A Méhes-ügy és az erdélyi irodalmi élet árnyékos oldala

Több síkja, több értelmezési kerete van a Méhes-ügynek, nehéz összeszedetten, egyetlen csapást követve beszélni róla. Egyrészt világosan kirajzolódik a nagyszüleink és szüleink által felépített és aztán általunk is ápolgatott-dédelgetett Erdély-mítosz hamissága: nem, nem voltak az előttünk járó generációk az ellenállás mintaképei, az erkölcsi tartás modelljei, nem álltak hajlíthatatlan derékkal, mint a Nyergestető fenyői a Kányádi-versben, hanem úgy hajladoztak, ahogy az a bizonyos „pragmatikus transzilvanizmus”, amelyet mára csúcsra járattunk, megkívánta. Hogy mi volt a gyomorforgatóbb? A zsidótörvények megszavazása, az uszító, antiszemita magatartás, vagy egy rezsimmel később a titkosszolgálatokkal való együttműködés? Volt, aki mindent kipipált, ott és úgy „szolgálta az erdélyi magyarságot”, ahogy tudta.

Az előző generációknak – talán – volt mentségük: azt hitték, annak az elátkozott korszaknak sosem lesz vége, nem élik túl. Miközben mindenkire rátelepedett az általános nyomor az üres üzletek előtt kígyózó végtelen sorokkal, az örökös áramszünetekkel és fűtéshiánnyal, zajlott az erdélyi magyarság szisztematikus tönkretétele is: iskolabezárások, falurombolás, cenzúra, munkahelyi kinevezések életfogytiglanra a regátba… „Az erdélyi magyarok undorral és rémülettel elegy megigézettséggel, tehetetlenül figyelték a bőrükre menő, groteszk játékot, a sebesen fasizálódó rezsim vitustáncát” – olvasom a Kolozsvári esszékben is megjelent Szilágyi Domokosról szóló Második nekrológban. Ebben az elátkozott peremvilágban, a Coca Mavrodin ezredesek uralta Sinistra körzetben lettek egyesek élő halottak, erkölcsi hullák. Mint Vida Gábor írja, ma már ők is inkább tekinthetők áldozatoknak.

A rendszerek azonban nem örökéletűek. És ha az akkori besúgóknak, a Securitate által szétroncsolt gerincű embereknek járna a megértés – ami nem jelenti az elhallgatást! – az erdélyi irodalom felkent ügyvezetőinek válaszait, akik jelenleg a díszpáholyból intézkedve próbálják megúszósra venni a figurát, sokkal kevesebb empátiával tudom megemészteni.

Mert nemcsak a múltról szól ez az ügy. A kortárs erdélyi magyar irodalmi élet számára ugyanis erkölcsi problémát kéne jelentsen, hogy Nagy Elek pénzügyi és politikai támogatása révén az apa, Méhes György elismerései és díjai legitimálódtak, hiszen ez a támogatás nemcsak az erkölcsi alapokat ássa alá, hanem az irodalmi díjak hitelességét is megkérdőjelezi, és hozzájárul a művészeti közösség integritásának eróziójához. Érdekes módon azonban úgy hallgatnak az irodalmi szcéna szereplői – díjazottak és díjazók, megélhetési pályázók, kisebb és nagyobb tótumfaktumok – mintha nem értenének a tollforgatáshoz.

„Be vagytok szarva” – írta ki vádlón Tamás Gáspár Miklós egy 2001-es publicisztikájának elejére, amiben kifejezte csalódottságát a médiában és az értelmiségi körökben uralkodó félelem és szervilizmus miatt, ami akadályozza a valós problémák nyílt megvitatását. A gond akkor is a fülsiketítő csend volt, az „iránymutató” entellektüelek nagy részének „stratégiai hallgatása”. Ehhez ugyanis mindig értenek a kivárók, a helyezkedők. A szolgalelkűség, mint megélhetési stratégia nem újkeletű, mióta világ a világ kényelmesebb volt a hatalmasoknak gazsulálni, szemet hunyni a visszaélések fölött. Alkalmazkodni és mélyen hallgatni -generációkon keresztül tanultuk, megy már, mint a karikacsapás –, nehogy akár véletlenül „fontos embert” találjon megsérteni a kritika, ami aztán azzal járhat, hogy pénzt, paripát, fegyvert veszít a művész, értsd: ösztöndíjat, elismerést, megbízást, kitüntetést irányítanak át egy, a szervilizmusban jobban teljesítő kollégához.

