Toró Tibor politológus: Megbillent a hatalmi egyensúly, de az RMDSZ uralta erdélyi elitnek nincs B terve 2026-ra

Minden független közvélemény-kutatás szerint a Tisza Párt stabilan a Fidesz előtt jár, a kormánypárt ennek nyomán igyekszik lezárni a politikai teret, nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is. A határon túli függőségi viszonyokat a Fidesz most még jobban kihasználná, az RMDSZ alárendeltségét pedig politikai előnyszerzésre fordítaná. A 2026-os választások közeledtével a Fidesz–RMDSZ-tandem újra megerősíti a lojalitásra épülő hálózatát, miközben az erdélyi magyar közélet mozgástere egyre szűkül. Az elmúlt években ez a hűségközpontú rendszer nemcsak megszilárdult, hanem átalakította a politikai és civil viszonyokat is: a támogatáspolitikát a politikai alávetettség, a nyilvánosságot a kontroll, a jövőtervezést pedig a félelem határozza meg.

Toró Tibor politológus, a Sapientia EMTE oktatója interjúnkban arról beszél, hogyan épült ki a Fidesz–RMDSZ által uralt klientúrarendszer, hogyan szorultak ki a civil szereplők még a kulturális és oktatási szférából is, miért nem készül az erdélyi magyar elit semmilyen alternatív forgatókönyvvel egy esetleges kormányváltásra, és miért lenne égetően fontos újrakeretezni a magyar–magyar viszonyokat a határon innen és túl.

Érdemes visszatekinteni az elmúlt bő tíz évre, a Fidesz–RMDSZ-kiegyezés időszakától kezdve: hogyan alakultak ki fokozatosan azok a politikai hűségre építő érdekszövetségek, amelyek ma az erdélyi magyar társadalmat ellenőrzés alatt tartják? Hogyan épültek ki a formális — például RMDSZ-es — és az informális hálózatok, és hogyan vált ez a rendszer gyakorlatilag teljesen átfogóvá?

Habár Kiss Tamás részletesen beszélt erről legfrissebb interjújában, mégis érdemes innen indítani, mert a jelenlegi helyzet — tehát az, ahogy a lojalitási struktúrák ma működnek Erdélyben — alapvetően 2010 után alakult ki. A 2010-es kormányváltás után a Fidesz eleinte konfliktusos viszonyban volt az RMDSZ-szel, és úgy próbálta átalakítani az erdélyi magyar politikai nyilvánosságot, hogy megerősítette az RMDSZ ellenzékét. Ez egyben azt is jelentette, hogy lehetőséget teremtett azoknak a szereplőknek, akik kiszorultak az RMDSZ-ből (MPP, EMNT és EMNP), hogy magyarországi erőforrások felhasználásával próbálják meg saját politikai projektjeiket elindítani.

Tehát a kisebbségpolitikai mező valamelyest diverzifikálódni látszott, de ha jobban megnézzük, ez inkább egy klienteláris rendszerként működött, hiszen a különböző politikai szereplők személyes kapcsolataikat használták fel arra, hogy magyarországi erőforrásokhoz jussanak, valamint megpróbálták azt is befolyásolni, hogy kik legyenek azok, akiket a magyar kormány támogat. 2015 után, amikor a Fidesz és az RMDSZ kiegyezett, nem történt egyből hirtelen váltás, kialakult egyfajta lojalitási verseny: a különböző szereplők úgy gondolták, hogy lojalitásukért cserébe kapják a támogatást — amit a Fidesz aktívan támogatott.

Ez a rendszer, ahogy a Fidesz–RMDSZ-viszony megszilárdult, centralizálódott: az RMDSZ visszacsatornázta magához ezeket az erőforrásokat, főként a támogatáspolitika terén.

A politikai lojalitási verseny egy másik következménye, hogy kiteljesedett és általánossá vált az, hogy a támogatások elosztásában a lojalitás és a személyes ismeretség nyomott a legtöbbet a latban, és az elmúlt években ez az elvárás érzékelhetően nőtt.

