A határon túli magyarok szavazati joga ma is a magyar politika egyik éles törésvonala

Kutatási beszámolónk a 21 Kutatóközpont 2025. májusi omnibusz adatfelvételére épül, aminek keretén belül az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom Akciószociológiai Munkacsoportja egy, a „virtuális” nemzetépítés magyarországi támogatottságára vonatkozó kérdésblokkot kérdeztetett le. A magyarországi választókra reprezentatív eredményeket korábbi felmérések adataival is összevetettük és értelmeztük.

A 21 Kutatóközpont egy hibrid módszertannal dolgozik, véletlenszerűen kiválasztott válaszadók SMS-üzenetben kapták meg a kérdőívhez vezető linket, míg a 65 év feletti válaszadók preferenciáját telefonos módszerrel kérdezték le.

1. Felvezetés: a „virtuális” nemzetépítés paradoxona

Az 1990-es években a nemzet meghatározása körül intenzív küzdelem bontakozott ki a magyarországi értelmiség különböző csoportjai között, ami a 2000-es évekre elkeseredett politikai csatározásokba torkollott. A vita összetettségét kissé leegyszerűsítve, az álláspontok két irányba gravitáltak.

A liberális értelmiség már az 1990-es évektől az úgynevezett alkotmányos patriotizmus vonzásába került. Ez egy Németországból származó elképzelés, ami az Európai Unió identitáspolitikájában is kulcsszerepet kapott. A liberálisok ennek jegyében de-etnicizálták volna a magyar nemzetet, nyilvánvalóan egy egészen szűk értelemben. Mivel csak kevesekben vetődött fel az ország monokulturális jellegének és a magyar nyelv hegemóniájának a megkérdőjelezése, a „de-etnicizálás” a származás alapján történő megkülönböztetés kiküszöbölését jelenthette volna. A kisebbségi magyar közösségek nemzettagságához ennek a veszélyét társították.

A liberálisok alkotmányos patriotizmusával párhuzamosan a jobboldalon megszületett a „virtuális” nemzetépítés elképzelése, ami a revízió vagy a határon túli magyarok áttelepítése helyett egy nem területi intézményrendszer segítségével akarta a nemzetet „újraegyesíteni”. Az elképzelés felé tett első politikai lépés a 2001-es státustörvény volt, amire a Magyar Szocialista Párt egy erőteljes kommunikációs kampánnyal reagált, amely – mint köztudott – 23 millió román munkavállalóval riogatott. Ez a kampány azonban már túllépett a kilencvenes évek értelmiségi vitáin, és a kizárásra, jóléti sovinizmusra alapuló populista politikai közösség- és többségképzés egyik korai megnyilvánulása volt.

Ugyanez a kizáró és a kisebbségi magyarok ellen uszító politikai logika pörgött fel, vált traumatikus élménnyé a kisebbségi magyar közösségek számára, és merevedett politikai paradigmává 2004-től, a kettős állampolgárságról tartott népszavazás után.

Orbán 2010-es hatalomra kerülése vízválasztó volt a nemzetpolitikában. 2010-ben az állampolgársági törvény módosítása lehetővé tette a kisebbségi magyarok számára, hogy magyar állampolgárságot szerezzenek, a 2011-es választójogi törvény szavazati jogot biztosított számukra a parlamenti választásokon, míg a támogatáspolitika korábban elképzelhetetlen mértékben kötötte az „anyaországhoz” a kisebbségi eliteket és intézményeket. Nem véletlen tehát, hogy több szakértő úgy érvelt, hogy 2010-ben a magyar nemzet meghatározását érintő vita lezárult, és a kisebbségi magyarok visszavonhatatlanul a magyar politikai közösség részévé váltak.

A következőkben amellett érvelünk, hogy a fenti megállapítás elhamarkodott és túlzottan optimista volt. Az erdélyi magyar közösség önképe és politikai tájékozódási képessége szempontjából pedig kulcsfontosságú, hogy az orbáni nemzetpolitika részleges sikertelenségével és paradox jellegével szembenézzünk. A paradoxon a következő:

• (1) az Orbán-kormányok tényleg sikeresek voltak a „virtuális” nemzetet fenntartó intézmények kiépítésében, azonban
• (2) nem sikerült ezek mögé társadalmi konszenzust építeniük.

