Az etnopolitika kudarca: a nyelvhasználati jogok esete Romániában

Még rá sem fordultunk igazán a választási kampányra, de az RMDSZ már maximalizálta a kampány-üzeneteit. Ezt Csoma Botond egy rövid választási videóban, valamint az RMDSZ EP-listája élén megjelenő két jelölt, egy mémnek is beillő képregény-szerű reklámanyagban fogalmazta meg a legnyersebben: az RMDSZ az erdélyi magyarok vasökleként kiáll minden fronton a magyarok védelmében, szembeszállva annak ellenségeivel, legyenek azok a román nacionalisták, vagy a sötét cigaretta-füstös szobákban ülő brüsszeli bürokraták. Bármilyen más téma megjelenítése jelen kontextusban Csoma szerint „úri huncutság”, az ideológiák terére való „átmenés”, ami ebben a veszélyes és kiszámíthatatlan helyzetben megengedhetetlen. Más szóval erdélyi magyarként nincs más dolgunk, mint mobilizálódni, június 9-én ünneplőbe öltözni és a megfelelő helyre nyomni a pecsét.

A kampányüzenetek kapcsán Borbély András fogalmazott meg kritikát, melyben kérdésként fogalmazza meg, hogy „tényleg csak egy kicsivel hatásosabb, militánsabb etnikai politizálásra van nekünk szükségünk?”, vagy vannak olyan más problémák, amelyeket az RMDSZ elhallgat, vagy legalábbis kevésbé tematizál, de legalább annyira fontosak.

A vitában többen megszólaltak, azonban jelen hozzászólásomban Salat Levente írását emelném ki, hiszen a fentiek mellett az ő hozzászólásához is szeretnék kapcsolódni. Salat Levente, habár igazat ad Borbély Andrásnak abban, hogy az általa felsorolt problémák valósak, mégis arra a következtetésre jut, hogy amíg a többség-kisebbség viszony Romániában nincs megoldva, addig a politikai cselekvésnek nincs más útja, mint az etnopolitika, ami az ő értelmezésében a kisebbségi csoport békés eszközökkel való érdekérvényesítését jelenti. Ugyanakkor, azt is hozzáteszi, hogy az RMDSZ eredményei e téren igazán látványosak, hiszen az elmúlt harminc évben képes volt egy de facto autonómia felépítésére. Ez az ő értelmezésében egy olyan intézményrendszer jogi és gyakorlati feltételeinek megteremtését jelenti, amely elégséges ahhoz, hogy az erdélyi magyarság identitását megtartsa és újratermelje (értsd: megmaradásának záloga). Salat tehát igazat ad Csomának abban, hogy az etnopolitika az egyetlen út, és azt kifogásolja, hogy ezen belül az RMDSZ nem képes önálló politikai narratívát felépíteni, hanem beáll a FIDESZ vonzáskörébe.

A probléma az, hogy olvasatomban Borbély sem az etnopolitika miértjét kérdőjelezi meg, hanem inkább a hogyanjával van problémája.

A Csoma – és a teljes RMDSZ-kampánystáb – által felvázolt vízió mélységesen anti-demokratikus, amely nemcsak hogy kizárja a közösségből azokat, akik másképp gondolkodnak bizonyos kérdésekről, de elveszi az erdélyi magyar közösség tagjaitól azt a lehetőséget is, hogy tényleges politikai szubjektummá váljanak. Hogy mit is értek ezalatt, a kisebbségi nyelvhasználati jogok helyzetén fogom szemléltetni.

Magyar nyelvhasználati jog tétje az önkormányzatokban

Az etnopolitikai célkitűzések közül az erdélyi magyar politikai elit egyik legfontosabb politikai követelése az önkormányzati nyelvi jogok bevezetése volt. Erre 2001-es helyi közigazgatási törvény elfogadásával került sor, amely biztosította a magyaroknak azt a jogot, hogy azokon a településeken, ahol meghaladják a 20 százalékot, szóban és írásban is használhassák az anyanyelvüket a helyi tanáccsal való viszonyukban. Emellett a törvény kötelezi a helyi tanácsokat, hogy magyarul is hozzáférhetővé tegyék a tanácsülések napirendjét, a tanácsi határozatokat, valamint a közérdekű dokumentumokat. A törvény lehetőséget ad arra is, hogy a tanácsüléseken a magyar tanácsosok magyarul szólaljanak fel. A jogok tárháza a 2019-es adminisztratív kódex elfogadásával tovább bővültek, amely kimondja, hogy a helyi tanácsok kétnyelvű formanyomtatványokat is elérhetővé kell tegyenek az állampolgárok számára.

