Poszt-Orbán – gondolatkísérlet a magyar–magyar kapcsolatok alakulásának kilátásairól

Néhány figyelemre méltó erdélyi magyar sajtóanyagban bukkant fel a közelmúltban a gondolat, hogy a posztorbáni világ lehetőségének a fölsejlésével indokolt számot vetni a magyar–magyar kapcsolatok átalakulásának – vagy akár alakításának – a lehetőségével, kihívásaival. És noha sem az Orbán-rezsimmel szembeforduló közhangulatot, illetve az alulról jövő kezdeményezések társadalmi dinamikáját meglovagoló, azokból módszeresen építkező ellenzéki mozgalom, sem az állam intézményeinek és erőforrásainak jelentős részét ellenőrző illiberális rezsim esélyeit nem tanácsos sem alá-, sem felülbecsülni, egy posztorbáni szituáció lehetőségével valóban nem indokolatlan számolni. Az ugyanis nemcsak (i) radikális fordulat és egy alkotmányos újrakezdés vagy (ii) az ellenzék kategorikus győzelmét követő óvatos, a megörökölt rendszer logikáját és intézményes mechanizmusait időlegesen érintetlenül hagyó lassú átmenet formájában gondolható el, hanem (iii) egy Orbán Viktor nélküli reform-illiberalizmus formájában is, amennyiben a Fidesz egy újabb választási győzelem esetén korrekciókat lát célszerűnek eszközölni a korábbi hatalomtechnikai gyakorlatában, lelépve az Orbán-doktrína zsákutcás és gazdasági szempontból egyre nehezebben fenntartható pályájáról.

Annak az elemző végiggondolása, hogy ez a három posztorbáninak tekinthető alternatíva milyen megszorításokat és lehetőségeket rejt, illetve kínál a magyar–magyar viszonyrendszer új alapokra való helyezése számára, méltó feladat volna minden bizonnyal, ám egy erre irányuló próbálkozás szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. A soron következőkben előterjesztett álláspont célja egy gondolatkísérlet segítségével felvázolni azt az eszményi változatot, amely az erdélyi magyarság viszonylatában a leglátványosabb konszolidációt jelenthetné, és amely irányába mindhárom fentebb vázolt alternatíva esetén el lehetne indulni – elvben legalábbis, és különböző ütemtervek alapján értelemszerűen.

A gondolatkísérlet a valóság képzeletbeli megváltoztatása és átstrukturálása annak érdekében, hogy jobban megértsük annak természetét és következményeit. Társadalom- és politikatudományi kontextusokban a gondolatkísérlet egy-egy társadalom vagy jól körülhatárolható emberi közösség egy bizonyos korra vonatkoztatott, annak sajátos körülményeiben megragadott helyzetére irányul, és azzal szemben egy alternatív, elméletileg koherens és objektív kritériumok alapján értékelhető jövőképet modellez. A gondolatkísérlet egyszerre kritikai eszköz (abból fakadóan, hogy a fennállóhoz képest alternatív berendezkedés lehetőségére hívja fel a figyelmet), normatív teszt (amennyiben következményvizsgálatnak veti alá a fennálló rendet), és stratégiai gyakorlat (abban az értelemben, hogy új intézményi formák és politikai alternatívák elvben lehetséges realizációjának az útját rajzolja meg).

Az erdélyi magyarság posztorbáni kilátásainak az összefüggésében a gondolatkísérlet hozadéka lehet, hogy a kínált támpontok segítségével megismerszik, miként válhatott a Romániába szakadt magyar nemzetrész jelentős része a helyzetétől idegen érdekek foglyává és lelkes kiszolgálójává. A gondolatkísérletből kibontakozó összkép egyben annak a mérlegelését is lehetővé teszi, hogy milyen esélyei vannak a fennállóhoz képest alternatívaként vázolt berendezkedésnek a megvalósulásra.

Az orbáni nemzetpolitika következményei

A javasolt gondolatkísérlethez fontos támpontokat kínálnak azok a közelmúltban közreadott kutatási jelentések és szakértői vélemények (itt, itt, itt és itt), amelyek empirikus adatok alapján értékelik az Orbán-rezsim nemzetpolitikájának a következményeit. A több forrásból összerakható következményvizsgálat három vonatkozásban tesz egyértelművé leszűrhető következtetéseket:

1. milyen ára és hozadéka lett annak, hogy sor került a magyar politikai közösség határainak a kiterjesztésére a könnyített honosítás és a szavazati jog révén;
2. hogyan alakult a támogatáspolitikák dinamikája a folyósított támogatások volumene, a célcsoportok és a döntéshozatal mechanizmusainak a tekintetében, illetve milyen következményei láthatók ez idő szerint az Erdélybe csatornázott magyarországi közpénzeknek;
3. miként alakult ennek a két látványos nemzetpolitikai gyakorlatnak a hatására az erdélyi magyarok megítélése az anyaországi közvéleményben.