Massimo D’Azeglio-t parafrazálva (miszerint „megteremtettük Olaszországot, most már meg kell teremtenünk az olaszokat”), jogi és intézményes keretként adott a „virtuális” nemzet, hiányoznak azonban a hozzá lojális (anyaországi) szubjektumok. A legnagyobb probléma, hogy a magyar kormány maga is a megosztásra játszott és játszik. A kisebbségi magyarok felé történő nyitás ellenére, populista politikai logikát követve, a magyar társadalom jelentős csoportjait kiszorítani igyekezett és igyekszik a politikai közösségből. A kisebbségi magyar közösségeken belül ráadásul ugyanez a logika oda vezetett, hogy a nemzettagság és a pártpolitikai lojalitás sokak számára menthetetlenül összecsúszott.

A következőkben röviden bemutatjuk a jelentés alapjául szolgáló kutatást: a magyarországiak könnyített honosítással, támogatáspolitikával és a határon túli magyarok szavazati jogával kapcsolatos vélekedéseit. Ezt követően három olyan tényezőt tárgyalunk, amelyek gátolták a „virtuális” nemzetépítéssel kapcsolatos konszenzus kialakulását, majd ajánlásokat fogalmazunk meg arra, hogy az erdélyi magyar politikai osztály, illetve általában véve mi, erdélyi magyarok mit tehetünk a megosztottság enyhítéséért, a XXI. századi magyar nemzettudat normalizálásáért.

2. Kutatási háttér: módszertani összefoglaló

Vizsgálatunk alapját egy, a 2025. májusi, Magyarország felnőtt népességére reprezentatív adatfelvétel képezi, amit az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom Akciószociológiai Munkacsoport megrendelésére a 21 Kutatóközpont kérdezett le. Az adatfelvétel pontos időpontja 2025. május 22. és 27. között volt. A mintaelemszám 1000 főre terjedt ki, ami ±3 százalékos hibahatárral reprezentálja a magyar választók vélekedéseit és attitűdjeit.

Az adatbázist (amely az általunk rendelt kérdések mellett háttérváltozókat is tartalmazott) nem, életkor, iskolai végzettség és településtípus szerint súlyozva kaptuk kézhez. Kérdésblokkunk három kérdésre, a könnyített honosítás, a határon túli magyaroknak nyújtott támogatások és a szavazati jog megítélésére vonatkozott.

Az elemzés során lehetőségünk nyílt korábbi kutatásokkal való összehasonlításra is: 2012-ben a Medián, 2016-ban az MTA Kisebbségkutató Intézete és az NSKI, 2019-ben pedig az NSKI végzett hasonló tematikájú mérést. Ezek a vizsgálatok a mostani omnibusz adatfelvételnél jóval átfogóbbak voltak, most azonban csak a 2025-ös adatfelvételben szereplő kérdéseket érintjük.

Az eredmények értelmezésében egy, a közösségi médiára vonatkozó tartalomelemzés tapasztalataira is támaszkodtunk. A Schwarcz Gyöngyivel közösen végzett, általa irányított vizsgálat a 2016 és 2022 közötti, határon túli magyarokkal kapcsolatos Facebook-posztokat vizsgálta egy több mint kétezer site-ból álló magyar közéleti, média- és politikai univerzumban. Ennek a kutatásnak az eredményei egyelőre csak előadások formájában kerültek nyilvánosságra, így ezeket sem tárgyaljuk részletesen, az innen származó megállapításokra azonban hivatkozunk.

3. A területen kívüli állampolgárság megítélése

A „virtuális” nemzetet fenntartó intézményrendszer elemei közül a könnyített honosítás a legkevésbé vitatott. A 2025. májusi mérés eredményei szerint a magyarországiak 62 százaléka fogadja el a határon túli magyarok területen kívüli állampolgárságát, ami – ha nem is konszenzust, de – egyértelmű többséget jelent. Az állampolgárság támogatottsága 2012-höz viszonyítva hullámzott; az ellenzők 2019-ben (a 2018-as parlamenti választást követően) kerültek egyedül többségbe, amikor csak 43 százalékos volt a támogatók aránya. Ha figyelembe vesszük a „teljesen egyetért” válaszok 31 százalékos arányát, akkor az elmúlt másfél évtizedben lefolytatott vizsgálatok közül a mostani eredmények a leginkább kedvezőek.

1. ábra. Ön egyetért azzal, hogy a magyar állam magyar állampolgárságot biztosít a határon túli magyaroknak? (2012–2025; százalék)

A könnyített honosítást a fiatalok (30, illetve 40 év alattiak), illetve a felsőfokú végzettséggel rendelkezők támogatják legnagyobb, a 40–49 év közöttiek és az alapfokú vagy szakiskolai végzettségűek a legkisebb mértékben. A támogatók nagyobb eséllyel kerülnek ki a politika iránt érdeklődők közül. A különbségek ellenére fontos hangsúlyozni, hogy nincs olyan társadalmi kategória, ahol ne lennének többségben a könnyített honosítást támogatók.

