Történészt kér fel Méhes György ügynökaktáinak elemzésére az író nevét viselő alapítvány

Hétfőn jelent meg az Átlátszó Erdély cikke, amelyben Kulcsár Árpád újságíró a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól (CNSAS) kikért iratok alapján kimutatta, hogy a hetvenes évek közepétől 15 éven át „Literat” fedőnéven jelentett a kolozsvári magyar értelmiségről az akkori román titkosszolgálatnak, a Securitaténak Méhes György, akinek a nevét jelenleg irodalmi díjak, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának tehetségkutató pályázata is viseli.

Novák Csaba Zoltán, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (ISPMN) vezetője amellett érvelt, hogy ilyen múlttal nem lehet valaki egy közösség példaképe. Demény Péter és Vida Gábor is véleményt írt a Méhes-üggyel kapcsolatban.

Megkérdeztük a Méhes György – Nagy Elek Alapítványt, amelynek a kuratóriuma az említett irodalmi díjakról dönt, hogy mi az állásfoglalása az Átlátszó Erdély cikkében megjelent információkkal kapcsolatban, tekintve, hogy Méhes György nevét három díj és egy tehetségkutató pályázat viseli, ami modellként állítja az írót és életművét az utókor elé?

Válaszában a kuratórium előbb arról ír, hogy a Méhes György – Nagy Elek Alapítvány két évvel ezelőtti megalapítása óta sikeresen teljesítette azt a célt, hogy támogatást nyújtson a Kárpát-medencei, kiemelten a határon túli magyar irodalom részére: irodalmi pályázatokat hirdetett meg, író- és olvasótáborokat, irodalmi rendezvényeket támogatott, illetve tehetséggondozó programokat indított útjára, mindemellett öt írószervezetnek, illetve nyolc folyóiratnak segített az állami források hirtelen megcsappanása után. „Közülük egy írószervezet, a Szépírók Társasága részesült a maximális, 4 millió forintos támogatásban. A folyóiratok közül az erdélyi Napsugár gyermekirodalmi lap 4 millió, míg a marosvásárhelyi Látó 2 millió forintot kapott, a többi szervezet és folyóirat pedig 1-1 millió forint működési támogatásban részesült” – részletezik. Azt is leszögezik, hogy ezt a munkát az alapítvány folytatni kívánja.

A továbbiakban kiemelik, hogy álláspontjuk szerint Méhes György irodalmi munkássága, életműve megkérdőjelezhetetlen. „Egyetértünk az Erdélyi Magyar Írók Ligájának véleményével (ez itt olvasható, szerk. megj.), hogy a cikknek az életműre vonatkozó megállapításai egyoldalúak, mivel kizárólag Tóth Sándor és Tibori Szabó Zoltán lekicsinylő véleményét idézik (megjegyzés: amennyiben Tibori Szabó Zoltán a cikkben idézett mondatot valóban elmondta). Mindeközben az ezzel homlokegyenest ellenkező vélemények szintén publikusak és olyan írók tollából, illetve szájából származnak, akik rendkívüli módon megbecsülték az író életművét. Ilyenek Csoóri Sándor, Faludy György, Sütő András, Szőcs Géza, de említhetnénk Kányádi Sándort, Fodor Sándort vagy Lászlóffy Aladárt is” – írták.

„A fentiek alapján komoly okunk van azt gondolni, és ez egyúttal aggodalommal is tölt el bennünket, hogy a Kossuth-díjas író életútjára vonatkozó vádak is hasonlóképpen egyoldalúak, különös tekintettel arra, hogy az életút elemzési módszereiben számtalan ambivalens és szubjektíven ítélkező, ellentmondásos megállapítás található” – folytatódik az alapítvány kuratóriumának válasza.

Mint írják, a kuratórium

„szembe kíván nézni az író életútjának ezzel a szakaszával, de ezt tudományos igényességgel kívánja megtenni.”

Ezért felkérnek egy történészt, hogy „tudományos alapossággal, minden körülményt és tényezőt figyelembe véve vegye górcső alá a dokumentumokat, készítsen egy átfogó és mélyreható tanulmányt az életút ezen szakaszáról, aminek eredményét a Kuratórium nyilvánosságra fogja hozni.”

