Az RMDSZ és az etnopolitika

Borbély Andrásnak minden bizonnyal igaza van, amikor az RMDSZ kibontakozóban levő kampányát elmarasztalja egyrészt azért, mert az erdélyi magyarság érdekképviseletének a lényegét az egydimenzióssá lecsupaszított etnikai politizálásban jelöli meg, másrészt mert ebből következően nem létezőként kezel egy sor olyan gazdasági, szociális, társadalomszerkezeti és az intézményi kultúra hiányosságaiból adódó hátrányt és marginalizációt, amelyek az erdélyi magyar társadalom jelentős része esetében a mindennapi élet részét képezik, és amelyek vonatkozásában a változtatás nem volna elképzelhetetlen. De Csoma Botondnak is igaza van a maga módján abban, hogy egy nagy téttel bíró választásra való készülődés idején mozgósítani csak megosztó üzenetekkel lehet, és ilyen helyzetekben valóban „úri huncutságnak” tűnhet a Borbély András által hiányolt, az erdélyi magyar társadalmon belül viszonylag szűk rétegeket érintő problémák feszegetése. Ráadásul a Csoma Botond által mondottakat a maguk helyén kell kezelni, hiszen kampánycsendek idején az RMDSZ szakpolitikusai elég sok energiát ölnek a Borbély András által felsorolt problémák egy jelentős részébe – értelemszerűen: azokon a határokon belül, amelyeket az RMDSZ csúcsvezetésének az orientációja, illetve az ötszázalékos parlamenti párt politikai mozgástere a számukra kijelöl. Csoma Botondnak formailag abban is igaza van, hogy „Romániában az etnikai probléma nincs megoldva” – arra, hogy ezt kin lehet a leginkább számonkérni, a későbbiekben még visszatérek.

Miközben mind Borbély Andrásnak, mind Csoma Botondnak igaza van a maga módján, mindketten tévednek egy fontos vonatkozásban: abban nevezetesen, ahogy az etnikai politizálás fogalmát használják és – ebből megítélhetően – ahogy annak a természetéről, lényegéről gondolkodnak. Az etnopolitika fogalmát az erdélyi magyar közgondolkodásban meglehetősen sok előítélet és tájékozatlanság övezi, célszerűnek látszik következésképpen, hogy rövid kitérő keretében próbáljuk röviden összefoglalni azt, amit a fogalomról tudni érdemes.

Az etnikai alapú politizálás jelensége szerte a világban meglehetősen sok kutatás, vizsgálat és elméleti igényű magyarázat tárgyát képezte az elmúlt bő három évtizedben, ami azt eredményezte, hogy a kérdés különböző aspektusait elemző szakirodalom már-már áttekinthetetlenné terebélyesedett. Vitathatatlan, hogy a szerteágazó részeredményeket monografikus jelleggel összegző munka ez idő szerint nem áll rendelkezésre. A soron következőkben néhány olyan vonatkozását emelem ki ennek a rendkívül megosztó jelenséget vizsgáló tudományos igényű reflexiónak, amelyeket a Csoma Botond és Borbély András között feszülő szemléleti ellentét értelmezéséhez és meghaladásához hasznosaknak gondolok. A rövidség és az egyszerűség kedvéért a forrásokra való hivatkozásoktól eltekintek, szükség esetén ezek természetesen rendelkezésre állnak.