2. ábra. Ön egyetért azzal, hogy a magyar állam magyar állampolgárságot biztosít a határon túli magyaroknak? (háttérváltozók szerint; százalék)

Bár a Fidesz-szavazók körében átlag fölötti az állampolgárság támogatottsága, mégsem beszélhetünk ma ebben a kérdésben pártpolitikai polarizációról. 2019-hez képest ugyanis az ellenzéki szavazók körében megduplázódott a könnyített honosítást támogatók aránya, ami így mind a Tisza, mind az egyéb ellenzéki szavazók körében eléri a 61 százalékot. Az egyetlen csoport, ahol az állampolgárságnak nincs többségi támogatottsága, az a politikailag inaktívaké és bizonytalanoké, akik körében az arány 2019-hez viszonyítva lényegében változatlan. Vizsgálatunk szerint tehát a támogatók növekvő aránya mellett az állampolgárság vonatkozásában megszűnni látszik a pártpolitikai polarizáció.

3. ábra. Ön egyetért azzal, hogy a magyar állam magyar állampolgárságot biztosít a határon túli magyaroknak? (pártopció szerint; százalék)

4. A támogatáspolitika megítélése

A támogatáspolitika megítélése már ellentmondásosabb: a 2025-ös vizsgálat eredményei szerint csupán szűk többséget (52 százalék) képeznek azok, akik szerint szükséges, hogy a magyar állam anyagilag támogassa a határon túli magyarokat, míg az ellenzők aránya 40 százalékos. A támogatásokhoz pozitívan viszonyulók aránya magasabb, mint 2016-ban és 2019-ben.

4. ábra. Ön szerint szükség van-e arra, hogy a magyar állam anyagilag támogassa a határon túli magyarokat? (2016–2025; százalék)

A támogatások ellenzői nagyobb arányt képviselnek a hátrányos helyzetű régiókban és településeken, így az Alföldön (beleértve Észak-Magyarországot) és a falvakban, továbbá a 40–49 évesek és a szakiskolai végzettségűek körében. A pozitívan viszonyulók aránya magasabb a fiatalok, és kiemelkedő a felsőfokú végzettséggel rendelkezők között. A politika iránt érdeklődők szintén nagyobb arányban fogadják el a kisebbségi magyar közösségek anyagi támogatását.

5. ábra. Ön szerint szükség van-e arra, hogy a magyar állam anyagilag támogassa a határon túli magyarokat? (háttérváltozók szerint; százalék)

2019-hez viszonyítva a kormánypárti és ellenzéki szavazók támogatáspolitikához való viszonyulása radikálisan átalakult. 2019-ben egy, a Fidesz számára nagyon kedvezőtlen összefüggés volt megfigyelhető: az ellenzéki szavazótábor ugyanis szinte egységesen elutasította a határon túli magyarok anyagi támogatását, míg a kormánypárti tábor – ha a támogatók relatív többséget képeztek is – erősen megosztott volt. 2025-re azonban az ellenzékiek között növekedett nagyobb arányban a támogatásokat elfogadók aránya. Így nem csupán a Fidesz táborában vannak többségben a pozitívan viszonyulók, hanem a Tisza és az egyéb ellenzéki pártok szavazói között is. Vagyis a kutatás eredményei szerint lényegében ebben a kérdésben is megszűnt a korábban jellemző, erőteljes politikai polarizáció.

6. ábra. Ön szerint szükség van-e arra, hogy a magyar állam anyagilag támogassa a határon túli magyarokat? (pártopció szerint, 2019, 2025; százalék)

5. A határon túli magyarok szavazati jogának megítélése

Az adatok alapján egyértelműnek tűnik, hogy a magyar viszonyok legfontosabb neuralgikus pontjává a szavazati jog vált. 2025 májusában a magyarországi választók 60 százaléka utasította el, és csupán 38 százaléka helyeselte, hogy a határon túli magyarok szavazhatnak a magyarországi választásokon. Ez az időbeli összehasonlítás szerint nem is a legkedvezőbb arány, hiszen 2016-ban ennél valamivel magasabb volt a támogatók aránya. Figyelemre méltó az is, hogy a legtöbben (a választók 41 százaléka) egyáltalán nem értenek egyet a határon túli magyarok szavazati jogával.