A válaszhoz csatolták a Méhes György – Nagy Elek Alapítvány alapítójának, Méhes György fiának, Nagy Eleknek a reflexióit is az Átlátszó Erdély cikkére. Az üzletember-mecénás azt írja, a hetvenes évektől tudott a család arról, hogy Méhes Györgynek kapcsolata van a Securitatéval, és erről ő maga a kilencvenes évek közepén beszélt nekik. Az édesapja dossziéját eddig a család nem kérte ki a Securitate Irattárát Átvilágító Országos Tanácstól (CNSAS). Erről Nagy Elek a következőket mondta az Átlátszó Erdély cikke szerint: „Lehet, hogy nem akartam ezzel szembenézni, de most már mindenképpen meg fogom nézni”. Frissítés: Cikkünk megjelenése után Nagy Elek ezt a mondatot a következőképpen pontosította: „Én először a nővéremet idéztem, aki azt mondta: »Tudjuk milyen volt édesapánk, minek nézegetni az aktákat«, valamint azt mondtam, hogy most viszont ki fogom kérni a dossziéját.”

Emellett Nagy Elek a Transtelexnek is elküldött szövegében a cikkben szereplő információkkal kapcsolatban több megjegyzést, pontosítást is tesz. Kulcsár Árpád cikkében kiemelte, hogy találkozásukkor Nagy Elek nem egyezett bele abba, hogy a beszélgetésről felvétel készüljön.

Nagy Elek reflexióit az alábbiakban módosítások nélkül közöljük:

Tisztelt kuratóriumi tagok!

Kérdésetekre az atlatszo.ro honlapon megjelent cikket illetően a következők a reflexióim:

1. A kronika.ro honlapon 2024. április 9-én, a gyalui várkastély közelgő ünnepélyes átadása kapcsán megjelent interjúmban többek között arról is beszéltem, hogy édesapám hányattatott sorsának egyik szomorú része a Securitate általi beszervezése, a szervezettel való kapcsolata, amiről mi tudtunk a hetvenes években, de amiről nekünk részletesebben csak a kilencvenes évek közepén mert mesélni édesapánk. Ami viszont számunkra, gyermekei számára a legfontosabb, hogy mindvégig ember tudott maradni, és megtanított bennünket az élet legfontosabb értékeire.

2. Az atlatszo.ro újságírója, Kulcsár Árpád, a cikk megjelenését követően felkeresett Budapesten, hogy cikket írna édesapám és a Securitate viszonyáról. Az interjú alkalmával jó pár felvetésére nem tudtam válaszolni a konkrét dokumentumok ismeretének hiányában, ezért kértem, küldje el nekem is az általa kikért anyagot, mert annak ismeretében jó eséllyel sok mindenre tudok felelni és a végleges cikket is meg tudjuk beszélni. Az újságíró érdeklődésemre kétszer is jelezte, hogy hamarosan küldi az anyagot, ehhez képest úgy jelent meg a cikk ezen a héten, hogy sem a cikktervezetet, sem az anyagot nem küldte el nekem Kulcsár Árpád. Amikor az írás megjelenését követően rákérdeztem, hogy ígérete ellenére nem kaptam meg ezeket, holott az újságírói etika ezt megkívánja, az volt a válasza, valóban így van, de egyszerűen elfelejtette elküldeni az édesapámra vonatkozó anyagokat, és a tervezetet azért nem küldte el, mert ő úgy értelmezte, én azt nem kértem tőle.

3. A cikk édesapám életművét és életútját egyszerre tárgyalja, egy kalap alatt és keverve. Az életművét illetően egyszerűen csak idézném két kortársának a véleményét: Csoóri Sándor, Kossuth-díjas költő (Kossuth-díj ajánlás – 2001): „…Méhes György lett a Nagy Mesélő. Ô lett Erdély ”Láthatatlan embere„, a csöndes és titkos ellenálló, hiszen, aki mesét ír diktatúrák ideje alatt, végig arról beszél, hogy a gonosznak el kell tűnnie, s az igazságnak pedig győznie kell. Arról, hogy az adott szó szent, az együvé tartozás ugyanígy. Egy nemzet gondolkodásának íratlan alkotmánya a mesekincsében van. Minden jogérzék csíra formájában benne fejeződik ki, s ez lesz később a felnőtt ember öröksége. Méhes György kivételes irodalmi szerepét kivételes módon kell újraértékelnünk ma.” Faludy György, Kossuth-díjas író, költő (Kossuth-díj ajánlás – 2001): „…Én az ő könyvében láttam a Flaubert vagy akár Voltaire kezdte polgári irodalomnak a megtestesítését, igazi alakokat, igazi történetet, és amellett végig leírhatatlanul érdekeset. Egyik oldalt a másik után ettem – ha szabad így kifejeznem magam – és gyönyörködtem benne. Nagy élmény volt, mert rendkívül ritka az ember életében, hogy olyan könyv kerül a kezébe, melyben csak gyönyörűsége van.”