Harmadik paradigma

Az etnopolitika lényegének a megragadását talán a harmadik paradigma fogalma teszi a legrövidebb úton elérhetőnek. A harmadik paradigma, amint azt a neve is sugallja, a politikai viselkedés motivációs hátterét és annak orientációját magyarázó két hagyományos módszertani beállítottsághoz – az osztályalapú, egyrészt a klasszikus marxizmushoz, másrészt a szociológia önálló tudományként való megjelenéséhez köthető, illetve az érdekorientációit szabadon alakító individuumra összpontosító liberális paradigmákhoz – képest egy harmadik magyarázati logikát képvisel. Az osztályalapú magyarázat szerint a társadalmak osztályokba tagolódnak, az egyes osztályokhoz tartozó személyek politikai viselkedését – orientációját, értékeit, prioritásait – pedig abból az érdekszerkezetből lehet levezetni és megérteni, amelyhez az illető egyén tartozik. A második, módszertani individualizmusként is emlegetett paradigma szerint a társadalmak alkotó elemei a racionális aktoroknak tekintett egyének, akiknek a politikai viselkedését az egyén tudatos, helyzetének az optimalizálására irányuló racionális döntései, opciói, preferenciái alapján lehet megérteni. A harmadik paradigma pedig abból indul ki, hogy a politikai viselkedést befolyásoló tényezők egy jelentős része ahhoz köthető, hogy a világban ez idő szerint létező államok jelentős többségének a népessége domináns és nem domináns etnikai kategóriákra oszlik, a politikai viselkedés pedig annak alapján magyarázható, hogy valaki a domináns vagy nem domináns etnikai kategóriához tartozik: a domináns kategóriák tagjai abban érdekeltek, hogy fenntartsák és újratermeljék domináns helyzetüket, a non-domináns csoportok tagjai pedig arra törekszenek, hogy emancipálódjanak – az állam egyenlőkként ismerje el őket és a közpolitika eszközeivel kompenzáljon a strukturális hátrányokért. Ennek alapján az etnopolitika annak a megfelelője, mint amit az első paradigma logikája szerint az osztályharc fogalmával írunk körül, a második paradigmában pedig az egyéni szabadságjogok kivívásáért és alkotmányos szavatolásáért folyó közdelemnek tekintünk. (A három paradigma értelemszerűen ideáltípus, a való világban egy egyén politikai viselkedésének a megértéséhez mindhárom logikára szükség lehet, a valamilyen irányba történő eltolódásoknak pedig egyaránt lehetnek a személyiség adottságaiból, vagy a társadalmi szerkezetekből kiinduló magyarázatai.)

A harmadik paradigma indokoltságával, illetve megalapozottságával szemben azt lehet felhozni, hogy az egy olyan jelenségre utal, amely – a politikai modernizáció lezárultát követően legalábbis – elhanyagolható a világban uralkodó politikai fősodorhoz képest. Ez a széles körben elterjedt szemlélet a világot államoknak nevezett politikai egységek között felosztott térségnek tekinti, az államokról pedig úgy gondolkodik, mint a valóság olyan összetevőiről, amelyek léte magától értetődő, nem szorul megindoklásra. Az államok egy-egy nemzet jogos és kizárólagos tulajdonát képezik, és amennyiben az illető nemzet tagjai csak egy részét teszik ki az állam népességnek, akkor ők alkotják a tituláris nemzetet, amely saját érdekei szerint alakítja és működteti az állam egész intézményrendszerét, a népesség azon része(i) pedig, amely más etnikumú, nyelvű, esetleg vallású, kisebbségi közösségeket alkotnak, amelyeknek az államhoz fűződő viszonya, illetve az a bánásmód, amelyben az állami hatóságok irányából részük van, vitatott és a politikai mobilizáció változatos formáit eredményezi. Miközben a mobilizáció okai eredendően abban gyökereznek, ahogy a tituláris nemzet képviselői a kisebbségek ügyeit intézik, a kortárs politikai gondolkodásra jellemző széleskörű konszenzus szerint az etnikai alapú politizálás a kisebbségek kizárólagos terrénuma. A helyzetükkel elégedetlen és ennek okán az etnopolitikai mobilizáció útjára lépő kisebbségek politikai relikviák, amolyan modernizációs zárványokat alkotnak a tituláris nemzetek által adminisztrált államok keretein belül, jelentős elmaradottság bizonyítékaként a tituláris nemzetekhez viszonyítva, amelyek elnőtték az etnikai alapú politizálás „gyermekbetegségét” és immár a valódi, a társadalmi problémák kezelésére hivatott politikát gyakorolják.