7. ábra. Ön egyetért azzal, hogy a magyar állam szavazati jogot biztosít a parlamenti választásokon a határon túli magyaroknak? (2012–2025; százalék)

A háttérváltozók szerinti eltérések az előbbi kérdésekhez képest jóval kisebbek, így minden egyes társadalmi nagycsoportban többségben vannak azok, akik elutasítják a kisebbségi magyarok szavazati jogát. Az életkor hatása a legjelentősebb: az elutasítók aránya a középkorúak körében a legmagasabb.

8. ábra. Ön egyetért azzal, hogy a magyar állam szavazati jogot biztosít a parlamenti választásokon a határon túli magyaroknak? (háttérváltozók szerint; százalék)

Szemben a támogatáspolitikával és a könnyített honosítással, a szavazati jog vonatkozásában növekedett a politikai polarizáltság. Míg 2019-ben a Fidesz-szavazók között is többséget képeztek a szavazati jog ellenzői, a mostani kiélezett politikai helyzetben arányuk megemelkedett, és elérte a kétharmadot. Ezzel szemben a Tisza szavazóinak csak 24, az egyéb ellenzéki pártok szavazóinak pedig 27 százaléka fogadja el a határon túli magyarok szavazati jogát. A Tiszások 54, az egyéb ellenzékiek 50 százaléka egyáltalán nem ért egyet ezzel.

9. ábra. Ön egyetért azzal, hogy a magyar állam szavazati jogot biztosít a parlamenti választásokon a határon túli magyaroknak? (pártopció szerint; százalék)

6. A „virtuális” nemzetépítés körüli konszenzust gátoló tényezők

Ugyan 2019-hez képest a könnyített honosítás és a magyar kisebbségeknek nyújtott támogatások elfogadottsága növekedett, ezekkel kapcsolatban sem alakult ki társadalmi konszenzus, a határon túli magyarok szavazati jogát pedig továbbra is ellenzi a magyarországi választók többsége. Ez utóbbi kérdésben ráadásul erősödött a pártpolitikai polarizáció. Összehasonlításképpen utalhatunk a romániai adatokra (2012-ben és 2016-ban a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2019-ben a Bálványos Intézet és a Székelyföldi Közpolitikai Intézet végzett Romániára reprezentatív adatfelvételt – szerk. megj.), ahol ugyan van némi csökkenés, de a válaszadók túlnyomó többsége támogatja a szomszédos országokban élő románok állampolgárságát és szavazati jogát.

10. ábra. A szomszédos országokban élő románok kettős állampolgárságának és szavazati jogának támogatottsága Romániában (2012–2019; százalék)

A következőkben azt vázoljuk, hogy Magyarországon ez miért nincs így – vagyis miért nem sikerült a „virtuális” nemzetet fenntartó intézmények társadalmi támogatottságát stabilizálni.

6.1. A „2004. december 5. paradigma”

A legfontosabb ok, hogy bár 2010-ben a magyar parlament az állampolgárságra vonatkozó törvényt kvázi konszenzussal szavazta meg, sem a Fidesz, sem a sokáig Gyurcsány Ferenc által dominált ellenzék nem törekedett valódi társadalmi konszenzusra. Bár a könnyített honosítás elviekben alkalmas lett volna arra, hogy enyhítse – középtávon pedig megszüntesse – a 2004. december 5-i népszavazás traumatikus következményeit, az ezt követően is fennmaradt „2004. december 5. paradigma” pontosan erre a traumára épített, és a megosztottságot termelte újra.

Miről van szó? A kettős állampolgárságról szóló népszavazás nem csupán a kisebbségi magyarok, hanem sok magyarországi jobboldali szavazó számára is egy végtelenül egyszerű politikai képletet hagyott maga után, ahol van egy „jó” (nemzeti) és egy „rossz” (nemzetellenes) politikai oldal, és ahol az elsőt a Fidesz és Orbán Viktor, a másodikat pedig a „balliberálisok” és Gyurcsány Ferenc testesítik meg.

Ugyan a népszavazás megmutatta – és a most bemutatott adatok is megerősítik –, hogy a kisebbségi magyarok politikai közösségbe való bevonásának nincs egyértelmű társadalmi támogatottsága, ez a képlet mégis előnyösnek bizonyult a Fidesznek. Számukra ugyanis – minden közkeletű vélekedéssel ellentétben – a kérdésnek nem közvetlen, hanem közvetett politikai tétje volt. Vagyis a határon túli magyaroktól Orbán nem szavazatokat remélt (vagy vásárolt), hanem – többek között – általuk építette fel magát a nemzeti ügyek és a „nemzeti oldal” egyedüli letéteményeseként.

