A populista politizálás és a „strukturális társadalomformálás” egymást kizáró paradigmái

A Bíró A. Zoltán írásában fölmerülő összes kérdést legitimnek és továbbgondolásra érdemesnek gondolom, de még mielőtt – szóhasználatával élve – „újraleírásba” fognánk érdemes fölvetni néhány, a tisztánlátást szolgáló dolgot a diagnózissal kapcsolatban, melyet szerző a rommagyar társadalomról és annak problémáiról fölvázol. Ezért ez az írás és persze, a továbbgondolást is segíteni vélem hozzászólásommal.

A klasszikus módon leírt populizmus, mely „vékony ideológia” („thin ideology” – Mudde), szervesen társul a nacionalista/etnicista ideológiához (Brubaker) és diskurzusokhoz. Viszont miután hatalomra tesz szert (mint pl. Magyarországon tette), nem „csatlakozik a nagy ideológiákhoz”, hanem „ideológia kihasználóvá válik” (Magyar-Madlovics). Bízva hatalma konszolidáltságában, megkérdőjelezhetetlen autoritásában, miközben az alt-right-ot preferálja, bármilyen ideológiai diskurzust és főként szlogent használhat, mindenféle valós meggyőződés és elköteleződés nélkül. (Érdemes lenne kielemezni a mai magyarországi politikai botrányok esetében, hogy hogyan és mennyiben kezd a populista építmény be- illetve összeomlani. És nem meglepő, hogy ugyanolyan típusú botrányok tarkítják – egyelőre minden következmény nélkül – a rommagyar politikai mezőnyt, na persze, itt könnyebb az elhallgatás).

A nép a populisták számára valójában a „nép mítosza”, melyet maguk generálnak és kedvük szerint – többnyire manipulatív módon – újra és újradefiniálnak, ahogy a pillanatnyi politikai kommunikáció folyama arra rákényszeríti őket. A „tiszta nép” homogén tömeg, mely egyetlen dimenziója mentén artikulálható, a szembenállásban, a korruptnak mondott és befele szintén homogénnek tételezett elittel, illetve kisebbségi helyzetben a többségi nemzettel (is).

A populista számára az egyetlen tét és ezerszer elismételt szlogen, hogy a politikát az „általános akaratnak” megfelelően, vagyis az általuk definiált „tiszta nép” érdekében kell folytatni, bármit is jelentsen ez.

Ezért semmiféle ideológiai káosz, azaz demagógia, konteókra és fake news-ökre épített pillanatnyi eszmei konstrukció, és a különféle ideológiák közötti manipulatív, önellentmondó, navigálás őket meg nem zavarja. A populista saját szerepfelfogásának megfelelően szabadon választhat az ideológiai kínálatok között és aztán azt népakaratként posztulálhatja – legalábbis egy-egy konkrét helyzetben – majd azonmód „túlléphet rajta”.

A populista leleményessége, lényegében egy manipulatív diskurzus ismételgetésében merül ki: „mi vagyunk a jók” és „aki nincs velünk az ellenünk van, ergo rossz”, vagy ennek Amerikában honos változata a „make it great again”!

Ha példát akarnék mondani a fenti fejtegetésnek a rommagyar kisebbségi politizálás esetére rögtön adódik az az ellentmondásos politikai kommunikációs játszma, amit a fiókpárt a közelmúltban lezajlott kampányában művelt. Azt mondta a szóvivő – álságos módon, bár erre úgy tűnik sok elemző, mint tartalmas politikai krédóra vetődött rá –, hogy a kisebbségi politizálás „csak etnopolitika lehet” és nem engedhetjük meg magunknak az „ideológia úri huncutságát”, csakhogy. Ezt a kijelentést (is) a populizmus kereteiben kell értenünk, hiszen ugyanakkor azt is üzente, hogy semmiféle pluralizmus nem legitim, mindenkinek be kell állni az általuk definiált homogén rommagyar kisebbség sorába, de legalábbis rájuk kell szavazzon, hiszen ez identitás-kérdés stb. Azután a (nota bene, a választásokat követően!) fejti ki a fiók-párt elnöke, hogy a „konzervatív” (mint nagy példaképénél jobban megfigyelhető – valójában alt-right) és „gazdaságpolitikáját tekintve neoliberális” (azt hiszem a pártvezér itt illiberálist akart mondani, viszont spin doctor-jai tanácsára mégsem, hiszen a közvetlen átvétel itt is árulkodó lett volna) párt, és hát a megfelelő értékeket képviseli (az egykulcsos jövedelemadóval példálózva, ami a valóságban még csak nem is egykulcsos). Ami ugye azt jelenti, hogy a nem konzervatív-neoliberális rommagyar „nép” az keressen magának másik pártot, ha képviselve szeretné látni sajátos értékeit/érdekeit.