Ehhez képest az uralkodónak számító világfelfogáshoz képest egy, a Zürichi Egyetem keretében kezdeményezett kutatás, amelybe utóbb amerikai, svéd és angol egyetemek képviselői is bekapcsolódtak, egy radikálisan eltérő keretezését, lehetséges olvasatát kínálja világunk politikai valóságának. A vizsgálat egy komplex, idősoros adatokat is tartalmazó adatbázist hozott létre, amely a világ politikailag aktív etnikai csoportjainak a politikai hatalomhoz viszonyított helyzetét írja le és elemzi 1946-2020 között éves gyakorisággal rögzített adatok alapján (https://growup.ethz.ch/about). Az adatbázis 180 állam (és függőségi terület) több mint 800 politikai értelemben releváns etnikumáról tartalmaz információkat, ezek kisebbik része domináns, a nagyobbik része nondomináns az adott államok keretein belül. Az adatbázisból kibontakozó összkép alapján világos, hogy nem tartható az a nézet, amely szerint az etnopolitikai mobilizáció a nondomináns kisebbségek kizárólagos jellemzője lenne. Az etnopolitikai mobilizáció/ellenmobilizáció egyaránt jellemző a domináns és nemdomináns közösségekre mindenütt, ahol vita tárgyát képezi, hogy kié az állam, milyen nyelv(ek)en lehet kommunikálni az állam intézményeiben, milyen volna az ideális, mindenki érdekeit tükröző államszerkezet, milyen formában kellen differenciáltaknak lenniük a közpolitikáknak. Ha ezek a kérdések megosztóak, akkor etnopolitikai törésvonalakkal kell számolni, amelyek a politikai viselkedés és érdekszerkezetek mintázatait hozzák létre, úgy ahogyan azt a harmadik paradigma írja le. A zürichi kutatás eredményeinek a tükrében a világ hozzávetőlegesen 200 államából legalább 180-ban ez a helyzet.

Az etnopolitika tág értelemben vett jelenségével foglalkozó szakirodalom mára már gyakorlatilag áttekinthetetlenné terebélyesedett. A követhetetlen iramban születő szerzői kötetek mellett a társadalom- és politikatudományok területén az időszakos kiadványok körében lassan nehéz olyan számot találni, amely nem tartalmaz legalább egy etnopolitikai szempontból mérvadó közleményt. A mind tematikus, mind módszertani szempontból rendkívül szerteágazó korpuszt eredményező érdeklődés nagy általánosságban két főirány mentén oszlik meg: az egyik az etnopolitikai konfliktusok jelenségére, a másik az etnopolitikai kooperáció formáira és következményeire összpontosít. Az etnopolitika konfliktusokkal foglalkozó fejezete azokat a helyzeteket vizsgálja, amelyekben a domináns és nondomináns közösségek közötti ellentétek erőszakba torkollnak, az együttműködés etnopolitikája ezzel szemben azokat az eseteket, példákat tanulmányozza, amelyekben megfelelő államszerkezeti reformok, hatalommegosztási technikák és a másságot tükröző intézményépítés révén sikerül elejét venni a konfliktusnak, illetve, amennyiben azokra már sor került, megtalálni belőlük a kiútat.