4. Az életútját illetően, az tény, hogy édesapám beszervezési nyilatkozatot írt alá az ötvenes években és jelentéseket írt a Securitate részére. A kérdés, hogy egy kommunista diktatúrában milyen realitása volt dacolni a Securitatéval, illetve ártott-e másoknak a tevékenységével. Álláspontom szerint erről csak a körülmények alapos vizsgálata alapján lehet, illetve szabad véleményt formálni. Értékítéletem szerint, az átlátszó-cikk, amiképpen az életműről is csak egyoldalú, lekicsinylő véleményeket közöl, ugyanúgy az életútra vonatkozóan sem tesz még kísérletet sem egy ilyen típusú elemzésre, és rendkívül sematikus, több helyen minden realitásalapot nélkülöző következtetést von le.

5. Azzal kapcsolatban, amit az újságíró a számba adott, szeretnék – a teljesség igénye nélkül – néhány dolgot tisztázni, de legalábbis pontosítani:

- Az az állítás, hogy az ötvenes években „több, mint hat órán keresztül vallatták Méhest, aki aztán mindenféle fenntartás nélkül fogadta el, hogy besúgó legyen” enyhén szólva is ellentmondásos. Én erre azt mondtam, amit tudtam az esetről, hogy pszichikai és nem fizikai erőszakot alkalmaztak vele szemben. Egyébként édesanyám mesélte először el, hogy édesapám azon az éjszakán őszült meg.

- Arra a kérdésre, miért adta be a derekát a hetvenes években az idősödő író, éreztem-e akkoriban, hogy az apámra nyomás nehezedne, a cikk állításával szemben ez a kérdés el sem hangzott. Kontextusról volt szó, amire azt mondtam, hogy „a hatvanas évektől érezték, hogy egyre komorabb minden”. Aki megélte a hatvanas, hetvenes, de akár a nyolcvanas éveket, pontosan tudja, hogy a félelem meghatározó érzés volt. Először is édesapámat a hetvenes években „reaktiválták”, nem pedig újra beszervezték és komoly nyomás nehezedett rá. Ahogy ő mesélte, nagyon kedvesek tudnak lenni, nyájasak, kérnek, de közben éreztetik, hogy náluk a hatalom és bármit megtehetnek. És tényleg bármit megtehettek.

- A cikk állításával ellentétben azt mondtam, úgy emlékszem, hogy Oprea, a szekustiszt körülbelül kéthavonta és nem kéthetente látogatta meg az édesapámat a lakásunkon.

- A cikk állításával szemben, mely szerint határozott emlékem van arról, hogy az édesapám és Fodor Sándor író beszéltek arról, hogy jelenteniük kell Opreának, és úgy emlékszem, „Kányádi Sándorról is ezt mondták”, valójában azt mondtam, hogy hallottam beszélgetni édesapámat és Fodor Sándort, ahol elhangzott az Oprea neve, és édesapám később mondta, hogy Oprea tartotta az írókkal a kapcsolatot, és ebben a kontextusban hangzott el Kányádi Sándor neve is, de nem mint jelentést íróknak.

- Lászlóffy Aladárral kapcsolatban pedig azt mondtam: nekik jelenteniük kellett funkciójukból fakadóan. De Lászlóffy ezt úgy tette (legalábbis ami ismert), hogy ha lehet, még meg is védje az illetőt.