Ez azt is jelenti, hogy a rendszer ma már nem igazán ösztönzi a hosszú távú stratégiai gondolkodást?

Igen, pontosan. A rendszer lojális személyekhez és projektekhez rendel támogatást, egyre kevésbé figyelhető meg stratégiai tervezés. Míg 2010-ben — vagy akár még előtte is — volt egy világos nemzetpolitikai irány, például a határon túl való boldogulás, vagy az etnikai párhuzamosodás támogatása, mára nem ez a mérvadó.

A forráselosztást leginkább a klienteláris logika, valamint a lojalitás kimutatásának performatív kényszere vezérli. A rendszer most ott tart, hogy az erőforrások fejében a lojalitás nemcsak elvárt, de mindenki úgy gondolja, hogy szinte azonnal szankcionálódik, ha valaki kritikusabb, ami öncenzúrára sarkallja a szervezeti- és intézményvezetőket.

Továbbá úgy tűnik, a hangsúly a kulturális és civil szféra támogatásáról fokozatosan áttevődött a gazdasági támogatásokra vagy kastélyfelújításokra, amelyek ugyancsak a klienteláris logikát erősítik.

Egy másik fontos változás, amit érdemes megemlíteni, az a támogatások volumenére vonatkozik. Az elmúlt években jelentősen visszaestek azok a támogatási projektek — például infrastrukturális fejlesztések —, amelyek annak idején a Fidesz nemzetpolitikáját sikeressé tették Erdélyben.

Tehát a képlet leegyszerűsítve: egyrészt van egy lojalitásra épülő rendszer, amely sokkal szorosabban kontrollált, mint 10–15 évvel ezelőtt; másrészt a források is apadnak, miközben nő az elvárás a lojalitás látható demonstrálására. Az olyan típusú fekete- vagy szürkelisták, amikről ma hallani lehet, korábban nem voltak ennyire nyíltan jelen. Most viszont már sok esetben tartalmilag is próbálják meghatározni, mire költhetőek a támogatások.

Úgy látom, ma már nemcsak a politikai érvényesülés feltétele a hűségért osztott jutalomrendszerbe beépülni, hanem átszövi a hétköznapi gondolkodást, viselkedést, sőt a társadalmi normákat is. Látsz-e arra jeleket, hogy ez hosszabb távon milyen irányba viheti az erdélyi magyar közéletet?

Onnan fognám meg a kérdést, hogy a lojalitás bizonyításának kérdése elsősorban az elit szintjén jellemző, nem lakossági szinten. Az emberek körében ez nem feltétlenül így értelmeződik, inkább olyan attitűdök interiorizálásáról beszélhetünk, amelyek a magyar kormányzati üzenetekből és értékekből táplálkoznak.

Persze igaz, hogy a kettős állampolgárság bevezetése miatt az erdélyi magyarok jelentős része hálát érez Orbán Viktor iránt, de bizonyos kérdésekben — az orosz–ukrán háborúval, a migrációval, vagy az EU megítélésével kapcsolatban — egyértelműen látszik, hogy sokan átveszik azokat a narratívákat, amelyeket a magyar kormány és a kormánypárti média közvetít. Ez részben annak is köszönhető, hogy az erdélyi magyarok rá vannak csatlakozva a magyar médiatérre, és kevés az alternatív hang.

A társadalom tehát nem lojalitási logika mentén igazodik — nem „kifelé” bizonyít —, hanem egy diskurzív kerethez, amit hosszabb távon természetesnek él meg. Ezért is fontos különbséget tenni az elit és a társadalom működése között: míg az előbbi tudatosan kalkulál a lojalitásával, az utóbbi esetében inkább attitűdbeli azonosulásról beszélhetünk.

Ugyanakkor fontos aláhúzni, hogy ez az attitűdbeli azonosulás nyomásként hat az elitre, hiszen őket is ideológiai igazodásra kényszeríti. Bizonyos szempontból tehát az elitre nehezedő igazodási kényszer kettős: egyrészt a Fidesz, másrészt az erdélyi magyar társadalom is elvárja.