Ezt a „A haza nem lehet ellenzékben” jelmondat foglalja össze a legjobban, ami egyben egy végtelenül antidemokratikus és kirekesztő politikai közösségfelfogás kivonatát is adja. Orbán számára tehát a kisebbségi magyar közösségekkel való „törődés” a szélsőjobboldali, nemzeti-populista politikai közösségképzés egyik fontos eszköze, amin keresztül önmagát a nemzet örökös vezetőjeként tünteti fel, az ellenzéket pedig „nemzetellenesnek” (vagyis a politikai közösségen kívülinek) állítja be.

A „2004. december 5. paradigma” fenntartásában ugyanakkor az ellenzéki szereplőknek – elsősorban Gyurcsány Ferencnek és a Demokratikus Koalíciónak – is kulcsszerep jutott. Ők ugyanis nem csupán az antinacionalista szerepbe álltak bele, hanem egy (valójában már 2001-ben végrehajtott) kommunikációs csavarral a határon túli magyarokkal szembeni ellenszenvet használták fel saját, szintén populista és kirekesztésre építő politikai közösségképzésükben.

A közvélemény-kutatási eredmények szempontjából lényeges, hogy Gyurcsány Ferenc pártja a 2018-as választási kampány során lényegében a 2004. december 5-i receptre épített, amikor a magyarországiak jóléti sovinizmusára és erőteljes idegengyűlöletére alapozva az „ukránok” állami ellátórendszerbe való bekapcsolódását problematizálta. A kampány ugyanarra a jelentésátfedésre játszott rá, mint a 23 millió román munkavállalóval riogató kommunikáció: miszerint a „román” és az „ukrán” kifejezések egyszerre utalnak a magyarországiak számára a határon túli magyarokra és a „keleti szomszédokra”, akikkel szemben bármikor aktivizálható a magyarok orientalista fölénytudata.

Ahogy a „virtuális” nemzetépítés körüli konszenzus legnagyobb gátját a „2004. december 5. paradigma” képezi, úgy az állampolgárság és a támogatáspolitika elfogadottságának növekedése a paradigma részleges háttérbe szorulásával magyarázható. Bár a Fidesz – saját önös érdeke szempontjából talán érthető módon – minden ellenzéki szereplőt a „nemzetellenes” (így a kisebbségi magyarok ellenében dolgozó) kategóriába szeretne betuszkolni, a 2010 utáni ellenzék valójában soha nem volt egységes a „virtuális” nemzetépítés tekintetében.

Schwarcz Gyöngyi közösségimédia-tartalomelemzése szerint, bár Gyurcsányon kívül néhány más szereplő (például Jakab Péter, Hadházy Ákos vagy Szabó Tímea) is előszeretettel épített a határon túli magyarokkal szembeni jóléti sovinizmusra, az ellenzéki politikusok többsége inkább pozitívan viszonyult a kisebbségi magyarokhoz.

A mostani politikai helyzetben természetesen Magyar Péter és a Tisza Párt viszonyulása a kulcskérdés. Összességében Magyar Péter tudatosnak tűnik abban, hogy nem hajlandó a Fidesz által felkínált antinacionalista szerepbe beállni, hiszen ez borítékolhatóan Orbánék győzelméhez vezetne. Ehelyett egyértelműen a nemzeti jelképek visszavételére törekszik, amit a zászlóerdőkön és kokárdákon túl még az öltözködési stílusával is hangsúlyozni igyekszik. Ebből kiindulva logikus lépés volt a Nagyvárad irányába történő menetelés is, amellyel a magyar miniszterelnök George Simiont támogató és az erdélyi magyarokat elbizonytalanító beszédét igyekezett kihasználni.

Azonban míg a Tisza kisebbségi magyarok felé történő nyitása lehetőséget teremtett a „2004. december 5.” paradigmából való kilépésre, az erdélyi politikai osztály és intézményi elit Orbán melletti, felelőtlenül egyoldalú elköteleződése azzal fenyeget, hogy a Tisza új irányvezetése fenntarthatatlanná válik – ami ismét a jóléti sovinizmusra építő megosztottság (és egyben a Fidesz forgatókönyve) irányába mutat.

6.2. A kisebbségi magyarok körüli ellentmondások a Fidesz populista közösségépítésében

Egy következő szinten a probléma, hogy a Fidesz populista politikai közösségépítése maga is súlyos belső ellentmondásokkal terhelt: a kormánypropaganda valójában olyan identitáselemeket mozgósít, amelyek keresztbe metszik a kisebbségi magyar közösségekkel való szolidaritást. Ezzel kapcsolatban két összefüggést érdemes szétválasztani, amelyek közül az egyik az idegengyűlöletre, a másik a jóléti sovinizmusra vonatkozik.