A fogalmi rendteremtés szándékával megállapíthatjuk tehát, hogy az etnopolitika kifejezésnek két értelme létezik ez idő szerint: lehet beszélni az etnopolitikáról mint ágazati diszciplínáról a politikatudományokon belül, és lehet beszélni az etnopolitikáról, mint politikai gyakorlatról, amelynek szereplői az etnikai törésvonalak különböző oldalain elhelyezkedő, domináns és nem domináns etnikai aktorok. Az etnopolitika mint ágazati diszciplína az etnopolitikai konfliktusokat és az etnopolitikai kooperációt egy meglehetősen széles körben előforduló jelenség – az etnopolitikai mobilizáció – két komplementer megnyilvánulásaként vizsgálja, az etnopolitika mint politikai gyakorlat ezzel szemben kizárólag az etnopolitikai kooperáció jelenségkörét jelöli, abból kiindulva, hogy az erőszakba torkoló konfliktus a politika kudarcát, annak felfüggesztését jelenti. Az etnopolitika kifejezésnek az az értelme tehát, amely a közép-kelet-európai és azon belül a romániai viszonyokra nézve releváns, egy ország keretei között a domináns és nem domináns közösségek közötti politikai erőviszonyok dinamikáját jelöli, amelynek keretében az egymással szemben álló érdekszerkezetek békés eszközökkel törekszenek arra, hogy viszonylagos előnyre tegyenek szert abban a vitában, hogy kié az állam, milyen az államszerkezet, illetve hogy milyen mértékben és milyen vonatkozásokban kell befogadóaknak lenniük az állam intézményeinek.

Borbély és Csoma az etnopolitikáról

Mi következik mindebből a Csoma Botond és Borbély András között kibontakozott vitára nézvést? Noha a fenti, az etnopolitika lényegének a megragadását célzó összefoglalás tömörített és ebből következően több lényeges ponton leegyszerűsítő, az talán világos, hogy Borbély András nézőpontja az etnopolitikát illetően elhibázott: az vitathatatlan, hogy az általa felsorolt problémák és hiányosságok súlyos adottságai az erdélyi magyar kisebbséghez tartozó emberek mindennapjainak, amivel normális viszonyok között valóban foglalkozniuk kellene az köz ügyeit intéző politikusoknak, ám tévedés azt gondolni, hogy azok fontosabbak egy kisebbségi közösség tekintetében, mint az etnopolitikai célkitűzések, azaz, a román állam és az erdélyi magyarság közötti viszony megnyugtató rendezése. Egy kisebbségi közösség közvéleményétől megítélésem szerint alaptalan dolog elvárni a Borbély András által leltárba vett problémák többsége iránti érzékenységet és az ebből fakadó közösségi akaratképző potenciált, ha az erdélyi magyarok zöme nem érzi biztonságban a közösség jövőjét (hogy miért, arról még lesz szó alább). Úgy tűnik tehát, hogy Borbély András az etnopolitikát tekinti amolyan „úri huncutságnak”, amely eltereli az RMDSZ politikusainak a figyelmét a valós társadalmi problémákról.

Csoma Botond állásfoglalását – amely szerint az etnikai politizálásnak nincs alternatívája az erdélyi magyarság tekintetében – akár jól is lehetne érteni, ha az etnopolitikának a fentiekben körvonalazott jelentéséből indulunk ki. Ám a folytatásból kiderül, hogy Csoma Botond – paradox módon egyébként – maga is a politikai fősodorra jellemző módon érti, illetve képzeli el az etnopolitikát, a kisebbségi önvédelem eszközeként állítva be azt. A rövid, ám fontos kampányüzenetet megfogalmazó videó-anyagból az derül ki, hogy az etnikai politizálás legfontosabb feladata megvédeni a közösség tagjait az erdélyi magyarság ellenségeitől, akik egyre nagyobb befolyásra tesznek szert a román társadalom közvéleményében. Miközben ennek a helyzetértékelésnek van realitása, jogos a kérdés, hogy megéri-e nekünk, erdélyi magyaroknak, hogy lesz – esetleg – két képviselőnk Brüsszelben, azon az áron, hogy az eredményhez elvezető kampány tovább mélyíti az árkot románok és magyarok között.

De Csoma Botond azt is megemlíti futólag, hogy „Romániában az etnikai probléma nincs megoldva”, amit úgy kell érteni nyilván, hogy a román állam és az erdélyi magyarság viszonya, a bő három évtizedes kisebbségpolitikai erőfeszítések ellenére, mindmáig rendezetlen. Ez már egy kifejezetten etnopolitikai problémafelvetés, indokoltnak látszik következésképpen alaposabban belegondolni, hogy mi van e mögött a kijelentés mögött. Ha az RMDSZ szóvivője azt nyilatkozza 2024-ben, hogy a szervezet által képviselt erdélyi magyar kisebbség és a román állam viszonya rendezetlen, akkor nehezen lehet kitérni a kérdés elől, hogy megérdemli-e az erdélyi magyarok szavazatait az az érdekképviselet, amelynek három és fél évtized alatt sem sikerült teljesítenie az ezzel kapcsolatos vállalásait, és semmi jel nem utal arra, hogy a közeljövőben kedvező fordulatra lehetne számítani.

