Az RMDSZ etnopolitikája megfoszt bennünket a politikai élet lehetőségétől

1.

Amikor az RMDSZ szóvivője azt mondja, hogy „sok esetben, nem tudunk olyan diszkurzív vagy tartalmi álláspontra helyezkedni, amely minden erdélyi magyar ember tetszését elnyeri”, érdemes egy pillanatra megállnunk. Mit jelent ez a kijelentés? Hiszen az RMDSZ minden romániai magyar képviseletére törekszik. Mindannyiunk érdekeit védik. Ennek az egészen ártatlannak tűnő kijelentésnek az értelme a következő: a romániai magyarok bele kell törődjenek abba, hogy kisebbségi helyzetük folytán sosem lehetnek teljes értékű állampolgárok. Nem lehetnek olyan állampolgárok, akik szavazáson kifejezhetik politikai szimpátiáikat. Nem lehetnek olyan állampolgárok, akik politikai-filozófiai preferenciáiknak érvényt szerezhetnek. Romániában ez – tehát a politikai élet – nem jár a kisebbségben élő magyarságnak. Az, hogy ezt a kijelentést az állítólagos érdekképviseletünk szóvivője engedi meg magának, önmagában botrányos.

Szeretném még felhívni az olvasó figyelmét egy finomságra. Csoma Botond megszólalásában egészen világosan jelenik meg az RMDSZ és a romániai magyarok közötti viszony – csak mivel olyannyira megszokott, félő, hogy észrevehetetlen. Az RMDSZ csinál és a romániai magyarság ezt elfogadja. Lehet róla ilyen vagy olyan véleménye. „Van, akinek nem tetszik, s van, akinek tetszik.” – s csókolom.

De a romániai magyaroknak nincs ráhatása arra, hogy mi az, ami tetszik vagy sem. A romániai magyaroknak nincs lehetősége kifejezni nemtetszésüket.

Ezért írtam néhány hete, hogy ameddig nem lesznek általános előválasztások, amelyek szavatolják azt, hogy minden romániai magyar kifejezheti politikai és/vagy személyi szimpátiáit az RMDSZ színeiben közhatalomhoz jutók esetében, addig szükségképpen meg vagyunk fosztva a létezés politikai szintjétől. A kérdésről írt Kulcsár Árpád és Kozán István is. Maga a gondolat az RMDSZ gyermekkorában is felmerült: Szilágyi N. Sándor kisebbségi parlamentnek nevezte. (Különösen a csíkszeredai előválasztások elmaradásával kapcsolatban nem csak tollforgatók, hanem politikusok és állampolgárok is kifejezték nemtetszésüket – Csoma kijelentésének talán nem jelentéktelen kontextusa ez.)

Az etnopolitika ebben a formájában redukál minket az etnikumunkra – pont úgy, ahogyan az etnikai diszkrimináció és az etnikailag motivált erőszak. Csoma a lugosi fiú esetével példálózott. Az elkövetőknek nem számított, hogy a fiú csapattársuk, hogy jó sportoló, hogy milyen ember. Az számított abban a pillanatban, hogy magyar. Csoma Botond azzal, hogy „az ideológiákat” (a sokféle emberek sokféle meggyőződéseit) „úri huncutságnak” nevezi, csupán annyit mond, hogy az RMDSZ szempontjából sem vagyunk – és nem is leszünk – többek.

2.

Valóban, ahogyan az összes identitáspolitika esetében (mert az etnopolitika: identitáspolitika), itt is tagadhatatlan, hogy amennyiben a diszkrimináció bennünket etnikumunkban érint, ezért a rá adott politikai válasz is etnikum alapján kell szerveződjék. (Az etnikum persze itt pontatlan fogalom: vannak például Romániában örmény vagy török etnikumú magyarok. De – mint annyi mindennek – ennek is mindegy.)

Azonban az, hogy ezen a szerveződésen belül az RMDSZ szerint megengedhetetlen a romániai magyarok demokratikus beleszólása abba, hogy ez az érdekképviselet/párttevékenység milyen személyzettel és milyen tartalmi hangsúlyokkal történjék – egyszerűen antidemokratikus és egyáltalán nem gondolom, hogy a romániai magyarok legjobb érdekét szolgálná.

Sokkal inkább szolgálja az RMDSZ jelenlegi vezetését. (Az RMDSZ tevékenységének antidemokratikus jellegéről a nyelvi jogok kontextusában Toró Tibor írt.)