A xenofóbia és a „migránsokkal” szembeni diskurzus 2015 után a Fidesz politikai közösség- és többségképzésének központi elemévé vált, ami aztán az erdélyi magyarok attitűdszerkezetét is jelentős mértékben átformálta. A korábbi vizsgálatokból származó empirikus adatok azonban arra utalnak, hogy a xenofóbia és a bevándorlásellenesség a „virtuális” nemzetépítés támogatottságára is negatívan hat. Ez részben azzal függ össze, hogy Magyarországon a „bevándorlókkal” és „külföldi munkavállalókkal” kapcsolatos negatív attitűdök az 1990-es években éppen az erdélyi magyarokkal szemben alakultak ki. Így sok erdélyi magyar számára kézzelfogható tapasztalat az a köztes helyzet, amelyben helyzetről helyzetre változik, hogy a „nemzettestvér” vagy a „migráns” kategóriába kerül.

A jóléti sovinizmusnak talán még az idegenellenességnél is fontosabb szerepe van Orbán politikai projektjében, amely politikai-gazdaságtani szempontból a nemzeti szuverenitás köré épül. Ennek alapköve a honi tőkésosztály szelektív megerősítése, miközben az exportorientált ágazatokban megmarad a multinacionális tőke dominanciája. Ebben az összefüggésben a Fidesz magáévá tette Kornai János „koraszülött jóléti államról” szóló gondolatait, amelyek szerint a szociális szolgáltatások kelet-európai viszonylatban magas szintje versenyhátrányba hozza Magyarországot, hiszen mind a helyi, mind a multinacionális vállalkozások profitabilitása csak a munkabérek alacsony szintje és a munkaerő kiszolgáltatottsága mellett tartható fenn.

Kornaihoz hasonlóan, a „koraszülött jóléti állam” Orbán számára is útfüggőségi problémaként és politikai kényszerpályaként jelent meg, amely azt a kérdést vetette fel, hogyan csökkenthetők a szociális kiadások, és korlátozható a munkavállalói cselekvőképesség egy sok szempontból egyenlőségelvű társadalomban. A megoldást Orbán a munka társadalmának neoliberális ideológiájában találta meg, amely szerint a politikai közösség egyrészt önfenntartó egyénekből (vagy családokból) áll, másrészt a produktivitás a nemzettel szembeni kötelesség. Ez egészül ki az érdemesek és érdemtelenek közötti, folyton változó felosztással, ahol az „érdemtelen” kategóriába – a politikai többségképzésnek alárendelve – változatos társadalmi csoportok kerülhetnek: nemcsak a munkanélküliek, hajléktalanok és menekültek, hanem adott esetben a „renitenskedő” tanárok vagy akár a rendszer ellen lázadó fiatalok is.

A határon túli magyarok és a virtuális nemzetépítés kérdése szintén összekapcsolódik a gazdasági szuverenitás kérdésével. Orbán Viktor 2013-as tusnádfürdői beszéde szerint:

„Annak a politikának, amit Magyarország folytat, vagyis hogy a saját erőforrásaink fölött saját magunk rendelkezzünk, szerves része a kettős állampolgárság. […] A magyar nemzetstratégiának, a gazdasági nemzetstratégiájának szerves része a nemzetpolitika, amely segít megőrizni a nemzeti identitást, segít abban, hogy szülőföldön boldogulhassanak ezek az emberek, segít abban, hogy az óvodától az egyetemig magyar nyelven tudjanak tanulni. Ezek az intézmények kötődjenek az anyaországi Magyarországhoz, és így szétszakított nemzetből erős nemzetté tudjunk válni.”

Ebben a logikában a „virtuális” nemzetépítés nem egyéb, mint befektetés, amelyen keresztül a kisebbségi magyar közösségek egy Budapest-központú nemzeti humánerőforrás-menedzsment alanyaivá tehetők. A gyakorlati probléma azonban a Fidesz számára az, hogy az érdemesek és érdemtelenek közötti felosztással dolgozó politikai logikában a kisebbségi magyarok nem befektetésként, hanem érdemtelen segélyezettként jelennek meg az anyaországi választók számára.

