A besúgó

Az elmúlt évtizedekben kedvenc titkosszolgálatunk (Siguranța, Securitate, SRI) a nagyérdeműt azzal szórakoztatja, hogy irdatlan mennyiségű aktáiból valamennyit kutatni enged, és a közönség ezen jól van. Néha megdöbben, hogy na, ez is bedolgozott, ki hitte volna?! A névsor illusztris, alig van erdélyi értelmiségi, aki a szocializmus idején ne került volna kapcsolatba az állam biztonságát óvó szervekkel, akár megfigyelték, akár dolgoztatták. A kettő között, sajnos túl nagy különbség nincs, ma már egyaránt áldozatnak tekinthetők mind, pedig voltak, akik tetemes hasznot húztak a szervekkel való jó viszonyból. Olyan is volt, aki élvezte. Aki viszont egészen megúszta, az tényleg nem csinált semmit, azaz nem lehet tudni, hogy mit nem, és mit igen. Most éppen a Méhes György dossziéja kapcsán fellángoló moralizálás miatt ültem le a billentyűk elé vagy mellé. Engem az a lapos és üres moralizálás, ami titkosszolgálati ügyek miatt zajlik, mélységesen elszomorít.

Az erdélyi magyar társadalom az elbutulás útján jár, ilyenkor erkölcsi problémák támadnak. Aki nem kap elég pénzt és mellőzik, az érzékenyebb a jól fizetett és beépült polgárhoz képest.

Kedvenc indiánregényeinkben a hősnek egy arcizma sem rándul, amikor kínzócölöphöz kötik, és mindent elművelnek vele, amit csak rémfilmekben szoktak, de ő kibír. Ha szerencséje van, megmentik, ha nincs szerencséje, meghal, de nem árulja el a társait. Ez ilyen egyszerű. Ez az elvárás, legalább is kamaszkorban ez volt. Az élet viszont ennél bonyolultabb.

Kezdjük az elején. A 20. század titkosszolgálatai gyakorlatilag bármit megtehettek az emberrel, ebben a náci és a kommunista rezsim megegyezett. A mai titkosszolgálatok is megtehetnek bármit, ha szükségük van valakire, meg fogják kapni. A pszichológia megmutatta, hogy az egyén mennyire kiszolgáltatott, olyan ember nincs, akit ne lehetne belevezetni egy játszmába, amiből csakis vesztesként jöhet ki.

Elmesélek egy nagyon egyszerű játszmát, amit egy szakértő barátomtól tudok. Az apa kórházba viszi a gyermekét. Amíg a gyermeket szerelik, két civilnek öltözött orvos megkérdezi: Jenőkém, te mit tudsz az Ellenállásról. Semmit. Biztos? Biztos. A gyermek meggyógyul, és amikor Jenőkém indul haza, megkérdezik tőle az orvosok, most majd elmeséled az Ellenállásnak, hogy velünk beszélgettél, vagy elmeséljük mi? Mit tudsz róluk? Fontos, hogy Jenőkém nem a kurváknál volt, nem sikkasztott, nem adócsalt, és nem próbált csúszópénzt adni. Talpig becsületes ember, morálisan intaktnak tekinthető. Ha az Ellenállásban ismerős barátai kellő tapintattal kezelik az ügyet, Jenőkémmel nem történik semmi. Csakhát. Miért volnának az Ellenállás tagjai tapintatosak, amikor az ő bőrükre megy a játék, és a szent ügy, ajaj...

A fenti játszmában tudjuk, hogy ki a jó, és ki a rossz, legalább is úgy teszünk.

Visszamenőleg az erdélyi magyar értelmiség pontosan tudja, hogy ki volt a jó, és ki volt a gonosz, és mikor hova kellett állni, ha makulátlan arccal akartuk volna megúszni a gonosz és bestiális rendszereket. Nyereség nélkül – ez fontos volna. Csakhogy amikor éppen nyakig benne vagyunk, nem tudjuk. És miért ne nyernénk az ügyön, ha már úgyis.

A szocializmus azért volt ebben különleges, mert csak a Rendszer létezett, nem volt civil és privát szféra, nem vonulhatott ki senki a magán erdejébe. Ma sem tud senki személyi igazolvány nélkül élni, a hajléktalanokat is regisztrálják, ha tetszik nekik, ha nem. Ma nem politikai vagy rendőri totalitarizmusban élünk, hanem egy adminisztratívban. Aki valamit akar, ennek fekszik alá. Észre sem vesszük, mert nem fáj és nem ütnek. A szocializmusban sem vettük észre, csak amikor már nem volt amit enni, vagy amikor ütöttek. A szocializmus rendőre tudott ütni, és szabad volt neki, mi több, kötelező. Úgy kell ezt elképzelni, hogy kb. 20 millió romániai a Rendszerrel sokáig egyet volt értve, aki nem, azt az ötvenes években elintézték, utána egy ideig minden jól ment. Azután megint nem. Ez ilyen. Most jól élünk, de jön majd a córesz, ez egész biztos. Kíváncsi vagyok a mai fiatal moralistákra, akik majd a nyugdíjpapírjaikat fogják rendezni.