Persze: a legkisebb közös nevező a magyarságunk. De miért kellene kimerítenie politikai életünket a legkisebb közös nevezőn hanyatt fekvés? Sőt: miért van az, hogy noha a romániai magyaroknak az a sors jut, hogy a legkisebb közös nevező fölött ujjongjanak és tapsoljanak, az RMDSZ politikusai mégis speciális politikai-ideológiai szempontok szerint fejtik ki tevékenységüket?

Például: Csoma Botond olyanokat mond, hogy hatvanannyi százaléka a romániai magyaroknak nincs megelégedve az Európai Unió vezetésével. Ergo változás kell, ergo az a csillagközi léptékű fordulat, amelyet Winkler Gyula is képvisel, szükséges és legitim. Nekem sem tetszik az Európai Unió vezetése. És nekem sem tetszik az EU-s zöldpolitika. De nem azért nem tetszik, mert „túl gyors” (úgy beszélnek, mintha nem ismernék a tudományosan bizonyított tényállást – de hát, nagyipar az autóipar). Éppenséggel azért nem tetszik, mert a nagytőke érdekeinek védelmében az Európai Néppárt sikeresen blokkolta a határozott, és a szerényebb vagyoni helyzetben levő embereknek előnyösebb zöldpolitikát. Azért nem tetszik, mert ezekkel a kompromisszumokkal csak az lett a vége, hogy a dolgozó emberek kell megfizessék, és a szegények kell megszenvedjék a felvizezett „zöld” átállást – nehogy a rekordprofitokat a részvényesek és az igazgatói testület között szétkenő cégeknek, és az elképzelhetetlenül vagyonos embereknek bele kelljen nyúlni a zsebükbe. Hiszen vannak zsebek, amelyekben már lyukadásig turkáltak! Járt utat a járatlanért – szól a konzervatív mondás.

Ilyen „ideológiai” aggályaim vannak. De én Csoma Botondnak és Winkler Gyulának csak egy romániai magyar vagyok, akinek úgy sincsenek opciói, és hatvaniksz százalék, szóval pofabe. A politika nekik való, nekem az való, hogy magyar vagyok.

Ráadásul – és ez már mindennek a teteje – Csoma Botond azt sugallja, hogy amit az RMDSZ képvisel az egy sok kútfőből táplálkozó, összetett politika. Nem ideológiai alapú, hanem a realitás talaján áll. (Mellesleg ennél ideologikusabb dumát kitalálni sem lehet.) Errefel az ember olyanokat olvas az újságban, hogy Kelemen Hunor azt találta mondani a CPAC Hungary-n (az amerikai szélsőjobboldali „konzervatív” konferencia magyarországi kiadása) – ahova nyilván merő ideológiasemlegességből ment el –, hogy a szabadsággal a hagyomány keretein belül lehet élni. Kelemen Hunornak szíve joga, hogy ilyen kijelentéseket tegyen. Szép gondolat, biztos sokaknak tetszik. Annyi a probléma, hogy ez egy sajátos politikai-ideológiai nézet.

Azt mondani egyfelől, hogy pragmatikus politikát viszünk, nix úri hunci!, másfelől pedig meghatározott politikai nézeteket közvetíteni egy meghatározott politikai közösség gyülekezőjén... Azt hiszem a szakirodalomban ezt hazudozásnak nevezik.

Hangsúlyoznám: nem amellett érvelek, hogy az RMDSZ vezetősége olyan politikát kell képviseljen, amilyen nekem tetszik. Egyrészt azt jelzem, hogy az ideológiasemlegesség és a transzilván pragmatizmus nem semleges és nem pragmatikus. Másrészt azt szeretném, hogy az RMDSZ politikáját ne egy elmozdíthatatlan vezetőség határozza meg, hanem – ahogyan állítólag az ún. demokráciában szokás – a választók. Ennek pedig nincs más módja, mint az, hogy az RMDSZ átalakuljon egy sokszínű szövetséggé (kisebbségi parlamentté), amelyben bizonyos etnopolitikai minimumok mellett a romániai magyarok által megválasztott képviselők a szavazóik által fontosnak tartott nézeteket és elveket képviselik. Ki ezt, ki azt. Mert attól, hogy magyarok vagyunk, még sokféléket gondolunk a világról.

3.

Salat Leventének igaza van abban, hogy az RMDSZ bámulatos eredményeket ért el. Igaz ugyan, hogy a jogalkalmazás területén kínos hiányosságok adódnak, de formálisan a romániai magyar kisebbségek helyzete egészen jó. (Azt, hogy országunkban formálisan minden rendben, holott a valóságban személyi függelmi viszonyok és homályos hálózatok kormányoznak a jog helyett, már Dobrogeanu-Gherea óta tudjuk.) Abban is igaza van, hogy az etnopolitika maradéktalan sikere az RMDSZ fölöslegessé válását is jelentené.