Visszakanyarodva Bíró A. Zoltán eredeti szövegéhez, teljességgel egyetértek azzal a kijelentésével, hogy a „ma sikeres” politikai elit „nem a társadalom építésére, hanem annak uralására törekszik”, kiegészítve azzal a lényeges kitétellel, hogy ez nem a sajátos kisebbségi sorshelyzetből, vagy ennek politikai kényszereiből fakad, hanem a populista – és ennek (is) következtében – pluralizmus-ellenes politikai opcióból következik.

Ennyiben bizony a társadalomépítési paradigma hiánya a „politikai-közéleti szereplők” többé-kevésbé tudatos választásának és ténykedésének a következménye és számon is kell kérni rajtuk. Mint ahogy jogos kérdésfölvetés az is, hogy egyáltalán lehetséges-e a fent és a lent találkozása a társadalomépítésben, vagy ha úgy tetszik, az etnopolitikában (össze nem tévesztendő a populista nacionalizmussal, vagy TGM szóhasználatával az etnicizmussal), amikor egy homogénnek tételezett kisebbség plurális közegben kellene megjelenítse politikai vízióját és valós érdekérvényesítő tevékenységet folytasson?

Az érdekek jegecesedése mindenkor, akarva akaratlanul plurális, azaz nem csak a horizontális, regionális és lokális „érdekszférák szerinti feldarabolódását” jelenti, a különféle csoportok/közösségek szerint történik, hanem és nem utolsó sorban, ideológiák mentén következik be. Ez persze nem jelenti azt, hogy többek között az ideológiákkal kufárkodó pártok hathatós segítségével egyik vagy másik ideológia híveinek csoportja egyforma nagyságú lenne, de. Mit tegyünk, győzzük meg előzetesen egymást, és az „alsó”, hétköznapi, kisközösségeket, hogy egyetlen ideológia (nevezetesen a konzervatív-neoliberális) körül tessék (ön)szerveződni? Zavarjuk el folyamatosan a nem illeszkedőket, helyezzünk – szimbolikusan, mint a „jó populista” vezéreink teszik – etnikumon/nemzeten kívülre mindenkit, aki nem hajlandó beállni a sorba?

A populizmus a polarizáció gyakorlata és eleve gátolja a társadalmi vitákat, márpedig ezek nélkül nincs társadalomépítés kisebbségi közegben sem, mert esetünkben van talán a legnagyobb szükség a dolgok megvitatására és egyensúlyok kialakítására, a társadalmi kohézió karbantartására, nemcsak ideológiai, hanem regionális és szubregionális szinten is.

Azok a kvázi-paradigmák, melyeket Bíró A. Zoltán fölsorol ugyancsak, mint be nem teljesedett mentális keretek voltak jelen a kisebbségi mediatikus térben és gondolkodásmódban. Talán a „népszolgálati” paradigma élt legtöbbet, ha az „irodalmi transzilvanizmus” örököseként fogjuk föl, mely hol nyíltan, hol búvópatakként bukkant föl, „élt túl”, a volt szocialistának mondott rendszerben. Ez a paradigma igencsak erőteljes és pozitív elit-, illetve értelmiségi képet tudott kialakítani és fönntartani, hiszen konkrét társadalmi formációk, kisebbségi közösségek fogadták el és próbálták társadalmi-gazdasági-szociális, egyszóval összefoglaló, spirituális keretként alkalmazni azt, amit az értelmiségi elit, a kisebbségi magyar polgárok „lelki fölemelkedésének” gondoltak és ajánlottak. A népszolgálati eszme és attitűd sajátossága, hogy ebben a formulában a „nép”, még konkrétum, aktív és közösségi életet élő emberek sokasága, akik nem „csak magyarok”, hanem különféle igencsak gyakorlati tevékenységeikkel, mint végső célt követik a kulturális (bár kisebbségi) nemzet pallérozásának paradigmáját. Sok szempontból bírálható a népszolgálati-paradigma, egy dolog viszont biztosan nem mondható el róla, hogy populista lett volna, vagy nem a társadalomépítés kereteként képzelték el és működtették képviselői.

Igencsak kétes viszont, hogy a „szocialista modernizációs” paradigma gyakorolt-e bármilyen reális hatást a rommagyar közösségre? Amit Bíró A. Zoltán „életformaváltásnak” nevez, annak nem volt kisebbségi paradigmatikus jellemzője, országos, sőt regionális folyamatok pragmatikus – legfennebb a „szocializmus építése/fejlesztése”, vagy az iparosítás és urbanizáció jelszavak mögé rejtett – változások voltak külön kisebbségi dimenzió nélkül. Magam kevés jelét láttam/látom ennek, mint ahogy a nyolcvanas évek – Bíró A. Zoltán által meg nem nevezett, talán „kulturális ellenállásnak” tekinthető – kvázi-rejtett paradigmája sem folytatódott a kilencvenes években.