Miért kell csodálkozni, hogy nagyon sok romániai magyar hitte azt, hogy a Rendszer jó? Mi másban hihetett volna? Azért hogy jó legyen és jó maradjon, áldozatokat kell hozni mindig.

A szervekkel együttműködni egy ilyen áldozat. Persze magyarként a szekuval jóban lenni, bedolgozni, hadnagy lenni meg ezredes, nem túl szép, kivált utólag. Jó magyar emberek is hittek a szocializmusban, Sztálin elvtársban, Ceaușescu elvtársban is, meg hogy minden jó lesz. Volt ennek a dolognak haszna is. Fizettek érte, pénzben és természetben. Hatalmat is adtak hozzá. És aki bent volt, azt nem vitték el, vagy a gyermekét nem vitték, a sógorát, az unokaöccsét, és kapott útlevelet.

Magyarként ez ma szégyen. A románok nem szégyellték, mert nekik ez a haza.

Erdélyi magyaroknak is volt ez haza, nem lévén másik. Egy időben minden magyar lapnál az egyik szerkesztő civilben ezredesi rangban szolgált. Olyan is volt, aki telefonálás közben vigyázzban állt, ha onnan keresték...

Ma is, ha bemegyek egy romániai bankba, látom a hivatali fiatalembereken, hogy melyikük volt katona, úgy néznek rám, úgy lógatják a lábukat az ergonomikus székből, látják, hogy én is voltam, úgy lépek az asztalhoz és a pulthoz, úgy állok meg, da să trăiți (magyarul ez annyit tesz, hogy: erőt, egészséget!). Aki olvasta az Iskola a határon című regényt, az tudja, miről beszélek. Pedig csak azt akarom mondani, hogy ha bárki erdélyi magyar hírességről kiderül, hogy bedolgozott, akkor én azon se meg nem lepődöm, se meg nem botránkozom. Az sem teljesen igaz, hogy szólhatott volna idejében, pár nappal a halála előtt – ha korábban nem is. Ő sem tudhatja, mennyi van még hátra. Mert ugye vannak emberek, akikről pontosan tudjuk, hogy bedolgoztak, még sincs egyetlen nyilvános feljegyzés sem róluk, hiába is keresik a kutatók. Még csak be sem ismerhetik. Nem kell már vigyázzba állniuk, ha telefonoznak, de szabályzat van, protokoll, ma így mondják. Összegzésként el kell ismételnem, ha valakire ma egy titkosszolgálatnak szüksége van, akkor azt be fogja építeni, és hiába szól a delikvens az ügyvédjének, az úristen sem tudja megvédeni. Ma kevés emberre van szükség, minden hülyére sosem volt. Vagy ahogy az egyszeri székely mondta: én, szomszéd nem bántalak, intézzen el téged a szekuritáté...

Méhes Györgynek egyetlen könyvét olvastam gyerekkoromban, mégpedig a Szikra Ferkót, semmire nem emlékszem belőle, csak a Deák Ferenc rajzaira. Később, amikor Méhes nemzeti klasszikus lett, és néhányan a mennyországba jutottak a hátán, elolvastam tőle ezt-azt. Mély nyomot nem hagyott bennem, de hát a fél világirodalom ilyen. Szilágyi Domokos kapcsán már leírtam, ha ő hívta volna be 56-ban az oroszokat Magyarországra, a költészete akkor is az volna, ami. Méhes Györgyről ugyanezt gondolom, a művön semmit sem változtatnak a most közzétett információk.

Senkit nem ismerek a kortárs magyar irodalomban, akinek mestere volna, aki tőle tanulta volna a regény vagy a novella fortélyait, drámát is írt. Hasznot sokan húznak belőle, ez igaz, de nem szimbólum, és nem példakép.

Ha Wass Albertet egy felkent romániai vagy nemzetközi bíróság mentesítené a háborús bűn alól, a könyvei értékén az sem tudna változtatni semmit, se fel, se le. Az irodalom már csak ilyen, amit ott és akkor nem tudott a szerző, utólag már nem is lehet megírni. Középszerű művekről a legnehezebb bármit is mondani, vért izzad a szerkesztő vele, de nem lesz jobb, középszerű művekhez nagy, nagy tapintat kell.

Nincs botrány, olcsó és lapos moralizálás van, pár hét múlva el is fogjuk felejteni. Jön majd a következő nagy leleplezés, az aktorok örülhetnek, hogy – többnyire az életkoruk miatt – sosem kellett bedolgozniuk, ha akarnának sem tudnának, ajaj, mert ott katonaság van...