(1) A magyar nemzetpolitika leglátványosabb teljesítménye minden kétséget kizáróan az, hogy a könnyített honosítás bevezetésével és a szavazati jog kiterjesztésével a magyar politikai közösség határai átlépték az államhatárokat, és egy virtuális nemzet jött létre, amelybe a magyarországi letelepedés feltételéhez nem kötött állampolgárságot megszerző határon túli magyarok is beletartoznak, és korlátozott mértékben ugyan, de befolyásolhatják az anyaország politikai életének alakulását, amennyiben élni kívánnak a számukra különleges eljárás keretei között biztosított szavazati joggal. Mind az állampolgárság megszerzésének, mind az anyaország politikai életében való részvétel lehetővé tételének igen erős szimbolikus, a történelmi jóvátétel látszatát keltő üzenete volt, érthető következésképpen, hogy ezt a merész nemzetpolitikai innovációt lelkesedéssel fogadta az erdélyi magyarok egy jelentős része. A politikai közösség bevett fogalmát merészen átértelmező és a határon túli közösségek jogállásába, státuszába és önértelmezésében igen markáns beavatkozást jelentő innovációnak azonban ára és számos torzulást eredményező következménye is lett.

Álságosnak bizonyult mindenekelőtt az állampolgárság felvételéhez fűződő várakozások egy jelentés része, különösképpen ami az állampolgárság intézményének a lényegét, az állampolgári egyenlőséget illeti: fokozatosan derült ki, hogy a hangzatos politikai nyilatkozatok ellenére – pl.: „Nincs A és nincs B kategóriájú magyar állampolgár, egy magyar nemzet és egy állampolgárság van.” (Semjén Zsolt) – a magyar állampolgársággal járó jogosítványok közül a fontosabbak csak a magyarországi lakhellyel rendelkezők által vehetőek igénybe. A politikai részvétel lehetővé tétele pedig a politikai közösség tagjainak az egymás iránti szolidaritást eredményező következménye helyett inkább megosztó konzekvenciákat generált: mind az anyaországban, mind az erdélyi közgondolkodásban megoszlanak a vélemények egyrészt a magyarországi lakhellyel nem rendelkezők számára biztosított levélszavazat diszkriminatív, a külföldön élő „igazi” magyar állampolgárokat hátrányosan megkülönböztető konzekvenciáit illetően, másrészt abban a kérdésben, hogy indokolt-e olyan személyek számára lehetővé tenni a politikai részvételt, akik nem élnek Magyarországon, nem fizetnek adót, és nem részesei közvetlen módon a politikai opcióik következményeinek.

Az államhatárokon átnyúló politikai nemzet ugyanakkor nem horizontális, hanem hierarchikus szerkezetű: a „nemzetegyesítés” narratívája a budapesti centrum köré szerveződő nemzetfogalmat tekinti magától értetődőnek, ami alárendelt viszonyba kényszeríti a határon túli közösségeket, tipikus centrum–periféria relációba rendezve a magyar–magyar kapcsolatokat.

A centrum és provincia közötti viszony legfontosabb jellemzője az aszimmetrikus kulturális, gazdasági, politikai hierarchia. A centrum az a hely, ahol a kulturális és egyéb normák születnek, ahonnan a legitimitás származik, és ahonnan az értékek, normák, illetve források exportálódnak a periféria felé. A provincia ezzel szemben a szellemi-kulturális importőr és humánerőforrás exportőr szerepére van kárhoztatva: magáévá teszi és utánozza a centrum normáit, alárendeltként tekint magára abban az értelemben, hogy elfogadja, nem lehetnek a centrumtól eltérő érdekei, ennek ellenére nem adja fel a sajátos identitás iránti igényt. Az aszimmetrikus viszonyok ugyanakkor kapcsolathálókat hoznak létre, amelyeken föl lehet kapaszkodni a perifériáról a centrum intézményeibe, munkaerőpiacára.

A provincializmus nemcsak földrajzi értelemben vett előnytelen pozíció, hanem mentális állapot is, aminek a lényege a gondolkodás autonómiájának a feladása. A provincia nem saját világát tekinti elsődlegesnek, hanem a centrum szemüvegén keresztül látja magát. A provincián élők elfogadják, hogy ők csak abban a formában léteznek, ahogy a centrum látni, láttatni akarja őket. A provincia-lét önértékelési deficitet eredményez: a centrumból érkező tartalmak kritikátlan elfogadása a jellemző, mert ez tűnik az érvényesülés egyedül járható útjának. Összességében a provincializmus szellemi peremlét, olyan állapot, amelyben a közösség nem képes önmagát megnevezni, saját érdekeit felismerni és azokat képviselni.

Az, hogy az erdélyi magyar közösség a magyarországi politikai rendszer kiterjesztett perifériájává vált, nem a romániai magyar kollektív egzisztencia érdekei szerint, azoknak megfelelően történt, hanem a magyar belpolitikai viszonyok alakulásából következett, és – paradox módon – a magyar társadalom leuralására, illetve az állam erőforrásai fölött gyakorolt kizárólagos befolyás megszerzésére irányuló igyekezetnek lett az egyik eszköze. Magyarán a nemzetegyesítés diskurzusa mögött az az igyekezet húzódik meg, hogy az egységesnek deklarált nemzet egyik részét – a határon túli magyarokat – eszközként használja fel a nemzet másik része – az anyaországi magyarok – fölött gyakorolt kizárólagos befolyás megszerzésére és újratermelésére.