Ebből is látható, hogy az adminisztratív nyelvhasználati jogok célja nem az identitás-megtartás, hanem az, hogy orvosolja a domináns román nyelv és a kisebbségi magyar nyelv közötti státuskülönbségeket, hiszen lehetőséget biztosít a kisebbségi közösség számára, hogy nyelvük bizonyos keretek között kvázi hivatalos rangra emelkedjen.

A probléma az, hogy – mint ahogy egy friss kutatásban erre felhívtuk a figyelmet – ezek a jogok nem igazán valósulnak meg Romániában, és ez – ellentétben azzal, amit a Vincze Lóránt szájába adott szóbuborékban olvashatunk – nem kizárólag a román állam hibája, hiszen a nyelvhasználati jogok végrehajtása terén az RMDSZ-es önkormányzatok alig teljesítenek jobban román társaiknál, és az ő esetükben is jelentős visszaesést tapasztalhatunk a 2008-as és 2014-es állapotokhoz képest. Eredményeink azt mutatják, hogy a magyar nyelv státusa általában a magyar önkormányzatokban sem lép ki az informalitásból, és alig van olyan önkormányzat, ahol meghaladja a szóbeliség szintjét.

Ez a visszaesés főleg azzal magyarázható, hogy ellentétben az előző felmérések időszakával, jelenleg a nyelvhasználati jogokat nem övezi különösebb figyelem. Mind a 2008-as, mind a 2014-es periódusban az állapotfelmérések olyan kontextusban történtek, amikor léteztek a nyelvhasználat kérdésével foglalkozó alulról építkező civil kezdeményezések. Ezek léte egyrészt arra késztette az RMDSZ-t, hogy konkrét lépéseket tegyen a nyelvhasználati jogok végrehajtására terén. Másrészt olyan eszköztárral kísérleteztek, amely kiemelte a kérdést az eddig megszokott érdekérvényesítési folyamatokból: nem az RMDSZ által megszokott és ismert informális alkurendszer keretei között próbálta a nyelvhasználati jogok végrehajtását serkenteni, hanem a román jogállam (stratégiai perelés, diszkriminációellenes tanácsi döntések, stb.) és nemzetközi ember- és kisebbségjogi szervezetek (árnyékjelentések, nemzetközi lobbi) eszköztárát próbálta használni a cél elérésére.

Az RMDSZ válaszként elkezdett saját jogvédő tevékenységet folytatni, melynek elsődleges célja nem a magyar települések nyelvhasználati szokásainak a változtatása, hanem a kérdés újrakeretezése, és az etnikai határépítés szolgálatában állítása, valamint a létrejött civil mozgalmak letörése volt. A nyelvhasználati jogok végrehajtásában tapasztalt problémák a román állami elnyomásnak egy újabb bizonyítékává váltak, amely ellen az RMDSZ aktív küzdelme megkerülhetetlen – mármint az RMDSZ retorikája szerint. Továbbá a lényegesen több erőforrással rendelkező RMDSZ is aktívvá vált nemzetközi szinten, átvehette a terepet a független civil szervezetektől és egyeduralkodóvá válhatott ezen a terepen is. Ezzel nemcsak a nyomás szűnt meg a politikai szervezeten, de annak a lehetősége is, hogy ebben a kérdésben az állampolgárok felől érkező érdekérvényesítési próbálkozások az RMDSZ közvetítése nélkül fogalmazódjanak meg.

Az RMDSZ tehát egyrészt a nyelvi státusegyenlőség kivívása helyett az etnikai határtermelés irányába terelte a nyelvhasználat kérdését, másrészt pedig kiszorította az alulról jövő nyelvi jogi kezdeményezéseket, és ezzel monopolizálta a nyelvi jogok ügyét.