Csoma Botond ezzel a – vallomásként is felfogható – kijelentésével kétségkívül kínos helyzetbe lavírozta az RMDSZ-t, újabb bizonyítékkal szolgálva azzal a régebbi keletű adottsággal kapcsolatban, hogy miközben az RMDSZ fontos munkát végez, és sok tekintetben jól teljesít, a szervezet csúcsvezetésének a diszkurzív, narratíva-építő teljesítménye lesújtó, ami a legvitathatatlanabb formában – nem meglepő módon egyébként – a kampányok idején ismerszik meg leginkább. Ez a hiányosság nem csak azért sajnálatos, mert kockáztatja a szervezet mobilizációs potenciálját, hanem annak okán is, hogy az RMDSZ által az eddigiekben elvégzett fontos munka eredményei, illetve azok a funkciók, amelyeknek az ellátása a jövőben is meghatározó lehetne az erdélyi magyarok közérzete és szülőföldön való boldogulása szempontjából, nem tükröződnek megfelelő módon a romániai magyar közgondolkodásban és a nyilvánosság fórumain.

Az RMDSZ politikai teljesítménye: de facto autonómia

Mert vitathatatlan egyfelől, hogy az RMDSZ etnopolitikai teljesítménye összességében egészen rendkívüli. Noha nehéz ezt így, ebben a formában kijelenteni, illetve leírni – többek között éppen arra visszavezethetően, hogy az erdélyi magyar narratíva és a kisebbségpolitikai teljesítmény között mély szakadék tátong –, de látni kell, hogy az erdélyi magyarság helyzete soha nem volt ehhez foghatóan jó a Trianon óta eltelt bő évszázad során. Az egyéni és kisebbségi jogok sűrű – igaz: gyakran áttekinthetetlen és nehezen alkalmazható – szövedékének köszönhetően a romániai magyarság jogi helyzete konszolidált, az egyetemes emberi jogok és a politikai szabadságjogok alkotmányos szavatolása a diszkrimináció ellen biztosított védelemmel együtt pedig a kisebbségi egzisztencia olyan minőségét teszi lehetővé, aminek a közelében se kerülhetett korábban az erdélyi magyarság.