A virtuális nemzet a Fidesz által fölépített lojalitási és függőségi logika mentén szerveződik, ami újabb törésvonalakat eredményez az egységesnek kikiáltott nemzeten belül: léteznek egyfelől „jó” és „rossz” magyarok annak függvényében, hogy feltétlen, lojális hívei a Fidesznek vagy sem, másfelől a virtuális nemzetépítés hivatalos narratívája nem vesz tudomást azokról a határon túli magyarokról, akik nem kívánnak élni a könnyített honosítás lehetőségével: csak feltételezni lehet, hogy ők eleve a „rossz magyar” kategóriájába sorolódnak, vagy egyáltalán nem számítanak magyarnak. Érdekes vetülete ennek a kérdésnek, hogy a magyarországi közbeszédben elterjedt a politikai közösség fogalmának egy torzult változata, amely szerint a „mi politikai közösségünk” kifejezés a lojálisok és a támogatók körére szorítkozik, és a belsőellenség-képzés eszköze, holott a terminus eredeti jelentése az állampolgári közösség, amelynek tagjai szolidárisak az állam fenntartására és működtetésére irányuló politikai projekt célszerűségét és legitimitását illetően, függetlenül a pártpolitikai opcióiktól.

A politikai közösség határainak a kiterjesztését és egy virtuális nemzet létrehozását célzó politikai igyekezetnek súlyos következményei lettek az erdélyi magyarság politikai jövőjére, kilátásaira nézvést. Az egységes magyar nemzet narratívája felülírta az erdélyi magyar politikai önreprezentáció lehetőségét, és az önálló erdélyi magyar politikai közösség megalapozására, helyzetének a konszolidálására irányuló politikai projekt fokozatosan lekerült a napirendről.

Az RMDSZ mint a romániai magyar kisebbség legitim politikai képviselete immár nem az autonómia kiépítésének és működtetésének az útjait keresi, hanem beszállt a Fidesz által kiírt lojalitásversenybe, és a magyarországi kormánypártok stratégiai partnereként ügyködik a Budapest által diktált nemzetpolitikai prioritások kivitelezésén.

Az erdélyi magyar közösség tagjainak egy igen jelentős része pedig „a nemzethez tartozás jutalmazott alanyaként” (Kiss Tamás) hálás a magyar kormánynak a periféria-lét kínálta viszonylagos biztonságért és az önkorlátozó, adottságaiktól idegen érdekeket tükröző lehetőségekért.

(2) A támogatáspolitikák a lojalitásképzés és számonkérés látványosan hatékony eszközeiként szolgálták az elmúlt másfél évtized során a magyar nemzetpolitikai célkitűzéseket: a támogatások célja formálisan a nemzetépítés, valójában a lojalitás ösztönzése és honorálása volt. A magyar állami erőforrások elosztása nem a stratégiai tervezés, átlátható szakmai szempontok vagy a közösségfejlesztési logika alapján történt, hanem klienteláris, lojalitásalapú mechanizmusok révén. A példátlan volumenű magyar közpénz Erdélybe irányuló kihelyezése mind a kedvezményezettek kiválasztása, mind a döntéshozatali eljárások tekintetében a lojalitás performatív bizonyítására ösztönözött, ami a hosszú távú stratégiai gondolkodás és a tudásalapú fejlesztések iránti igénynek a leépülését, kiszorítását eredményezte.

A támogatások egy jelentős része közösségi presztízsprojektek – egyházi és kulturális infrastruktúra, sportlétesítmények, iskolahálózat, regionális beruházások stb. – finanszírozását tette lehetővé, ami látványos hozzájárulásként csapódott le a közvéleményben az intézménymegőrzés, illetve egyes helyi közösségek túlélőképességének a növelése tekintetében. S noha ezzel a nézőponttal nehéz vitába szállni, az empirikus vizsgálatokból és szakértői elemzésekből az is kiderül, hogy ez a támogatási gyakorlat számos torzulással járt együtt, függőségi rendszereket hozott létre, és átstrukturálta az erdélyi magyar közéletet.

A civil és kulturális szférát megcélzó támogatásokat fokozatosan gazdasági támogatások váltották fel, a független intézmények kiszorultak a forráselosztásból, a politikailag el nem kötelezett sajtóorgánumok forrás nélkül maradtak, a civil szféra viszonylagos önállósága fölszámolódott. A gazdasági támogatások jelentős része esetében kifogásolható, hogy anyaországi közpénzek kivételezett erdélyi vállalkozók profitszerzési tevékenységét vagy magyarországi cégek tőkekihelyezési gyakorlatát tették lehetővé. Az átrendeződésnek fontos további eleme, hogy az oktatási és kulturális támogatások a politikailag lojalitást mutató szervezetekhez kerültek, ami azt eredményezte, hogy az RMDSZ-hez köthető alapítványok átvették az ellenőrzést ezek fölött a tevékenységi területek fölött.