6.3. A 21. századi magyar nemzettudat mélyebb ellentmondásai

Még tovább lépve, a határon túli magyarok nemzettagsága kapcsán valójában a magyar nemzettudat aktuálpolitikai megfontolásoknál mélyebb, tektonikus rétegei feszülnek egymásnak. A nacionalizmuselméletekben meghatározó modernista elképzelés jó kiindulópontot jelent ebben a tekintetben. Eszerint a nemzeti tudatot (a ma ismert formájában) a modernizáció teremti meg – például a tömegtájékoztatási eszközökön, az oktatáson vagy az állami bürokrácián keresztül. Ezek létrehoznak egy elképzelt közösséget, és egyben megteremtik a különböző földrajzi helyek közötti egyidejűséget.

A magyar modernizáció a 19. századra nyúlik vissza, ami így meghatározó a modern magyar nemzettudat kialakulásában. Ekkor popularizálódott a Kárpáthaza, illetve az „ezeréves határ” gondolata, amelyek a mai napig velünk vannak. Az 1970-es években induló, nemzettudatra vonatkozó empirikus szociológiai vizsgálatok azonban arra utalnak, hogy az államszocializmus – ami, tetszik vagy nem, szintén a magyar modernizáció kulcsperiódusa – ugyancsak formatív erővel bírt.

Ebben a tekintetben lényeges, hogy ha nem is ekkor indult, ebben a periódusban vált tömegessé a médiahasználat (rádióhallgatás, újságolvasás, majd televíziózás), illetve a belföldi turizmus. A hazafogalom kialakulása (vagy átalakulása) szempontjából a kérdés az, hogy milyen területre vonatkoznak a hírek, milyen városokat sorolnak fel az időjárás-jelentésben, vagy hogy milyen desztinációkat érintenek az osztálykirándulások. Ezeknek a banálisnak tűnő tényezőknek a következtében az államszocializmus alatt rutinizálódott egy, a jelenlegi országhatárokra vonatkozó nemzettudat. Mindezt természetesen egy politikailag is tervezett amnézia segítette. Elég, ha arra gondolunk, hogy a határon túli magyar közösségekre vonatkozó tudás hiányzott, vagy csak igen korlátozott mértékben volt része a nemzeti alaptantervnek.

További fontos adalék, hogy a már említett „koraszülött” jóléti állam és az ehhez kapcsolódó szolidaritási közösség is a jelenlegi államkeretek között alakult ki.

Miközben a nemzettudattal – különösen az úgynevezett „neonacionalizmussal” – foglalkozó szakirodalomban túlexponált a virtuális nemzetépítés kérdése, van az ezzel kapcsolatos kutatásoknak egy olyan rétege, amely szerint az államszocialista elemek tovább élnek nemcsak a rendszerváltást követően, hanem az orbáni Magyarországon is.

Ezek között említhetjük Csepeli és Örkény újabb, reprezentatív vizsgálatait, amelyek szerint a nemzettagság kritériumai a korábbiakhoz képest mit sem változtak. Talán ennél is érdekesebb Scheiring Gábor interjúkra és terepkutatásra épülő munkásosztály-vizsgálata, amely azt mutatja meg, hogy az osztályszolidaritást hogyan váltotta fel a Jobbik és a Fidesz által felkínált nemzeti kötődés. Érdekes módon azonban az – amúgy a szélsőjobboldali pártokkal rezonáló – munkások számára a nemzet egyáltalán nem a Kárpát-medencei, hanem a „kismagyarországi” magyarok (szolidaritási) közösségét jelenti.

7. Ajánlások: mit tehetünk erdélyi magyarként a nemzeti megosztottság ellen?

A nemzet mindenek mellett és mindenekelőtt egy érzelmi közösség, így nem várható el senkitől, hogy nemzeti kötődésein racionális megfontolások alapján változtasson. Mégis fel kell tennünk a kérdést, hogy mi, erdélyi magyarok hogyan viszonyulhatunk a magyarországi magyar nemzettudat ellentmondásaihoz és az ezekből fakadó politikai folyamatok anomáliáihoz. A válasz – a „virtuális” nemzetben való gondolkodást gátló tényezőkhöz hasonlóan – három szinten fogalmazható meg.

Egy első, közvetlenül politikai szinten, a saját jól felfogott érdekünkben a lehető leghamarabb ki kellene lépnünk a „2004. december 5.” paradigmából, vagyis fel kellene mondanunk a Fidesszel kötött egyoldalú lojalitási paktumot. Ezt a politikai osztálynak és a kisebbségi intézményeket vezető eliteknek kellene megfogalmazniuk és meglépniük. Vizsgálatunk eredményei szerint a „virtuális” nemzetet fenntartó intézmények közül a választójog az a kérdés, amely a magyarországiakat a legjobban irritálja és politikailag polarizálja. Miközben a kisebbségi magyar közösségekben leadott szavazatok körülbelül két mandátumot hoznak a Fidesznek, a nyilvánvalóan igazságtalan rendszer elfogadhatatlan a magyarországi magyarok többsége számára.