Ebben a helyzetben az etnopolitika a legrosszabb típusú, neoliberális identitáspolitikák sorsára jut, és azt tételezi politikai célként, hogy az X identitású személy helyet kap a hatalmasok asztalánál. Hillary Clinton politikája rengeteg amerikai nőnek lett volna kárára. (Ehelyett Donald Trump politikája lett kárukra. A bőség zavara!) Miért kellett volna – Clinton szerint – rá szavazniuk? Mert nő! S valóban: mond nekünk ennél többet az RMDSZ? Mivel boldogít engem, hogy az Európai Néppárt klímatagadó fordulatában (amit szóban elég hamar átmaszkíroztak „észszerű” klímapolitikává – értsd: továbbra is repesszen a gazdaság, a katasztrófát majd valahogy menedzseljük) ott virít piros fehér zöldben Winkler Gyula? Mert ott kell lenni. Meg kell jelenni. Winkler Gyulának. Kösz.

Ehhez képest az etnopolitika terén belül is lehetne többre törekedni. Nem tudok egyetérteni Székely Ervinnel, amikor a szimbolikus politizálás túltengését rója fel az RMDSZ-nek. Nem a szimbolikus politizálással mint olyannal van baj. Amit szimbolikus politizálásnak szoktunk nevezni voltaképpen identitásunk megjelenítése. A probléma az, hogy az identitásunkat befele jelenítjük meg: romániai magyar közösségként magunknak mutogatjuk saját magunkat, és ezen élvezkedünk (aki pedig nem mutogat és élvezkedik, azt kiutáljuk). Azzal van gond, hogy a román többség gyakorlatilag nem értesül a létezésünkről, sajátos problémáinkról. Márpedig sokszor az identitásalapú elnyomásnak a tudatlanság az oka. Az, hogy az emberek bele sem gondolnak, vagy egyszerűen nem tudják.

Amikor román fiatalokkal beszélgetek, és előkerül az érettségi témája, elmondom nekik, hogy ugyanabból a tananyagból érettségiztünk, mint ők. Meglepettség, csodálkozás, néha felháborodás: egyértelmű abszurdumnak tartják a dolgot. (Az, hogy jelenleg más az érettségi tétel a nemzeti kisebbségeknek mit sem változtat a tényen: alapvető kérdésekkel nincsenek tisztában a román többség tagjai.) Ezek a fiatalok kíváncsiak, érzékenyek és nyitottak – még sincs olyan „etnopolitikánk”, amely szövetséget keresne velük. Persze: vannak ádáz ellenségeink is, igazi, rendes magyargyűlölők. Velük más stratégiákra kell törekedni.

De a többségi társadalom érzékenyítésének terén siralmas a helyzet. És ebben nagy felelősség terheli az RMDSZ-t a magamutogató etnikai politikájával együtt, hiszen közös erőforrásaink jelentős része fölött diszponál.

A probléma tehát az, hogy kisebbségiként nincs befolyásunk a rólunk alkotott többségi képre. Ez egy kulcsfontosságú vetülete az etnopolitikának, amellyel az RMDSZ egyáltalán nem foglalkozik. Nem csak az a fontos, hogy milyen a jogalkotás. Az is lényeges, hogy mit gondol és mit érez a társadalom. Az RMDSZ nekünk mutogatja magát, de itt nekünk a román többséggel is dolgunk van. (És ha az érdekképviselet komolyan van gondolva, akkor az RMDSZ-nek is.) Vissza Csoma példájához: mit tett az RMDSZ, hogy a lugosi ügy téma maradjon a román közbeszédben? Ha tett is valamit, az eredményt elnézve igen kevés lehetett. Úgy tűnik ismét mi vagyunk a közönség. Az RMDSZ szóvivője arra használja az esetet, hogy emlékeztessen bennünket: ne huncutkodjunk mi a politikával, nem való az nekünk.

4.

Aztán ott vannak az olyan helyzetek, ahol nem etnikai alapú politizálásra lenne szükség. Vegyük Soós Zoltán polgármester, illetve a Maros megyei RMDSZ munkásságát. És itt most nem szeretnék belemenni a sok gondba, a kommunikációs amatőriába és azt is csak megemlíteném, hogy a nagy változás mégsem abban kellene álljon, hogy egy családi-baráti kör helyett egy másik kerül a város élére (ismét a neoliberális identitáspolitika: örülj, hogy magyarok!).