Összességében megállapítható, hogy a nemzetpolitika eszközeként működtetett támogatások a teljes kisebbségi közéletet és intézményrendszert foglyul ejtették, a civil szférát és az erdélyi magyar nyilvánosság nagyobbik részét monopolizálták, és a depolitizáltság állapotába kényszerítették.

A Fidesz–RMDSZ partnerség „etnikai autokráciává” (Toró Tibor) alakította át az erdélyi magyar közéletet, aláásván a romániai magyar kisebbség autonómiatörekvéseit és önszerveződési képességét, ami egyszerre szolgálja a magyar kormány politikai érdekeit, illetve a román állam stabilitási elvárásait. Az erdélyi magyar társadalom „etnikai függőségi piramisba” (Kiss Tamás) szerveződött, amelynek a csúcsán a Fidesz található, alatta az RMDSZ mint stratégiai partner és helyi közvetítő, a következő szinten az intézményvezetők, önkormányzati szereplők, végül a támogatások célrétege, a civil szervezetek, vállalkozások, magánszemélyek helyezkednek el. A centralizált, egypólusú közéletben normává vált a lojalitás: a lojalitás jutalmazása és a függetlenség büntetése a jellemző, ami az öncenzúrára és a politikai konformizmusra alapozó politikai kultúra meggyökerezését eredményezte.

Az erdélyi magyar kisebbség politikai kultúrájára nézvést további súlyos konzekvenciái lettek annak is, hogy a Budapesttől való függés mechanizmusai révén fokozatosan elterjedtek az erdélyi magyar közvéleményben az Orbán-doktrína legproblematikusabb elemei: a posztliberális „keresztény” szuverenitás elve, az illiberális hatalomgyakorlás látszatracionalitása, az autokráciákkal való szövetség és együtt menetelés, a keleti nyitásként beállított antimodernizációs nyugatellenesség, a külső- és belsőellenség-képzés mint a politikai kommunikáció központi eleme és a „nemzeti” szolidaritás egyedüli alapja, nemzetpolitikai paternalizmus és a politikai cinizmus kultúrája. Mindez az erdélyi magyar kisebbség politikai infantilizálódását és a periféria-lét elfogadását eredményezte, végső soron azt, hogy a helyzetétől idegen, a szülőföldön való megmaradás esélyeit közép- és hosszú távon aláásó helyzetértelmezés és jövőkép ejtette foglyul a romániai magyar kisebbségi társadalmat.

(3) Viszonylag stabil trendeket tükröző empirikus adatok alapján állítható, hogy a magyarországi közvéleményben a kettős állampolgárság elfogadottsága magas, a levélszavazat és a támogatáspolitikai gyakorlat ezzel szemben megosztja a közvéleményt. A magyarországi társadalom jelentős hányada a Fidesz politikai projektjeként tekint a külhoni magyarokra, nem az egyenrangú nemzeti közösség tagjait látja bennük. Az, hogy az erdélyi magyarok hálásak a magyar kormánynak, miközben a magyarországi közvélemény egy jelentős része „érdemtelen segélyezettekként” (Kiss Tamás) tekint a határon túliakra, és negatívan ítéli meg a kifizetett lojalitást, a kiterjesztett politikai közösség, illetve a virtuális nemzet belső fragmentációját eredményezi, és megmérgezi az anyaországi és a határon túli magyarok kapcsolatát: a hálapolitika és a paternalizmus kölcsönös távolságot, apátiát, morális fáradtságot termel mindkét oldalon.

Az alternatíva

A politikai közösség paternalista kiterjesztésének, a lojalitásközpontú politikai racionalitásnak és az ezek által generált „etnikai autokráciának” a posztorbáni alternatívája a szerződéses nemzet elképzeléséhez való visszatérés lehetne, amihez arra volna szükség, hogy az erdélyi magyar kisebbség kvázi politikai közösségként fogja fel és szervezze meg önmagát. A soron következőkben előbb (1) a kvázi önálló politikai közösség kérdését tekintem át az erdélyi magyar kisebbség viszonylatában, majd arra térek ki, hogy (2) mit feltételezne a szerződéses magyar nemzet koncepciója alapján intézményesíteni a magyar–magyar kapcsolatokat, illetve hogy miként függ össze ez a kérdés az erdélyi magyar kisebbség arra irányuló próbálkozásával, hogy kvázi önálló politikai közösségként szervezze meg magát.

(1) A fentiek alapján megállapítható, hogy az erdélyi magyarok integrálására a virtuális magyar nemzetbe a politikai közösség formai kiterjesztése és pénzügyi, illetve intézményi alárendeltséget generáló módszerek révén történt, ami végeredményként egy erős függőségi viszonyrendszert intézményesített. S noha a történteket nehéz az alkotmányos felelősségklauzula jó szándékú instrumentalizációjaként, és nem a Fidesz önérdekű hatalomtechnikai innovációjaként értelmezni, nem lehet kizárni, hogy a nemzetpolitika fideszes gyakorlatának van egy nagyon markáns elvi alapvetése: az a meggyőződés, hogy a román állam kisebbségpolitikája nem kínál kellő garanciákat az erdélyi magyarság hosszú távú megmaradására nézvést, ebből fakadóan indokoltak és célszerűek a magyar kormánynak az arra irányuló törekvései, hogy az erdélyi magyarokat minél szorosabb szálak kössék a magyar államhoz. Azzal is számolva akár, hogy