A kérdést olyan módon kellene rendezni, amely a kisebbségi magyarokat nem rekeszti ki a politikai közösségből (és nem traumatizálja újra), de alkalmas arra, hogy konszenzust képezzen. Ebben az első elem adott: a Magyarországon kibontakozó vita alapján a nyugati diaszpórában élők (akár magyarországi lakcímmel is rendelkezők) és a kisebbségi magyarok számára ugyanazon procedúra alapján kellene megszervezni a szavazást. Ez egyébként megfelelne a romániai gyakorlatnak, ahol nincs semmilyen procedurális különbség a Moldovai Köztársaságban és a nyugat-európai országokban élők szavazása között.

Erdélyi magyarként az erre vonatkozó javaslatokkal csak egyetérteni lehet. Számunkra azonban ennél is lényegesebb, hogy az erdélyi magyar politikai osztály semlegességét is garantálni kellene – úgy, hogy a szavazási folyamatban politikusaink a jövőben ne vehessenek részt. A jelenlegi rendszer legproblematikusabb pontja, hogy az Eurotrans Alapítvány (vagyis lényegében az RMDSZ) részt vesz a regisztrációs folyamatban, majd a levélszavazatok összegyűjtésében. A választásokat követően ebben a vonatkozásban mindenképpen törvénymódosításra lenne szükség; addig pedig a nemzeti megbékélést és az erdélyi magyarok érdekét az szolgálná, ha a politikai osztály önmérsékletből nem venne részt a folyamatban.

A támogatáspolitika szintén átfogó reformra szorul. Miközben a kisebbségi intézmények fenntartásában szükség van a magyarországi támogatásokra, a jelenlegi – nem elszámoltatható, nem átlátható és világos közpolitikai célok nélkül működő – rendszer teljességgel elfogadhatatlan. Miközben a kisebbségi magyarokkal szembeni jóléti sovinizmus erdélyi szempontból megbocsáthatatlan, az is érthető, ha a magyarországiak számára elfogadhatatlan, hogy adóforintjaikból az Orbán-rezsim Romániában épít politikai és gazdasági klientúrát. A szállodavásárlások és a millió eurós cégtámogatások nem tekinthetők semmilyen értelemben a kisebbségi közösséget szolgáló támogatáspolitikának.

Egy második, általánosabb, a választókat érintő szinten jóval nehezebb konkrét ajánlásokat megfogalmazni. A 2004. december 5-i népszavazás sajnos tényleg traumatikus élmény volt a legtöbb erdélyi magyar számára, azt azonban el kellene kerülni, hogy a Fidesz és erdélyi szövetségesei erre a traumára egy kizáró és végletekig intoleráns közösséget építsenek. Olyan edukatív programok beindítására lenne szükség, amelyek – miközben kellőképpen empatikusak az erdélyi magyar kisebbségi identitás irányában – felhívják a figyelmet a populista politikai közösségépítés veszélyeire, és tudatosítják az erdélyi magyarokban az orbáni nemzetpolitika elnyomásra és kizsákmányolásra épülő politikai gazdaságtanát.

Végül a harmadik, a magyar nemzettudatot érintő szinten el kell fogadnunk, hogy a történelmi folyamatok végeredményeként a magyarországi magyarok nemzettudata ambivalens velünk kapcsolatban. Ugyanakkor merjünk őszinték lenni magunkkal és a magyarországiakkal szemben is. Trianon következményei a mi nemzettudatunkban visszavonhatatlanul jelen vannak. Így a magyarországi magyarok is csak részben és sok fenntartással tartoznak bele a nemzeti „éncsoportunkba”.

Részben természetesen beletartoznak, mert ahogy ők, mi is ragaszkodunk az egy tőről fakadó magyarságunkhoz, és valahol áhítozunk mi is a nemzeti egységre. De ha őszinték vagyunk, nemcsak a velük való egységre áhítozunk. Miközben szeretnénk egy egységes magyar nemzetet, a lelkünk mélyén továbbra is önálló politikai közösségként képzeljük el magunkat – mi több, azt is szeretnénk, ha a romániai politikai közösségben is egyenlő és méltó módon tudnánk részt venni.

Más szóval, új módon kellene a nemzeti egység újrateremtéséhez hozzáfognunk – úgy, hogy abban mindannyian a magunk ambivalenciáival tudjunk részt venni, és egyenlő félként tudjunk egymás szemébe nézni.