6. Ami a teljes cikket illeti, szintén a teljesség igénye nélkül, néhány elemét szeretném más megvilágításba helyezni:

- A cikkben a következő olvasható: „Dr. Becski Irén a purifikációs meghallgatáson elmondta, hogy amikor elmenekült Kolozsvárról, Nagy gondjára bízta a holmijait és lakását, aki ezeket megőrizte”. Ez így nem egy különös figyelmet érdemlő mondat, ha nem tudjuk, mi húzódik a történet mögött. Akkoriban a kolozsvári magyarság kb. 15-20 százaléka zsidó származású volt. A zsidó törvények életbe lépése után, amikor a családi barát Irént elvitték – ő még nem tudta, hogy Auschwitzba viszik –, Irén előtte elment édesapámhoz és megkérte, foglalja el a lakásukat, mert akkor édesapám nem zsidó származásúként azt megkaphatja, és ő édesapámban megbízik, hogy amikor majd hazajön, tőle biztosan vissza fogja kapni. Édesapám gondolkodás nélkül segített. Jött a háború vége és édesapámból egyszeriben zsidókat kifosztó fasiszta lett. A bizottsági ülés előtt pár nappal megjelent édesapámék lakásán Irén, aki a csodával határos módon szabadult Auschwitzból, és nagyon határozottan kiállt édesapám mellett a bizottság előtt. De gondoljunk bele, ha Irén nem tér vissza Auschwitzból, akkor édesapámra évtizedes börtön várt volna, és soha nem tudja magáról lemosni a bélyeget. Ezért is nagyon fontos, hogy minden történetet a maga kontextusában vizsgáljunk, kellő körültekintéssel.

- Édesapám Kossuth-díja okán az ÉS-ben kialakult, Tóth Sándor által elindított polémia kapcsán, aki szerint édesapám nem érdemelte meg a Kossuth-díjat, a cikk megemlíti, hogy „Tóth mellett Tamás Gáspár Miklós és Radnóti Sándor szállt síkra, később Fodor Sándor és Demeter Szilárd.” Az újságíró ezt valótlanul állítja, mivel A HÉT, 2002. május 16-i számában Fodor Sándor éppen, hogy csalódottságának ad hangot amiatt, hogy Tóth Sándor, miközben nem olvasta a műveit, kritizálja Méhest, hiszen ha olvasta volna, akkor tudhatná, hogy megérdemelte a díjat. A KORUNK, 2002. júniusi lapszámában Demeter Szilárd pedig egyáltalán nem Tóth Sándor mellett érvel, hanem nagyon tárgyilagosan összeírja a vitában elhangzottakat és summázza, hogy ez a fajta vitastílus parttalan.

- Ami a Securitate általi „megbecsülést” illeti és a többszöri ajándékokat, ebben az esetben is egészen más van a háttérben, mint amit a cikk sugall. Oprea felesége beteg volt, és olyan gyógyszerre volt szüksége, amit csak Magyarországról lehetett beszerezni. Megkérdezte édesapámat, hogy tudna-e neki szerezni ilyen gyógyszert. Édesapám beszerezte. Oprea pedig úgy hálálta meg, hogy „ajándékokat” adott neki, amit nyilván neki is meg kellett indokolnia a felettesei előtt. Édesapám egyszer nevetve mutatta, milyen italt kapott Opreától, hálából a gyógyszerért, mert hát fizetni nyilván nem mert érte.

- Végezetül, de nem utoljára, ami a „kovásznai szanatóriumi esetet illeti, ahol összefut egy részeg munkással, aki olyanokat mond, hogy Antonescu idején sokkal jobb volt minden. Az író nem rest ezt jelenteni, hozzátéve, hogy az illető megrögzött reakciós”. Édesapám tanításainak egyike az volt, hogy óvakodjunk a provokátoroktól. Márpedig aki azokban az időkben széles körben ilyeneket hirdetett, az vagy bolond vagy provokátor volt. A „részeg” jelző pedig még az illető számára is egy látens segítség, a menekülési út lehetőségét biztosítja, hiszen nem beszámítható állapotban tette.

7. Mivel álláspontom szerint az Átlátszó-cikk ebben a formájában csak indulatok gerjesztését szolgálja, nem is kívánom részletesebben elemezni, de azt maximálisan támogatom, hogy az anyag tudományos igényességgel kerüljön feldolgozásra. Meg merem kockáztatni, hogy akár a teljes erdélyi irodalmi világ és a Securitate viszonyának a tudományos szintű feldolgozása az erdélyi magyar társadalom érdekeit szolgálná.

Őszinte tisztelettel:
Nagy Elek alapító