Célkeresztben az etnopolitika

Teljesen egyetértek Salat professzor úrnak – aki egyébként az etnikai politizálás jeles kutatója – az etnopolitikára vonatkozó átfogó meghatározásával.

Kritikai észrevételeim gyakorlati vetületekre vonatkoznak. Furcsának tartom, hogy Salat Levente az egyik beszédemből kivágott rövid részletből vonja le azt a kardinális következtetést, hogy számomra az etnikai politizálás pusztán a kisebbségi önvédelmet jelentené. Ez nagyon leegyszerűsítő megközelítés, és nem tükrözi a valóságot. Az RMDSZ politikai gyakorlata, amelyhez valamennyire jómagam is hozzájárulok, cáfolja ezt. Ehhez annyit tennék hozzá, egyúttal Torónak a Transtelexen közölt, a témához kapcsolódó írására is reagálva, hogy sem én, sem az RMDSZ nem szeretnénk a másként gondolkodókat a közösségből kizárni, és a civil szerveződéseket sem szeretnénk ellehetetleníteni. Mi több, személy szerint elismeréssel nyilatkoztam azon civil szervezetekről, amelyek jogi eszközökkel meghatározó eredményt értek el Kolozsvár többnyelvű helységnévtáblájának kihelyezése terén. Ebben az esetben, azt gondolom, hogy a politikum és a civil szféra hatékonyan működött együtt: a civilek sikerre vitték a dolgot, megszületett első fokon a bírósági határozat, amely kötelezte a várost a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére, nekem pedig, Kolozs megyei RMDSZ elnökként, sikerült a polgármestert meggyőznöm, hogy a bírósági határozatot ne fellebbezze meg, és így, az első fokon hozott határozat jogerős maradt. Nyilván „ára” volt annak, hogy a polgármester nem fellebbezett. A többnyelvű helységnévtábla mellé kikerült egy latin szöveg is, amely a város római kori létezésére utal, és ezáltal instrumentalizálható a kontinuitás elmélet keretében. A romániai joggyakorlat kiszámíthatatlanságát ismerve, arra gondoltam, hogy inkább kerüljön ki a latin szöveg, minthogy esetleg elutasító bírósági határozat szülessen a fellebbezés során. Viccből azt mondtam a polgármesternek, hogy a Monostoron nem sokan beszélnek latinul.

Salat Levente írásával kapcsolatban némi hiányérzetem van. A szerző majdnem teljesen mellőzi a vasgárdista ideológiára alapozó, sovén, antiszemita és magyarellenes szélsőséges párt, az AUR által jelentett veszélyt, könnyedén átsiklik felette, így ír: „A rövid, ám fontos kampányüzenetet megfogalmazó videó-anyagból az derül ki, hogy az etnikai politizálás legfontosabb feladata megvédeni a közösség tagjait az erdélyi magyarság ellenségeitől, akik egyre nagyobb befolyásra tesznek szert a román társadalom közvéleményében. Miközben ennek a helyzetértékelésnek van realitása, jogos a kérdés, hogy megéri-e nekünk, erdélyi magyaroknak, hogy lesz – esetleg – két képviselőnk Brüsszelben, azon az áron, hogy az eredményhez elvezető kampány tovább mélyíti az árkot románok és magyarok között.” Tisztázzunk egy dolgot, és disztingváljunk, az általánosítás nem célravezető, az etnikai politizálás legfontosabb feladata nem a közösség védelme, hanem a szélsőségesekkel szemben kell megvédeni a közösséget, és ez, a politikai gyakorlat szempontjából az etnikai politizálás részét képezi. Azt már végképp nem értem, hogy amikor, ex cathedra, a románok és magyarok közötti árokásásról értekezik, miért azonosítja a szélsőségesek elleni fellépést a magyar-román viszony teljességével? A szélsőségesek elleni fellépéssel semmilyen árkot nem ásunk az etnikumközi viszonyban. Fellépéseinkben sokszor a román demokratikus erők segítségét kértük, és semmi szín alatt nem tettünk egyenlőségjelet a szélsőségesek és a román társadalom között.

A szerző azon véleményét is megcáfolnám, hogy a magyar kisebbség és a román állam viszonyának rendezése lekerült volna a napirendről. A téma, formális vagy informális keretek között, folyamatosan napirenden van, akkor is, amikor az RMDSZ kormányon van, és akkor is, amikor csak a parlamenti politizálás eszközei állnak rendelkezésére. A Legfelsőbb Védelmi Tanács tagságának kérdése is erről szól. A román politikumban kialakult konszenzust, miszerint ennek a testületnek nemzetbiztonsági okokoból nem lehet magyar tagja, próbáljuk megváltoztatni 34 éve.