ezeknek a törekvéseknek a következtében lazulni fog az erdélyi magyarok kötődése a szülőföldhöz, illetve – ami ezzel megspórolhatatlanul együtt jár – a román államhoz, és a jogi, gazdasági és szellemi értelemben a magyar nemzetbe egyre szorosabban integrált erdélyi magyarok egy része átszivárog Magyarországra elkerülve az asszimiláció vagy a világban való szétszóródás veszélyét. Ez pedig hosszú távon nem kevesebbet jelent, mint Erdély feladását, kiürítését.

Nehéz ezzel a gondolatmenettel vitába szállni: egyrészt azért, mert nem nyíltan felvállalt, világosan megfogalmazott közpolitikai álláspont, másrészt abból fakadóan, hogy valóban nem állnak rendelkezésre garanciák, amelyek alapján cáfolni lehetne a nemzetpolitikai gyakorlat mögött fölsejlő implicit feltételezést. Nem kevésbé igaz ugyanakkor, hogy az, ami a nemzetpolitika ürügyén az elmúlt 15 év során történt, igen markáns, egyoldalú beavatkozás az erdélyi magyarok sorsába, jövőjébe, amelyet nem előzött meg semmilyen konzultáció vagy szakmai vita. Az erdélyi magyarok feje fölött meghozott döntés arról, hogy nincs esélyük a közösségi túlélésre, maga is paternalizmus, az erdélyi magyarság önrendelkezéshez való jogának legalább olyan súlyos semmibe vétele, mint amilyen az autonómiaigény elutasítása a román állam részéről.

Holott az, hogy az erdélyi magyar kisebbségi társadalom elképzelhető-e kvázi önálló politikai közösségként, nem tekinthető eleve megválaszolt kérdésnek. A Romániába szakadt magyar nemzetrész számos olyan adottsággal rendelkezik a mai napig, amelyek fontos előfeltételei annak, hogy esélyei legyenek egy kvázi politikai közösség kialakítását és működtetését célzó politikai projektnek. Ilyenek a méret, a szállásterület szerkezete, a történelmi hagyományok, az intézményrendszer, a feladat ellátására alkalmas politikai elit.

A drasztikus fogyás ellenére az erdélyi magyar kisebbség még ma is nemzetnyi a szónak abban az értelmében, hogy Európában közel tucatnyi olyan állam létezik, amelynek a népessége kisebb az erdélyi magyarság lélekszámánál, vagy ahhoz mérhető. Az erdélyi magyarság intézményes hagyományai az oktatás, a tudomány, a kultúra, a nyilvánosság és az egyesületi, illetve egyházi élet terén, amelyek jelentős mértékben leépültek a kommunizmus időszakában, viszonylag rövid idő leforgása alatt újraéledtek a Ceaușescu-rezsim bukását követően, és közel teljesnek mondható, pezsgő szellemi élet kibontakozását eredményezték. A kommunista rezsimek által elkobzott magán- és közösségi tulajdon számottevő részének a visszaszolgáltatását követően pedig az erdélyi magyar közösség a párhuzamos kisebbségi társadalom működtetéséhez szükséges anyagi és infrastrukturális alap egy nem elhanyagolható mennyiségével is rendelkezik.

Az 1989-es fordulatot követően látványos gyorsasággal került sor az egységes erdélyi magyar politikai érdekképviselet megszerveződésére, amely a bő három évtizedes választási eredményei alapján rendkívülinek bízvást mondható, töretlen legitimitást tudhat magáénak, és ebből fakadóan komoly politikai súllyal és mozgástérrel rendelkezik. Az érdekképviselet tisztségviselői a számottevő parlamenti jelenlét mellett komoly tapasztalatra tettek szert mind a helyi, mind a központi hatalom intézményeiben. Néhány jó érzékkel kihasznált nemzetközi politikai konjunktúra mellett az érdekképviselet által elvégzett munka eredménye, hogy az erdélyi magyar kisebbség helyzete jogi, politikai, gazdasági és művelődési szempontból jobb, mint bármikor korábban a Trianon óta eltelt 105 esztendőben.

Sok minden adott következésképpen ahhoz, hogy a kvázi önálló politikai közösség esélyéről az erdélyi magyar kisebbség vonatkozásában beszélni lehessen. Ami hiányzik, az a jövőkép: egy széles körű konszenzus alapjain nyugvó, kellő mértékben mozgósító politikai projekt azzal kapcsolatban, hogy mi volna az eszményi változat az erdélyi magyarság helyét, státuszát tekintve, a nemzetközi jog jelenlegi állása és a sokat hangoztatott belső önrendelkezés által kijelölt határokon belül.