Az autonómia közjogi formában biztosított intézményesítését célzó törekvések nem érték el ugyan a céljukat, de látni kell, hogy a kisebbségi jogok egy jelentős része – amelyek vonatkozásában a román állam nevében eljárók fennen hangoztatják, hogy azok egyéni jogok – a gyakorlatban kollektív jogokként érvényesülnek és a romániai magyar közösség egészének – nyelvének, identitásának – a védelmét szolgálják. Az autonómia sokat vitatott kérdése is összetettebb, mint amire a nyilvánosságban fennforgó vélemények alapján gondolni lehetne, ugyanis miközben a területi autonómia kérdése továbbra vörös posztónak számít (amihez, sajnos, az RMDSZ narratíva-termelő teljesítményének a hiányosságai is jelentős mértékben hozzájárultak), a romániai magyarság a de facto kulturális autonómia komplex és viszonylag sűrű intézményhálózatával rendelkezik az oktatás, a kultúra és a tömegmédia területein. A kisebbségi oktatási intézmények (az óvodától az egyetemig), a színházak, opera, múzeumok, közszolgálati rádió- és TV-adók a román állami intézményhálózatnak a részei, azon belül viszonylag független, önállóan adminisztrált nyelvi réteget képeznek, és állami költségvetésből finanszírozottak. Az etnopolitikai szakirodalomban az ilyen jellegű berendezkedéseket funkcionális autonómiaként emlegetik, amelyek a kulturális autonómia viszonylag gyakran előforduló alkategóriáját teszik ki. A funkcionális autonómiából hiányzik ugyan a kulturális autonómia számos fontos eleme – többek között a kisebbségi kataszterbe regisztrált egyének által megválasztott képviseleti csúcsszerv, amelyet az állam közjogi intézményként ismer el, és amelyik a jog által előírt határok között a kulturális autonómia tagjaira nézvést kötelező erejű döntéseket hoz –, a funkcionális autonómia ugyanakkor vitathatatlanul közjogi abban az értelemben, hogy az önálló nyelvi rétegek az állami intézményrendszer részei és állami finanszírozásban részesülnek. Ez a berendezkedés a romániai magyarok tekintetében azzal az előnnyel is jár továbbá, hogy megspórolja a kisebbségi kataszter megszervezésével, a csúcsszerv megválasztásával, az általa hozott döntések érvényesítésével kapcsolatos bonyodalmakat – ezeknek egy jelentős része vagy kivitelezhetetlen volna, vagy nehezen kezelhető konfliktusokat eredményezne a romániai magyarok összefüggésében. (Az összképhez az is hozzátartozik, hogy vannak olyan vonatkozásai a romániai magyar de facto kulturális autonómiának, amelyek tekintetében az RMDSZ a csúcsszerv szerepét tölti be, de jure, abban a formában, hogy konzultációs joga van a magyar nyelven működő oktatási, kulturális és média intézmények vezetőinek a kinevezésében.)

Az erdélyi magyar kisebbség de facto autonómiájának további fontos összetevői a kisebbségi egyházak – amelyeket, paradox módon egyébként, az érvényes romániai jogrend is a magánjogi autonómia intézményeiként ismer el –, a közbirtokosságok, illetve a helyhatóság intézményei ott, ahol a magyarok az illető adminisztratív egységen belül a többséget teszik ki. Ezeknek az intézményi formáknak a jelentőségét igen látványos mértékben fokozta a kommunizmusban elvett közösségi tulajdonok részleges visszaszolgáltatása, aminek a hozadékát a kisebbségi lét kereteinek és anyagi feltételeinek a biztosításában nem lehet nem elismerni.

Hiba volna természetesen szem elől téveszteni, hogy ezeknek a vívmányoknak egy jelentős részét a világhelyzet kedvező alakulása tette lehetővé a hidegháború végét követően. De az is egyértelmű, hogy a nemzetközi kontextusban és a román bepolitikában bekövetkezett kedvező fordulatok csupán a lehetőséget teremtették meg, és egy megfelelően szervezett és irányított politikai erőre volt szükség ahhoz, hogy a lehetőségek kihasználására és kamatoztatására sor kerülhessen. Az RMDSZ, egészében véve, egy ilyen politikai erőként bizonyított, mind abban tekintetben, hogy egyértelmű és koherens irányt szabott a közösségi akaratképzésnek, mind a látványosan stabil parlamenti jelenlétet biztosító politikai mozgósítás tekintetében, ami a román jogrend és politikai intézményhálózat átalakításának a folyamatában megkerülhetetlen szereplővé tette a szervezetet. Nem férhet kétség ahhoz, hogy a fentiekben összefoglalt eredményeket egy – eredendően meglehetősen ellenséges és gyanakvó – domináns többség, illetve egy világos célokat megfogalmazó és azok elérése érdekében igen fegyelmezetten mobilizált, kizárólag békés eszközökhöz folyamodó nondomináns közösség közötti politikai dinamikák eredményezték, és ilyenként azok az etnopolitikai teljesítmény egy igen látványos példájaként könyvelhetők el.