Az erdélyi magyar irodalmi életben most épp ez történik: mindenki be van szarva. Kiderült ugyanis, hogy Méhes György, a joviális történetmesélő, az aranyos Lexi bácsi, aki amúgy nem tartozik a 20. századi erdélyi irodalom élvonalába, bár élete utolsó éveiben többen feldicsérték tehetségét, besúgó volt. Azonban senki nem állt elő a kortárs érintettek közül, hogy ilyen körülmények között vállalhatatlan a Méhes nevével fémjelzett díj, köszöni a hozzá való jókat, de nem szeretné szerény nevét a Méhesével összekötni. Ellenkezőleg. Mindenki úgy hallgat, mintha fizetnék érte. Az E-MIL elnöke pedig bölcsen és megfontoltan arról nyilatkozik, hogy… „teljes mélységében” kivizsgálják az esetet. Majd. A soron következő közgyűlésen pedig meg is vitatják. Egyszóval nem sietik el. Nem rendkívülien sürgős és fontos beszélni arról, hogy mi legyen itt, ahol az E-MIL finanszírozásának masszív részét Méhes György fia, Nagy Elek üzletember biztosítja, aki a 2024-es lista szerint 82 milliárd forintos vagyonával Magyarország 26. leggazdagabb embere. Aki célirányosan dolgozott azon, hogy apjának Kossuth-díjat szerezzen, kultuszt építsen, egyszóval halhatatlanságot vásároljon. Ez annyira jól működött, hogy ma már keresni kell azt az íróembert Erdélyben, aki ne kapott volna valamit Nagy Elektől. Lapunknak megküldött válaszában részletezi is az alapítvány, amely történész bevonásával megvalósuló mélyreható vizsgálatot emleget, hogy ki hány milliót kapott akkor a szervezettől, amikor még a magyar kormány pályázatain sem támogatták őket, ugyanis a pénzosztásra kirendelt Orbán János Dénes az Irodalmi Jelennek ítélte oda a támogatás tetemes részét.

Úgy tűnik, kicsit elkanyarodtunk a témától, de igazából benne vagyunk a sűrűjében, ahol a pénz, politika, poétika és erdélyi magyarság összeérnek, és egymást erősítő, támogató szimbiózisban „virágoztatják fel” azt, ami az úgynevezett nemzeti kultúra kéne, hogy legyen.

„Méhes György nevét jelenleg egy alapítvány, valamint több irodalmi díj is viseli: a pénzdíjas életmű- és debütdíj, de az Erdélyi Magyar Írók Ligájának tehetségkutató pályázatát is Méhes Györgyről nevezték el” – írta Kulcsár Árpád a cikkében, azonban rögtön hozzá kell tennünk, hogy ennél jóval több csatornán csordogáltak lapok, műhelyek, egyéni projektek számára a kisebb-nagyobb összegek, amiből lett kiadvány, táborozás, kirándulás, kerekasztal, egyszóval bármi, ami a szakmába vág s elszámolható. A csurranó forintok – csöpögő erdélyi irodalom szimbiózisának kiteljesedésén kezdetben olyan mester dolgozott, mint a fentebb már említett Orbán János Dénes, aki úgy került Nagy Elek közelébe, hogy annak volt iskolatársa, Szőcs Géza bábáskodott a kapcsolat megerősítésén. Adott volt tehát a fentebb említett triónak mindegyik eleme: a kőkemény gazdasági háttér, a politikai hatalom és a magát kellető erdmagyar író és köre, aminek szereplőiből állt össze az Előretolt Helyőrség, az Erdélyi Híradó Kiadó, a Bulgakov kávézó irodalmi köre és az E-MIL is.

Ezeknek a hivatalos és nem hivatalos csoportosulásoknak, szerveződéseknek, érdek- és dacszövetségeknek átláthatatlan egymásba szövődése kölcsönösen előnyös volt mindenki számára. Hangos sikerek, újabb és újabb felfedezett tehetségek, egymás által feldicsért kötetek, transzközép blöffök és egyre szaporodó díjak, kitüntetések közepette vezetett az út OJD esetében a Méhes-monográfiáig, ami csak egyik eleme volt annak a több irányból építkező stratégiának, amelynek végén ott várta Méhest a Kossuth-díj, OJD-t és társait pedig a gondtalan élet a Bulgakov teraszán. A kolozsvári dolce far niente akkor ért véget, amikor Orbánnak menekülőre kellett fognia, mert Nagy Elek már nem volt hajlandó „az irodalom fenegyerekének” tovább finanszírozni költséges életmódját, irodalomszervezői munkásságát. OJD kolozsvári felszívódása után a holdudvar egy része elment a vezér után, és Budapesten mind „fontos emberek” lettek, miután az Előretolt Helyőrség NER-es branddé avanzsált, és már nem egyetlen dúsgazdag vállalkozó finanszírozta a blöfföt, hanem a magyar adófizetőknek jutott az a megtiszteltetés, hogy a Kárpát-medencei tehetséggondozó akadémiának a fenntartását biztosítsák.

Aki Kolozsváron maradt, és úgy döntött, hogy az E-MIL-ben működik tovább, annak még mindig ott volt kéznél Nagy Elek pénztárcája. Aki – mondjuk meg az igazat – rendületlenül fizetett. Hogy közben lassan már minden is a Méhes György nevét viseli, mintha se Kányádi, se Sütő, se Szilágyi Domokos nem volna erdélyi és magyar, az csak apró szépséghiba ebben a tökéletesen működő konstrukcióban.