Míg a teljes értékű politikai közösség fogalma az állampolgári közösséget jelöli, amelynek tagjai szolidárisak az állam fenntartására és működtetésére irányuló politikai projekt célszerűségét és legitimitását illetően, a kvázi politikai közösségről akkor lehet beszélni, ha az érintettek körében szilárd az egyetértés egy, az államot pótolni, helyettesíteni hivatott berendezkedésre irányuló politikai projekt indokoltságát és kivitelezhetőségét illetően.

(2) A szerződéses nemzet koncepciója egyszer már felmerült a magyar közgondolkodásban: az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején válaszkísérletként bukkant fel arra a két dilemmára, hogy egyfelől miként lehetne a Trianon által szétszabdalt magyar nemzet egységét helyreállítani úgy, hogy az ne eredményezzen konfliktust a szuverén utódállamokkal, illetve másfelől hogyan lehetne intézményesíteni az anyaország és az elszakadt nemzetrészek kapcsolatát egy szimmetrikus, a kölcsönös elismerésre és tiszteletre alapozott viszonyrendszerben. Német Zsolt (2001) elképzelése szerint ennek a viszonyrendszernek partnerségi kapcsolatokra kellene alapozódnia: a nemzetpolitikának a célja nem a kiterjesztés, hanem a kölcsönös elismerés kellene legyen, az állam feladata pedig nem az irányítás, hanem a koordináció és a szolidaritás intézményesítése. A magyar–magyar kapcsolatok elvi alapjául egy szimbolikus alkotmány szerepét betöltő „nemzeti szerződés” szolgálhatna.

Szarka László (2002) túllépett a fogalom politikai metaforaként való értelmezésén, és nemzetpolitikai stratégiaként fogalmazott meg rendszerszintű javaslatokat: a magyar nemzetet több szinten szervezett közösségként célszerű felfogni, annak ugyanis nemcsak a magyar állampolgárok, hanem a határon túli közösségek is a részei, ezek a komponensek közjogi értelemben nem egyesíthetők, de szerződéses úton, köztestületekként létrehozott képviseleti tanácsok és egyeztető fórumok révén összehangolhatók, a szerződés nem államközi, hanem társadalmak között létrejövő megállapodást rögzítene a nemzetpolitikai pluralizmus elvének megfelelően – a nemzetpolitika célja nem a politikai alárendelés, hanem a tartós és intézményesített párbeszéd az egymást egyenlőként elismerő nemzeti közösségek között.

Az elképzelés korlátaira, kockázataira és lehetséges alternatíváira már akkor többen felhívták a figyelmet. Jeszenszky Géza és Balázs Péter például a nemzetközi jogból és a kisebbségvédelemből, illetve a kétoldalú kapcsolatokból fakadó korlátokra és lehetőségekre hívták fel a figyelmet, és a nemzetpolitikának az uniós elvekkel való összehangolását látták szükségesnek. Glatz Ferenc a nemzetet kulturális hálózatként képzelte el, kétségei voltak a magyar–magyar viszonyrendszer politikai alapokra való helyezését illetően. A 2002-es kormányváltást követően a szerződéses nemzet kérdése fokozatosan lekerült a napirendről, helyét átmenetileg a „nemzet határok nélkül” retorikája vette át, majd 2010 után a nemzetegyesítő, lojalitásalapú, paternalista nemzetpolitika alakította át gyökeresen a magyar–magyar kapcsolatrendszert.

Egy hipotetikus posztorbáni szituációval számolva indokoltnak látszik fölvetni a kérdést, hogy a szerződéses nemzet koncepciójához való visszatérés járható útja lehet-e az Orbán-kormányok által csúcsra járatott nemzetpolitikai nagyüzem által okozott torzulások kezelésének, korrigálásának.

Az erdélyi magyar kisebbség sorsáért felelősséget vállaló, a nevében eljáró politikai elitnek azzal számot vetve kell ezzel a kérdéssel szembenéznie, hogy a magyar nemzetpolitika az elmúlt másfél évtized során egyszerre erősítette a magyar állam elszívó és a román állam taszító hatását, aminek közép- és hosszú távon aligha képzelhető el más eredménye, mint az erdélyi magyar kisebbség fokozatos beolvadása a magyar nemzettestbe.

Azokkal a kihívásokkal és erőfeszítésekkel, amelyek a szerződéses nemzethez elvezető úton a közelmúlt tapasztalataiból és a világhelyzet jelenlegi adottságaiból adódóan lesznek nagy valószínűséggel elkerülhetetlenek, úgy érdemes számolni, mint amit az erdélyi magyarság talán utolsó esélye tesz megspórolhatatlanná annak érdekében, hogy a jelenlegi állapotokat többé-kevésbé konzerválva konszolidálja helyzetét a szülőföldön.

Ahhoz, hogy az erdélyi magyarság kvázi politikai közösség formájában találja meg, és konszolidálja a helyét mind a magyar–magyar kapcsolatok rendszerében, mind a szülőföldön, arra van elsődlegesen szükség, hogy a magyar nemzetpolitika a szerződéses nemzet koncepciójából kiindulva alakítsa át a maga cél- és eszközrendszerét. A változás lényege az volna, hogy a hangsúly a paternalizmusról a partnerségre helyeződik át, és első körben a magyar állam nevében eljáróknak kellene megtenniük azokat a lépéseket, amelyeket eddig a román államtól várt el az erdélyi magyarság: a kollektív alanyiság elismerése, és az önszerveződés lehetővé tétele, elősegítése.