Az RMDSZ válsága: a politikai narratíva hiánya

Jogos a kérdés: minek tudható be, hogy egy ilyen kiemelkedő teljesítmény birtokában az RMDSZ egy ideje komoly identitásválsággal küzd, egyre nehezebben tudja megszólítani azokat, akiket képviselni szeretne, és – többek között ennek is betudhatóan – egyre valószínűbb, hogy a mindeddig egyedülállónak számító stabil jelenlét a román parlamentben előbb-utóbb fenntarthatatlannak fog bizonyulni.

Azok az okok, amelyek az RMDSZ jelenlegi állapotát előidézték, értelemszerűen összetettek, hiba volna azt gondolni, hogy egyetlen téves döntés vagy mulasztás volna okolható azért, amit ez idő szerint tapasztalunk. A helyzetnek értelemszerűen számos kontextualizáló magyarázata lehetséges, amelyek az RMDSZ-től független körülményekből vezetik le a napjainkban uralkodó állapotokat. Vagy akár arra is lehet gondolni, hogy maga az etnopolitika válik időszerűtlenné, annak betudhatóan, hogy az etnopolitikai mobilizáció indokolatlanná válik, akár azért, mert elérte a célját, vagy mert a közösségi akaratképzés folyamata megbicsaklott, nem képes immár egyértelmű célok, jövőképek artikulálására.

Véleményem szerint az etnopolitika időszerűtlenségéről mindaddig nem lehet beszélni, amíg a domináns többség és a nondomináns kisebbség közötti strukturális egyenlőtlenségek törésvonalakat hoznak létre, az ebből fakadó eltérő érdekszerkezetek pedig folyamatos egyeztetéseket, politikai alkudozásokat tesznek szükséggé – Romániában pedig egyértelműen ez a helyzet. (Érdekes egyébként közbevetőleg megjegyezni, hogy amennyiben sor kerülhetne az autonómia mindkét – területi és személyi elvű – változatának az intézményesítésére, az etnopolitika szerepe nem szűnne meg, ellenkezőleg, arra fokozottabb mértékben lenne szükség mind az autonómia intézményrendszere és az állami intézmények összehangolt működésének a tekintetében, mind az autonóm területe(ke)n belül, a fordított értelemben újratermelődő domináns és nem domináns viszonyok összefüggésében.)

Arra tehát, hogy az erdélyi magyarság etnopolitikai mobilizációja indokolatlanná válhatna Romániában, nem igen lehet számítani közép és hosszú távon, szükségesnek látszik következésképpen megvizsgálni, hogy mi történik a közösségi akaratképzés területén, ez pedig egy olyan kérdés, amely a fentiekben jelzett narratíva-termelő képességgel függ össze.

Az RMDSZ diszkurzív, a politikai vonalvezetésének értelmet adó és azt indokló teljesítménye soha nem volt különösebben színvonalas, Kelemen Hunor elnökké való megválasztását megelőzően sem, holott Markó Béla az általa gyakorolt eredményes politikai kommunikációval (is) elévülhetetlen érdemeket szerzett. Annak a két megoldhatatlannak bizonyuló paradoxonnak a gyökerei, amelyek a mai napig terhelik az RMDSZ narratíváját, a Markó Béla neve által fémjelzett időig nyúlnak vissza. Az egyik ezek közül az önérdekeltség paradoxona, amely azzal kapcsolatos, hogy az RMDSZ nem törekedhet arra, hogy maximálisan teljesítse a vállalásait, mert amennyiben erre sor kerülne, a továbbiakban nem lenne szükség a szervezet létére, munkájára. A másik az etnikumközi béke paradoxona, ami abból következik, hogy miközben az RMDSZ célkitűzéseinek a teljesülése elképzelhetetlen a román többség és a magyar kisebbség közötti viszony normalizálása nélkül, ebben a tekintetben nem célszerű túlteljesíteni, mert az indokolatlanná teheti az etnopolitikai mobilizációt. Ez a két dilemma komoly konzekvenciákat eredményez mind a jövőképzés, mind a kampányüzenetek alakítása tekintetében – az utóbbira az RMDSZ jelenleg zajló választási kampánya nyújtja az immáron sokadik példát.