Mit jelent pontosan az elit szintjén megjelenő lojalitás? Mit kell ma bizonyítania egy intézményi szereplőnek, és milyen mechanizmusokon keresztül működik ez a fajta megfelelési kényszer?

Ez egy döntéshozatali logika. Egy folyamatos mérlegelés arról, hogy egy-egy lépés hogyan változtatja a „központtal” való személyes vagy intézményes viszonyt.

Ezt pedig csak erősíti az, hogy az erdélyi magyar intézményes szereplők úgy gondolják, hogy a jelenlegi magyar politikai berendezkedés nem fog változni 2026 után, a NER maradéktalanul fennmarad.

És ez az, amit én nagyon problémásnak látok. Mert abban a pillanatban, hogy ezt adottnak vesszük, ki van zárva a stratégiai gondolkodás lehetősége. Nincs B terv. Nincs olyan típusú kérdésfelvetés, hogy mi fog történni, ha mégsem ez a politikai konstelláció marad. És ez a hozzáállás még akkor is megkérdőjelezhető, ha valaki esetleg teljes mértékben egyetért azzal, amit a jelenlegi magyar kormány csinál. Mert intézményi szereplőként, vezetőként egyszerűen nem engedhetné meg magának senki, hogy csak egyféle jövőben gondolkodjon.

És ami még problémásabbá teszi ezt a hozzáállást, hogy az elmúlt választásokkal ellentétben, a 2026-os nem tűnik lefutottnak. Négy vagy nyolc évvel ezelőtt az volt a kérdés, hogy lesz-e Fidesz-kétharmad, vagy sem. Most azonban a kérdés az, hogy egyáltalán nyer-e a Fidesz.

És ennek ellenére az erdélyi magyar elit — vagy annak túlnyomó része — nem készül alternatív forgatókönyvekkel. Még azok sem, akik egyébként nem azonosulnak teljesen a jelenlegi kormánypárt politikájával. Mintha egy szellemi restség lett volna úrrá sokukon: elengedték a kezdeményezést, nem próbálnak meg más lehetőségekben gondolkodni, nincsenek alternatívák.

Vajon a kontrollmechanizmusok működnek maximális hatékonysággal, vagy a politikai, közéleti vagy gazdasági szereplők már annyira interiorizálták az elvárásokat, hogy nem is kell külön közvetíteni, hogy mit vár el a központ?

Sok esetben a befolyás inkább szimbolikus, mint tényleges. Nem minden pozícióban van valódi beleszólása a magyar kormánynak, még ha az erről szóló diskurzus mást is sugall. Persze voltak kísérletek: például amikor Zsigmond Barna Pál megpróbálta kontrollálni a Marosvásárhelyi Rádió tartalmát — holott az egy román közpénzből működő intézmény. Ez jól mutatja, hogy a magyar politikai szándék nem minden esetben tud érvényesülni.

Egy másik nem várt következménye a rendszernek, hogy vannak elemei, amelyek szimpatikusak az erdélyi magyar elit számára is. Azok a hatalomtechnikai minták, amelyek Magyarországon jól működnek — a társadalom kontrollálása, a gyűlöletbeszéd, az intézmények és társadalmi mezők politikai leuralása — Erdélyben is kezdenek megjelenni. Jó példa erre a Romániai Magyar Pedagógusszövetség története, amit gyakorlatilag az RMDSZ teljesen kiüresített és magához láncolt. Helyi és országos vezetői sok esetben egyszerre hármas szerepet látnak el: az RMDSZ-es érdekképviseletet, az oktatási végrehajtást, és csak utolsó sorban a tanári érdekképviseletet. Hasonló törekvések láthatók más területeken is, mint például a sajtóban vagy a kulturális szférában.

Milyen szerepet játszanak ebben azok az RMDSZ-es alapítványok, amelyek gyakorlatilag kiszorították a civil szereplőket ezekről a területekről, és leuralták az irodalmi szférától az oktatási támogatásokig a különböző kulcsfontosságú intézményes csatornákat? Hol húzódik ma a határ a civil és a pártirányított működés között — ha egyáltalán létezik még ilyen határ?