Mind az elismerésnek, mind az önszerveződés lehetővé tételének fontos eszköze volna egy keretdokumentum, amely egyféle nemzeti szerződésként nevezné meg a paktum alanyait, a kisebbségi közösség képviseletét ellátó testület összetételét és létrejöttének módozatát, a képviselet hatásköreit, a szerződéses finanszírozás alapelveit, forrásait és mechanizmusait, a vitamegoldó testület és a monitoring, illetve az időszakos jelentéstevés feladatát ellátó szerv működésének a részleteit. Noha abban a folyamatban, amely egy ilyen keretdokumentum megtervezését, kidolgozását és elfogadását eredményezhetné, nem volna célszerű eltekinteni az RMDSZ súlyától, tapasztalatától és tudásától, a magyar állam képviselőinek a felügyelete elvben lehetővé tehetné, hogy azok a szakmai és civil szervezetek is szerepet kaphassanak mind a képviselet, mind a forráselosztás tekintetében, amelyeket a fentiekben vázolt módon marginalizált az eddigiekben a nemzetpolitika.

Az önmagát ilyen módon megszervező, a belső pluralizmus és a társadalmi egyenlőség szempontjait fokozottabb mértékben szem előtt tartó erdélyi magyar kisebbség fontos további lépéseket tehetne a kvázi önálló politikai közösség státusa fele az által, hogy egy második körben, megújult koncepció alapján tenne kísérletet arra, hogy nem területi alapú entitásként rendezze, konszolidálja a közösség viszonyát a román állammal. Innen nézve, a kvázi önálló politikai közösség státuszát megcélzó politikai projekt egyben a kiútat is jelenthetné a megfeneklett autonómiaküzdelemből.

Az esélyek

A szerződéses magyar nemzet és az önmagát kvázi politikai közösségként felfogó és adminisztráló erdélyi magyarság kérdése tehát szorosan összefügg. A nem egyetlen állami entitásként, hanem több (de legalább kettő) kulturális és kvázi politikai közösség szoros együttműködéseként elgondolt magyar nemzetfelfogás egyúttal normatív és intézményi legitimitást is nyújthatna az erdélyi magyar közösség kvázi önállóságához, az önálló politikai cselekvőképesség elismerését és támogatását is jelenthetné. A magyar nemzet politikai-kulturális pluralitásának az elismerése és az ennek alapján újraértelmezett nemzetpolitika a hűbér- és lojalitásalapú megközelítést deliberatív gyakorlattal helyettesíthetné, amelynek alapvető ismérve, hogy a döntéshozatal nem hűség, hanem vita kérdése. A közösségi döntések kérdésében a morális-identitásalapú felfogása helyett az érdek- és értékalapú megközelítés egyben azt is jelentené, hogy az erdélyi magyarság nem védelem alanya, hanem saját döntéseinek és azok következményeinek a letéteményese.

S noha egy ilyen irányú elmozdulás felé az első lépéseket kétségkívül a magyar állam nevében eljáróknak kellene megtenniük, az esélylatolgatás szempontjából ez volna a kérdés kevésbé problematikus oldala: a nemzetpolitika átértelmezése a szerződéses nemzetfelfogás alapján kétségkívül egyszerűbb feladat, mint amit az erdélyi magyarság kvázi önálló közösségként való megszervezése és működtetése feltételez. Ahhoz ugyanis, hogy az autonóm politikai gondolkodás és cselekvés feltételei létrejöhessenek a magyar nemzeten és a román államon belül, messzire mutató normatív, intézményi és procedurális feltételek teljesülésére lenne szükség.

A kvázi önálló politikai közösség nem független állam vagy jogi értelemben elismert autonóm terület, de nem is puszta kulturális érdekképviselet. Olyan önkormányzó politikai egység, amely nemzeti közösségként a magyar nemzetnek a része, állampolgári közösségként a román államhoz tartozik, és egy általa létrehozott köztes politikai térben autonóm módon intézi saját belső ügyeit.

A berendezkedés normatív alapját a kettős felelősség és a kölcsönös elismerés elve kellene, hogy biztosítsa: az erdélyi magyar kisebbség politikai cselekvőképességét és közösségi felelősségét egyfelől a magyar államnak a nemzet szerződéses alanyaként, másfelől a román államnak kellene elismernie, előbb hallgatólagosan, majd – a kellő mennyiségű bizalmi tőke felhalmozódását követően – alkotmányosan is. Az elismerésnek és a kompetenciák, illetve a felelősség-határok kijelölésének egy keretegyezmény formájában rögzített „partnerségi statútumban” kellene tükröződnie, amely magyar részről a „nemzeti szerződésből” következhetne, román részről egy hosszabb, bizalomépítő folyamat eredménye lehetne.