De milyen következtetést vonhatunk le ebből a rövid esettanulmányból az etnopolitika hogyanjára vonatkozólag?

A nyelvhasználati jogok és a meg nem valósult demokrácia

A nyelvhasználati jogok végrehajtásának hiányában a magyar nyelv az informalitás szintjén ragad, minek folytán a státusegyenlőség megvalósulásának lehetősége is megkérdőjeleződik. Ennek eredményeként az erdélyi magyarok állampolgári mivoltukban kerülnek hátrányos helyzetbe, kevésbé érzik magukénak a román állami intézményeket, kisebb annak a valószínűsége, hogy nem csak passzív követői, hanem aktív alakítói is legyenek a politikai folyamatoknak. Más szóval: a státusegyenlőtlenség következménye egy mesterségesen fenntartott és gerjesztett elidegenített közösség létrejötte, amelynek politikai kapcsolata a román állammal kizárólag az RMDSZ-en keresztül valósul meg. Akár azt a következtetést is megkockáztathatjuk, hogy az RMDSZ ellenérdekelt a nyelvi jogok tényleges végrehajtásában, hiszen az segítené az erdélyi magyarokat abban, hogy felszámolják elidegenített pozíciójukat és aktív állampolgárokká váljanak, adott esetben akár számonkérjék a monopolpártot.

A számonkérés a demokratikus berendezkedés egyik legfontosabb intézménye. Ennek klasszikus helyszíne a választások, amikor a választók a bizalom megvonásával jelezhetik az őket képviselő pártokkal való elégedetlenségüket. Etnopolitikailag mobilizált közösségek esetében ilyen típusú számonkérésre csak olyan kontextusban kerül sor, ahol a választási rendszer elkülönített helyeket, vagy autonóm döntéshozatalt biztosít a kisebbségi közösség számára. Az erdélyi magyaroknak azonban nem adatik meg ez a lehetőség, hiszen az RMDSZ-szel szembeni bizalmuk megvonása implicit módon a teljes közösség politikai cselekvőképességének gyengülését is jelenti. A nyelvhasználati jogok terén tapasztalt civil aktivizmus talán legfontosabb tanulsága az volt, hogy a politikai közösség tagjainak az átszavazás mellett lehetnek más eszközei is arra, hogy számonkérjék politikai képviseletük mulasztásait. Továbbá, annak a lehetőségét is megmutatta, hogy léteznek az RMDSZ által kizárólagosan használt informális politikai alku stratégiája mellett más alternatív érdekérvényesítési stratégiák is, melyek sikeresek, akár sikeresebbek is lehetnek.

Pontosabban azt mutatta meg, hogy az állami intézményrendszer formális használatával is lehet eredményeket elérni, és nem minden kérdésben vagyunk rászorulva az RMDSZ gyámkodására és azokra az informális és sokszor átláthatatlan érdekérvényesítési mechanizmusokra, amelyeket az RMDSZ felkínál.

Ez a felismerés némiképp felszabadítóan hat(hatott volna) a közösségre, hiszen az etnopolitikai konszenzus megszegése nélkül adott volna lehetőséget arra, hogy az erdélyi magyarok aktív állampolgárokká váljanak. A civil mozgalmak felszámolása és eltérítése tehát nemcsak a politikai számonkérés lehetőségét lehetetleníti el, hanem megvonja azt jogot az erdélyi magyaroktól, hogy aktívan részt vegyenek saját politikai közösségük és jövőképük alakításban.

A Csoma Botond és az RMDSZ-kampány által meghirdetett militáns etnopolitikai álláspont pedig tovább mélyíti ezeket a folyamatokat. Az etnopolitika álcájába bújtatva erősíti az erdélyi magyarok elidegenedettségét, ellehetetlenít minden alternatív érdekérvényesítési modellt, amelynek követőit kizárja a politikai közösségből, és rombolja annak lehetőségét, hogy az erdélyi magyarok politikailag aktív, cselekvő és felszabadult állampolgárokká váljanak.