Az utóbbi években látványosan megnőtt azoknak az eseményeknek a száma, amelyeket az RMDSZ az úgynevezett alapítványain keresztül szervez. És mindez szinte észrevétlenül történt: először csak társszervezőként vagy támogatóként jelentek meg, aztán egyre nagyobb szeletet kértek maguknak, végül sok esetben teljesen átvették az irányítást.

A kultúrában ez különösen jól látszik. Például az RMDSZ osztja a kortárs kultúráért díjakat, ő szervezi a kolozsvári könyvvásárt, és közvetlenül beleszól az irodalmi ösztöndíjak elosztásába is. Egyre több olyan rendezvény vagy támogatási forma van, amit formálisan civilként hirdetnek meg, de gyakorlatilag már teljesen pártirányítás alatt van.

Ez nem teljesen új jelenség, mert a ’90-es években is voltak ilyen szerepátfedések: sok RMDSZ-es szereplő hozott létre társadalmi és civil szervezeteket, de amit ma látunk, annak egészen más a dinamikája.

Most ezek az intézmények nemcsak kapcsolódnak a párthoz, hanem működésükben is a hatalom logikáját követik. A lojalitás nyomásként van jelen, az igazodás elvárt. És ez egyértelműen leképezi a magyarországi rendszer működését, tehát az ottani hatalomtechnikai minták átkerülnek ide is.

És amint politikai szinten eltűnt a verseny, azzal együtt becsontosodott ez a monolitikus, egypólusú struktúra. Ezt mi etnikai autokráciának neveztük, és paradox módon egyszerre élvezi a magyar és a román állam támogatását, hiszen az RMDSZ mind a magyar kormánynak, mind pedig a román politikai szereplőknek megbízható partnere.

Ebből a szempontból a 2010 előtti korszak még sokkal szellősebb volt. Akkor még voltak próbálkozások, akár az RMDSZ-en kívülről is, hogy kibillentsék ezt az egyensúlyt — még ha ezek politikai háttere sokszor vitatható volt. Most viszont ez a rendszer mindenki számára adottá vált: így kell működni, és kész.

Aki ebbe nem illeszkedik be, az nagyon gyorsan kiszorul. Az erőforrások centralizáltak, a hangok egységesek. Alternatív hangon csak azok tudnak még megszólalni, akik az RMDSZ-től és a Fidesztől független erőforrásokhoz férnek hozzá. De ez is egyre nehezebb.

Mi kellene ahhoz, hogy valóban változás történjen? Mert ha a mostani politikai berendezkedés marad, a Fidesz–RMDSZ-tandemben ezek a lojalitási mechanizmusok még erősebben érvényesülnek majd, esetleg még szorosabb lesz a feltétele annak, hogy valaki ebben a rendszerben érvényesülni tudjon.

Ez az egyik forgatókönyv. A másikat, hogy mi történne egy kormányváltás esetén — most még nem igazán lehet felvázolni. Azt sem látjuk, hogy a Tisza Párt vagy Magyar Péter mit gondol erről a kérdésről. Nincs világos álláspontjuk a határon túli magyarokkal kapcsolatban. Akár még az is elképzelhető, és én azt látnám a legrosszabb forgatókönyvnek, ha egy új kormány a változtatás helyett megpróbálja átvenni a meglévő klientúrahálózatokat. Mert ez is egy opció: azt mondani, hogy jó, a legitim partnerek eddig is ezek voltak, tárgyaljunk továbbra is velük. És ebben lehet is némi racionalitás, hiszen az RMDSZ egy bejáratott szereplő, teljes infrastruktúrával, pénzzel, paripával, fegyverrel, ahogy mondani szokták.

Ha a Tisza potenciális lépéseit nem is látjuk, azt tudjuk, hogy a magyar társadalom nagyon megosztott a határon túli magyarokkal kapcsolatban. Még ha a kettős állampolgárságnak van egy szűk többségi támogatottsága, a szavazati jogot vagy a határon túlra juttatott támogatásokat már vitatja a többség.