Marosvásárhelyen három nagy etnikai csoport él együtt: románok, magyarok és romák. Amint az ismeretes, részben a románok magyarokkal szembeni, részben a magyarok románokkal szembeni ellenérzései miatt, részben a romákkal szembeni rasszizmus miatt a három csoportok közötti viszony rettenetes. A háttérben ott nehézkedik sűrű és sötét alvadékként a fekete március. Ebben a szörnyű helyzetben egy egészen új, megértésen, megbékélésen alapuló interetnikus politizálásra lenne szükség. (Erről még a Transindexen – amely azóta a romániai magyarok érdekeinek védelme okán megszűnt – Horváth-Kovács Szilárd írt.) A magyar polgármester, akinek legjobb esélye lett volna arra, hogy egy ilyen politikát képviseljen nem tett semmit. A helyzet épp olyan rossz, mint volt. Ha lehet, még rosszabb.

Mikor fogja az RMDSZ politikai szinten artikulálni a fekete március traumáját? Ez az eset országos botránykő kellene legyen. A Recorder 2019-es dokumentumfilmjében, melyben a forradalom óta eltelt harminc évről számolnak be, meg se jelenik ez a kérdés.

Amikor rákérdeztek a dologra, azt mondták: nekik nem tűnik fontosnak... Marosvásárhelyiként fáj ezt hallani. És nem csak a magyarok és a románok, a magyarok és a Román állam közötti viszonyról kellene beszélni. Mert mit kezdünk azzal, hogy míg annyian elismerően idézik fel, hogy a romák a magyarok segítségére siettek a vész idején – a megemlékezés után fél órával újra a legmocskosabb rasszista dumákat szajkózzák?!

Itt van egy hatalmas trauma, amely valósággal megbénított egy egész várost... Annál nagyobb lehetőség valami igazán nagyszerűnek és szépnek a megalkotására! Hiszen, ha ezek után ez a három csoport egy népként talál egymásra, akkor bebizonyítottuk a legtöbbet, amit a politikában be lehet bizonyítani. Ebben a helyzetben mi az etnopolitika tartalma? Hogy Soós Zoltán magyar? Hogy kikerült Bethlen Gábor szobra a főtérre? Vagy hogy új cserepeket tettek a Tékára? Azt hiszem az etnikai politizálás akkor érne egy fabatkát is, ha nem az egyszerű állagmegőrzést és a fizetések felvételét adnák el nekünk mélymagyar vívmányként.

5.

Végezetül még egy annyit szeretnék megjegyezni, milyen furcsa ez a vitahelyzet. Az RMDSZ rég világossá tette, hogy egyszerűen nem érdekli a visszajelzés. Ismét Horváth-Kovács Szilárd egy írására hivatkozom. Tézise azóta is érvényes: az RMDSZ régebb a romániai magyar értelmiséggel, a kulturális, valamint a gazdasági elittel egyeztetni kényszerült, ennek azonban néhány éve vége lett: a hatalom csak az RMDSZ-é, és nincs amiért másokra hallgasson. Az, hogy Csoma Botond válaszol Borbély Andrásnak, meg a Pluralizmus Erdélyben csoportnak – udvariasság. Kedvesség. Ezért nem is érdemes szerintem arra vesztegetni az erőnket, hogy az RMDSZ-nek petíciókat nyújtsunk be.

Véletlenül sem azt akarom mondani, hogy értelmetlennek tartanám az RMDSZ bírálatát. Egyetlen politikai formáció vagy hatalmi gócpont kritikája sem értelmetlen. Ami azonban értelmetlen, az megszólítani az RMDSZ-t és valamilyen dialógust kezdeményezni. Ennek a feltételei ugyanis nem adottak.

Ismét visszatérek az egyetlen politikai ügyhöz, amely az RMDSZ-szel kapcsolatban felmerülhet. Lesz-e általános romániai magyar előválasztás? Lesz-e tehát minden romániai magyarnak lehetősége kifejezni politikai preferenciáit? Leszünk-e tehát többek puszta diszkriminált kisebbségnél itt, az otthonunkban? Ez a nullpont, ez a minimum. Ameddig ezekre a kérdésekre a válasz nem, addig nincs kivel beszélni. Az RMDSZ továbbra is egy fal marad, amelybe politikai képzelőerőnk beleütközik.

Világos, hogy ameddig ezt a minimumot nem követeli a romániai magyarok jelentős része, tüntetéseken, levelekben és a közösségi médiákon (esetleg még a választási bojkott fenyegetését is bevetve – hiszen ez az egyetlen fegyvere a romániai magyar szavazónak), addig a helyzet nem fog változni. Az RMDSZ világossá tette, hogy ők azok, akik cselekednek. Nekünk többieknek legfeljebb véleményünk lehet. Beérjük ennyivel?