Amikor Bíró A. Zoltán fölsorolja, azokat a „közéleti-politikai paradigmákat”, melyek a rommagyar kisebbség múltját idézik – számomra meglepő módon – kifelejti a különféle autonómiákról szóló vitákat és/vagy gyakorlatokat, azokat a közelmúltban fölkínált paradigmatikus kereteket, melyek uralták a politikai kommunikációt mintegy 20 esztendőn át, és alapvetően befolyásolták a kisebbségi társadalom kommunikációs és kollektív imaginárius mezejét. Megtévesztő lehet és talán magyarázat arra, hogy erről nem beszél a szerző, hogy a közbeszédet, sőt még a közgondolkodást is keretező „autonomista paradigma” a populista fordulattal, fentről és kintről, nagy hirtelenjében ki lett vonva a nyilvánosságból, de véleményem szerint, a dolog nem lezárt.

Egy elkövetkező politikai kurzus számára az autonómia kérdésköre, annak különféle variánsaival együtt, minden bizonnyal ismét napirendre fog kerülni.

Az autonomista paradigma soha nem volt ellentmondásoktól és olykor nagyon kemény vitáktól és szembefeszülésektől mentes, viszont talán az egyetlen volt, mely pezsgő és sok szempontból érdekes közéleti diskurzusokat, és közös gondolkodást generált a kilencvenes évek közepétől egészen a tízes évek közepe táján bekövetkezett elfojtásáig. Nincs itt a helye és tere annak, hogy ezt a korszakot/paradigmát részletesen leírjam, de hadd elevenítsem fel legalább ideáltipikusan azokat az álláspontokat, melyeket a különféle közéleti aktorok képviseltek és érvekkel próbáltak elfogadtatni. Az egyik kemény mag akkor az etnoterritoriális autonómia mellett érvelt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a „Székelyföldet” (nem valami negatív konnotációt jelentenek az idézőjelek, hanem azt, hogy sohasem volt teljesen világos, hol húzódnak a mentális Székelyföld határai, amire az autonómia-tervezeteket szabták. De hadd jegyezzem meg, hogy az „Erdély” megnevezés sem egy történelmi régióra utal, hanem magába foglalja, a Partiumot, Bánságot és Máramarost is), kinevezték magterületnek és a széleskörű autonómia természetes terrénumának, majd legfennebb alárendelt, „kulturális” és „személyi” autonómiát kínáltak a Terra Siculorum-on kívül élő magyar csoportoknak (ezek jórészét ismét csak eufemisztikusan „szórványként” írták le).

Egy másik csoport, mely a mai napig úgy-ahogy létezik és megpróbál nemcsak rommagyar híveket toborozni elképzeléseit támogatandó, transzilván regionális autonómiában gondolkodik, mely általános szinten túllép az etnikai határokon és azután ezen a területi egységen belül szabályozná újra az interetnikus kapcsolatokat. És a legkevesebbet szóba hozott variáns az volt, amelyiknek szabályozott gyakorlati keretei éppen csak elkezdtek szárba szökkenni, amelyek a rommagyarság plurális intézményi autonómiáját építették volna ki, belső pluralizmust és ugyanakkor regionális egyeztető fórumot kínálva a képviselők tanácsában. Mára ezek az intézmény-kezdemények kiürültek, sőt az eredeti szándékkal ellentétesen működnek, magam viszont élesen emlékszem arra, amikor a képviseleti intézményben egyfelől ideológiai alapon vitáztak – sőt, egyeztettek is egymással, egy-egy plenáris gyűlést megelőzően! – a frakciók, és ugyanakkor, a regionális alapon alakult frakciók is.

Nem nosztalgiázás végett elevenítettem föl – belátom, botrányosan leegyszerűsítő módon – a közelmúlt politikai paradigmáit, vagy legalábbis kvázi-paradigmáit, mint ahogy Bíró A Zoltán sem, hanem hogy valamelyest érzékeltessem, hogy miféle belső tartalékai voltak/vannak a rommagyar (politikai és nemcsak) társadalomnak.

Bevallott célom, hogy arra is rávilágítsak, hogy amikor a populizmust választották követendő példának a politikai vezérek (magyar nevén illiberalizmust), egyfelől lemondtak társadalmunk, közéletünk, alapjáraton igencsak erős és természetes erőforrásairól, a közös gondolkodás és vita, azok intézményeinek (lásd a médiát is!) autonóm – vagy ha úgy tetszik transzilván – erőforrásairól.

Eufemisztikusan fogalmaz Bíró A. Zoltán, de a kontextusból világos, hogy a magyarországi politikai establishment túllépett az itteni mainstream politikai szerveződéseken és önállóan szervez, strukturál és intézményesít, azaz kezdeményező szinte minden társadalomépítési projekt esetében. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kormányból való kényszerű kiválással a közösség legfontosabb erőforrásaitól esett el, akkor válik csak teljessé a kép, a kiszolgáltatottság imidzse, innen lesz szép kurzusváltáskor újra fölállni.

.