Éppen ezért a magyar–magyar kapcsolatok valamilyen formában újrakeretezésre szorulnak. Fontos, hogy ne csak pragmatikus szempontokból induljunk ki, hanem normatív, elvi kérdéseket is fessünk fel: megéri-e ezt a viszonyt ilyen formában fenntartani? Látjuk, hogy sok feszültséget generál Magyarországon belül is, és az erdélyi magyarokat is egy kiszolgáltatott helyzetben tartja. Ezért, ha bármiféle változás történik, nagyon fontos lenne, hogy erről vita alakuljon ki. És ez nem csak egy belső magyarországi vita kell legyen, hanem egy olyan vita, amiben a határon túli szereplők is aktívan részt tudnak venni — és itt nem csak az RMDSZ-re gondolok. Fontos lenne, hogy legyenek saját, koherens elképzeléseink arról, hogy hol szeretnénk látni az erdélyi magyar közösséget ebben az egyenletben. És azt is gondolom, hogy nagyon fontos lenne alternatív hangokat hallatni, amelyek a jelenlegi, monolit, hegemón rendszerrel szemben is meg tudják magukat fogalmazni.

A kettős állampolgárság bevezetése után az erdélyi magyar politikai közösség léte kérdőjeleződött meg, hiszen ennek helyét átvette a virtuális egységes magyar nemzet gondolata. 2015 után pedig, amikor a Fidesz stratégiai partnerévé vált, az RMDSZ teljesen feladta annak a lehetőségét, hogy az erdélyi magyarokat különálló politikai közösségként képzelje el. Egyik feladat pont az lenne, hogy ezt a projektet újraindítsuk és feltöltsük tartalommal.

És ez csak egy kormányváltás után történhet meg, mert csak akkor nyílik lehetőség arra, hogy őszintén beszéljünk arról, hogy az állampolgárságnak, a szavazati jognak és a jelenlegi támogatáspolitikánknak milyen következményei lettek, és hogyan lehetne ezt jobbá tenni. Jelenleg ezek a kérdések folyamatosan mérgezik az anyaországi és határon túli magyarok közötti viszonyt, növelik a két közösség közti távolságot, hiszen az egész rendszer a Fidesz politikai érdekeit hivatott kiszolgálni, más magyarországi szereplő, valamint a határon túli elitek legfeljebb passzív megfigyelőként vannak csak jelen.

Amennyiben nem lesz kormányváltás, ezek a viták biztosan nem fognak lezajlani, és azok a pozíciók, ahonnan akár mi is megszólalunk, jó eséllyel tovább gyengülnek, ha nem tűnnek el teljesen.

Négy évvel ezelőtt itt mindent is megmozgattak, a Fidesz kampánya gyakorlatilag teljes gőzzel működött Erdélyben. Politikusok jöttek-mentek, és ahogy hallani lehetett, a szavazatszám is kulcskérdés volt. Mire számítasz most?

Hasonlóra. Ami már most újdonság, hogy létrejöttek olyan médiafelületek, amelyek kifejezetten a magyarországi minta alapján szerveződnek. A Transzilván például nagyon hasonlít a Megafonra: napi rendszerességgel ontja azokat a videókat, amelyek a Fidesz narratíváját erősítik, és folyamatosan hangsúlyozza, mekkora szerepe volt a jelenlegi magyar kormánynak az erdélyi magyarok életében. A portál nem is titkolja, hogy Zsigmond Barna Pál nevéhez kötődik, aki a Fidesz kampányáért felel Erdélyben.

Vélhetően most is lesz erőteljes kampány, minden szavazat számítani fog. Egy újdonság, hogy az eddigi választásokkal ellentétben a szavazatgyűjtésben nem lesz lojalitásverseny, hiszen az RMDSZ ellenzéke lekerült a Fidesz támogatási listájáról, nem rendelkezik forrásokkal, hogy reálisan részt vegyen benne. Az elmúlt években az volt a jellemző, hogy különböző szervezetek, intézmények és politikai aktorok, a nyilvános kommunikációban legalábbis, versenyeztek abban, hogy hány szavazatot gyűjtöttek. Kovászna megyében például Tamás Sándor volt ennek az egyik zászlóvivője, amikor bejelentette, hogy „ők minden követ megmozgattak”. Ez most már nem lesz szükségszerű.