Ahhoz, hogy a kvázi önálló politikai közösség rendelkezzék a kollektív alanyiság és döntőképesség kritériumaival, szükség lenne egy Erdélyi Magyar Közösségi Tanácsra (EMKT), amely a szektorális képviselet elvére alapozott választott testületként működne, és konzultatív jogkörökkel rendelkezne mind a román állam, mind a magyar kormány irányában. A képviselet mellett az EMKT döntéshozatali és forráskezelői feladatokat kellene, hogy ellásson, civil-szakmai alapon kiépítve a közösségi autonómia intézményi feltételeit, és egy közösségi (regionális) fejlesztési alap révén biztosítva a transzparens, prioritásalapú támogatási politika létrejöttét, amelynek keretében a román és a magyar állam által biztosított források közösségi döntésekre alapozott hasznosulása válna lehetővé. Mind a közösségi autonómia intézményes feltételei, mind a forrásbiztosítás tekintetében az erdélyi magyarság ez idő szerinti intézményszerkezete és gazdasági pozíciói igen lényeges kiindulási pontot és kiaknázható infrastruktúrát jelenthetnének.

A paternalista, felülről irányított és pártlogikának alárendelt döntéshozatalt a nyílt vitakultúrára alapozott, konszenzusos döntéshozatalnak kellene felváltania, ami állampolgári tanácsok, szakmai bizottsági meghallgatások, nyilvános viták révén tenné lehetővé, hogy a közösségi döntések nyilvánosan indokoltak legyenek, illetve a döntéshozók kötelesek legyenek érvelni az egyes kérdésekben elfoglalt álláspontjaik mellett. A meghozott közösségi döntések jogszerűségét, a román és a magyar politikai tér közötti átjárhatóság követelményeinek a tiszteletben tartását, illetve a részvételi normák teljesülését egy közösségi ombudsmannak volna a feladata ellenőrizni.

Az erdélyi magyar kisebbség kvázi-önálló politikai közösségként való önfelfogását és ön-adminisztrálását megcélzó politikai projekt alapját tehát egy partnerségi alapú demokratikus önkormányzatiság víziója képezné, ami nem egy kvázi-állam, hanem egy önálló politikai tér létrehozására, megszervezésére és működtetésére irányulna. Ebben a felfogásban az erdélyi magyar közösség nem tárgya, hanem alanya a politikának: önmaga nevezi meg a saját érdekeit, önállóan képes azokat intézményesíteni, és felelősséggel viseli döntései következményeit.

A fentiek alapján nem nehéz megérteni, hogy az erdélyi magyarok nevében eljáró, közösségi ügyeit intéző politikai elit körében miért vannak többségben azok, akik úgy ítélik meg, hogy a lehetséges világok legjobbika az, amit magyar nemzetpolitika elmúlt másfél évtizede hozott létre: centrum-periféria relációrendszerből következő biztonság, az eleve megválaszolt kérdésekre alapozott kollektív egzisztencia és a lojalitáshoz kötött hűbér nyilván kényelmesebb, kevesebb munkát és törődést követelő változat, mint a deliberatív, konszenzusos döntéshozatal, a transzparens forráskezelés, és a felelősség vállalása a közösség jövőjével kapcsolatos döntéseket illetően. Noha a felvázolt alternatíva könnyedén bélyegezhető meg és söpörhető le az asztalról a vágyelvű gondolkodás produktumaként, az erdélyi magyarság képviseletét ellátó politikusokat célszerű szembesíteni azokkal a kihagyott lehetőségekkel, amelyeket az erdélyi magyar kisebbség adottságai elvileg lehetővé tettek volna. Ezt a szembesítést az teszi különösen időszerűvé és indokolttá, hogy egyrészt nehezen cáfolható vagy megkerülhető adatok birtokában vagyunk azt illetően, hogy milyen torzulásokat és nem kívánt következményeket eredményezett az orbáni nemzetpolitika, illetve másrészt hogy a sikernarratíva legmeggyőzőbbnek látszó eleme, a csúcsra járatott támogatáspolitika hosszú távon fenntarthatatlan.

Összegezés

Az erdélyi magyar politikai képviselet csúcsvezetése elvben dönthetne úgy értelemszerűen, hogy kiszáll a lojalitásversenyből és a nemzetpolitikai kényszerpályát maga mögött hagyva, önerőből indul el azon az úton, amely a kvázi önálló politikai közösség státusza felé vezetné el az erdélyi magyar kisebbséget (a fentiekben összefoglalt alternatívának természetesen lehetnének változatai, különösen, ami az intézményi és procedurális aspektusokat illeti).

Látni kell azonban, hogy az erdélyi magyar politikai kultúra jelenlegi állapota egy ilyen próbálkozást eleve kudarcra ítélne: az RMDSZ befolyása és politikai mozgástere végül is a rá leadott szavazatoknak a függvénye. Egyértelmű következésképpen, hogy azokat a torzulásokat, amelyeket a magyar nemzetpolitika az elmúlt másfél évtized során az erdélyi magyarság önszemléletében és jövőképének a tekintetében előidézett, csak az anyaországból lehet korrigálni. Az erdélyi magyar kisebbség jövőjét, kilátásait tekintve végzetes döntéseket fognak meghozni azok, akik a posztorbáni nemzetpolitika irányát fogják kijelölni.