A Transtelex megkeresésére adott kitérő válaszokon kívül mély csend van. A támogatás elvesztése miatt érzett félelem mozgósítja ilyenkor az alkotó értelmiségben a nem túl mélyen szunnyadozó megalkuvó reflexeket? TGM terminus technicusával élve, be vannak szarva? Mert netalántán végül minden szál ugyanoda fut be, ahonnan a Kossuth díjak és egyéb támogatások érkeznek?

Nagy Elek nemcsak az E-MIL-be fektetett, nemrég vett részt az RMDSZ és magyarországi kormánykoalíciós politikusok színe-java a gyalui várkastély átadásán. Aztán azt is meg lehet nézni, mekkora csinnadrattával zajlott a Méhes György Alapítvány májusi díjkiosztója Kolozsváron a Bulgakov kávéházban, ahol nemcsak az erdélyi irodalmi élet, hanem a politikum is a legmagasabb rangon képviseltette magát, és egyértelművé válik, hogy miért nincs, aki szót emeljen azért, hogy ne posványosodjon el az irodalom is teljesen.

Az érintettek, akik valamilyen módon be vannak kötve a pénz-politika-poétika körforgásába elképesztő gyávasággal, üzleti érzékkel, pragmatizmussal veszik tudomásul a helyzetet, nem szörnyülködnek, nem határolódnak el. Kivárnak, mert az idő mindent megold. Vagy, hogy Demény Pétert idézzem, az iszap mindent befed. Minek elsietni a moralizálást, hiszen aki fellépne az ellen, hogy egy volt besúgó viselje az erdélyi irodalmi díjak nevét, pillanatokon belül tapasztalná, hogy a még vele egyébként elvileg egyetértő kollégák többsége is hibbantnak tekinti, elfogyna körülötte a levegő, és lassan-lassan kivetné magából az egymást körbedíjazó, gazsuláló társaság.

Szóval ezért a csend. Meg azért is, mert már ott tartunk, hogy hiába írunk meg minél több diffamáló tényt, elrejtett információt, elsumákolt pályázatot és szembesítjük ezzel a közvéleményt, a kiválasztottakat egyszerűen nem érdekli, hogy leleplezik őket. Nem is lehet leleplezni, mert nyíltan garázdálkodnak. Lásd az Iskola Alapítvány által meghirdetett „középkorú alkotók” pályázatát, ahol teljesen véletlenül a legjobb haveroknak osztották ki a havi ezer eurós „ösztöndíjakat”, és még csak egy nő sem fért a hét kiválasztott közé. De lásd a többi ilyen-olyan elismerést, díjat, díjacskát, kinevezést. Lásd.

A szüleink, nagyszüleink erkölcsileg nem élték túl a Ceaușescu -rezsimet, de a mi generációnk a szabadságot is aprópénzre váltja. Itt már tényleg fölösleges moralizálni, ahogy Vida Gábor írja, mert „mindenkit lábon vettek meg, akár a gabonát.” Üzlet ez, ahol egy írócskának, költőcskének is pillanatnyi árfolyama van. A hangsúly a pillanatnyira esik.

Amikor Méhes György jelentett, akkor a Securitate mindenhatósága gerjesztett félelmet, most a frusztráció az értelmiségi félelem legfőbb forrása. Hogy elesünk az apanázstól, kiesünk a pixisből, elfeledkeznek rólunk a következő díjkiosztón. A képmutatás és a maffia-morál összefonódik, a látszólag szabálykövető egyének azonban valójában hatalmi játékot játszanak, amelyet szinte lehetetlen megakadályozni. Azok, akik védelmet élveznek, biztonságosan mozognak a rendszerben: a legjobb oknyomozó cikkek sem tudnak bennük kárt tenni. Az érintettek, ha szükségét érzik, tagadnak, vagy kivizsgálást ígérnek, esetenként akár pert is indítanak (tanulja meg az éhenkórász újságíró , kivel áll szemben!), amit általában megnyernek – de a győzelem vagy vereség nem változtat semmin, minden marad a régi kerékvágásban.

Pedig nem kellene. Mert hallgatásunkkal hozzájárultunk a jelenlegi nemzeti színekbe öltöztetett, korrupt rendszer kiépüléséhez. Micsoda remek találmány ez a NER! Az eddigi besúgásról, beszervezésről, emberi és közösségi hanyatlásunkról szóló történetekből már levonhattuk volna a tanulságot: nem szabad támogatni olyan államrendszereket, amelyekben a hazudozás alapkövetelmény. Tiszteljük meg jelenlegi szabadságunkat azzal, hogy nyíltan beszélünk a diktatúrák bajairól. Legyenek azok elmúltak vagy éppen javában építkezők. Mert „a diktatúráknak nincs mentségük”. Ahogy nekünk sincs arra, ha szabadságot prédikálunk, de hallgatásunkkal, relativizáló kézlegyintésünkkel újraépítjük magunk köré a falakat.