Számítasz arra, hogy RMDSZ-es politikusok vagy ismert személyiségek nyíltan is beszállnak, a magyarországi mintát követve, például digitális polgári körök létesítésébe?

Lehetnek ilyen próbálkozások, de az az igazság, hogy talán nincs is szükség formális digitális polgári körökre. Egy korábbi, a Facebook-használatról szóló kutatásunkból az derült ki, hogy az erdélyi magyarok közösségimédia-aktivitása főleg akkor élénkül meg, amikor a magyar politikához kell viszonyulni — például, ha Orbán Viktor mellett kell kiállni. Ilyenkor olyanok is posztolnak, hozzászólnak, akik máskor teljesen távol tartják magukat a politikától.

Ez szerintem most is aktiválódni fog. A közösségi média az a tér, ahol sokan egyáltalán hozzá tudnak kapcsolódni a magyar politikához — sok esetben ez az egyetlen csatornájuk.

Ugyanakkor mintha lenne egyfajta bizonytalanság is a levegőben. Félelem attól, hogy mi lesz, ha mégsem marad a Fidesz.

Igen, ezt én is érzékelem. Van egy reális félelem, egy tanácstalanság sokakban, még azokban is, akik egyébként kritikusak a mostani rendszerrel. Valahogy nem merik végiggondolni, hogy mi lesz, ha nem a Fidesz nyeri a választásokat. Attól félnek, hogy az egész struktúra radikálisan meg fog változni. Ezért is fontos, hogy erről nyíltan beszéljünk — nemcsak a hatásokról, hanem arról is, hogy milyen irányba kellene menni, ha lehetőség nyílna a változásra.

Miközben a teljes orbáni propagandagépezet ennek a félelemnek az erősítésére épül.

Igen, részben a Transzilván is erről szól: amikor azt mondják, hogy mennyi pénz jött Magyarországról, implicit azt is mondják, hogy ha a kormányváltás megtörténik, akkor ezek elapadnak.

Én nem gondolom, hogy radikálisan megszűnne minden. Inkább az a kérdés, hogyan lehetne a támogatásokat értelmes, világos elvek és stratégiák mentén elosztani. Nem az a kérdés, hogy legyenek-e támogatások, hanem hogy hogyan és milyen céllal.

Van még egy kérdés, ami engem foglalkoztat: érzékelhető-e valamilyen generációs törés? A fiatalok másként viszonyulnak ehhez a helyzethez?

Nehéz kérdés, mert könnyen beleeshet az ember abba a csapdába, hogy a saját buborékjából indul ki. Az biztos, hogy a Partizán vagy más magyarországi kormánykritikus tartalmak jobban eljutnak a fiatalokhoz. És az is látszik, hogy azokon a rendezvényeken, ahol a jelenlegi rendszerrel kapcsolatos kritikák hangzanak el, felülreprezentáltak a fiatalok.

De látom a másik oldalt is: sokan egyszerűen belátják, hogy ha itthon akarnak érvényesülni, akkor be kell sorolniuk ebbe a rendszerbe, hiszen az teljes mértékben megköveteli a lojalitást.

Szóval szerintem mindkét irány jelen van: van nyitottság a másra, de ugyanúgy erős a besorolási kényszer is. Ráadásul nincs erre vonatkozó részletes adatunk. Inkább benyomásaink vannak, mint módszeres empirikus tapasztalatunk.

És amit még fontosnak tartok: a változástól való félelem generációkon átível. Még azokban is ott van, akik nem érzik magukat otthon, vagy akár idegennek érzik magukat a jelenlegi rendszerben. Nem feltétlenül tetszik nekik, de nem is merik végiggondolni azt, hogy mi jöhetne helyette.