A románságban megnevezhető ellenségkép fenntartásához és újratermeléséhez fűződő érdekből érthető meg többek között, hogy az etnopolitikai vívmányokat az RMDSZ narratívája folyamatosan nulla összegű játszma eredményeiként állította be és tűntette fel, olyanokként, amelyeket „a románok” ellenében sikerült kivívni, semmiképpen nem úgy fogva fel azokat, mint amelyekből mindkét fél nyer, és amelyek következtében a román politikai berendezkedés egésze lesz jobb. Ennek a beállításnak megvolt értelemszerűen a maga mobilizációs hozadéka, és még abban az értelemben is produktív volt, hogy egy idő után a román többség is így kezdett gondolkodni a kisebbségi jogosítványokról, ami újabb lendületet adott az ellenségkép fenntartására irányuló igyekezetnek.

Az ellenségkép újratermeléséhez fűződő érdekkel függ össze az is, hogy az RMDSZ nem engedhette meg magának, hogy fontos eredményeivel kapcsolatosan a sikerpropaganda eszközeihez folyamodjék. Ha a fentiekben emlegetett de facto kulturális autonómiát például a nevén nevezné, annak könnyen az lehetne az ára, hogy az RMDSZ szavazók nem látnák értelmét a további mobilizációnak. Nem kevesebb következett mindebből, mint hogy a kisebbségi közgondolkodáson fokozatosan eluralkodott a kollektív kudarcérzet: az erdélyi magyarok többsége nem érzi biztonságban a közösség jövőjét, annak ellenére, hogy az erdélyi magyar kisebbség helyzete – amint erre a fentiekben utaltam – soha nem volt ehhez foghatóan jó az elmúlt bő száz esztendő folyamán.

A jövőkép kérdése egy igen kritikus összetevője az RMDSZ narratíva-képző teljesítményének, aminek alakulása tekintetében két kritikus fordulópontot lehet megragadni. Az egyikre a 2000. év végén került sor, annak a négyéves mandátumnak a lezárultakor, amelynek idején az RMDSZ a parlamenti képviselet mellett kormányzati szerepet is betöltött. A koalícióban szerzett tapasztalat alapján egyértelművé vált, hogy az autonómia – annak a területi változata legalábbis – összeegyeztethetetlen a román állam- és nemzetépítés jelenlegi szakaszával, amiből annak kellett volna következnie az RMDSZ csúcsvezetése számára, hogy az autonómia-tervezetekre leegyszerűsített erdélyi magyar jövőképet újra kell gondolni. Ennek a kockázatait azonban az RMDSZ nem merte felvállalni, sem akkor, sem a későbbiekben. Ehelyett a kétarcú politizálás opciója mellett döntött, abban az értelemben, hogy a választóit megcélzó narratívájában az autonómia továbbra is a jövőkép lényegeként jelenik meg, miközben a szervezet politikai gyakorlatában semmilyen jele sincs semmiyen, ebbe az irányba mutató kezdeményezésnek. Ennek az opciónak, amit nyilvánvalóan a választói mozgósítással kapcsolatos megfontolások indokoltak, igen súlyos következményei lettek a romániai magyar közhangulatra nézvést, tovább mélyítve a korábban emlegetett kollektív kudarcérzetet.

Nemzetpolitika vs. etnopolitika

A narratíva-képzés történetében a második meghatározó fordulat 2011-gyel kezdődőleg következett be, annak a következményeként, hogy az RMDSZ fokozatosan és maradéktalanul a Fidesz befolyása alá került (erről itt http://fundamentum.hu/sites/default/files/fundamentum-20-2-3-04.pdf írtam részletesebben). 2011 magaságában, miután a Fidesz átvette a hatalmat Magyarországon és sor került arra a törvénymódosításra, amely lehetővé tette a magyar állampolgárság könnyített, magyarországi letelepedéshez elvben nem kötött megszerzését, nem volt alaptalan a felismerés, hogy Erdélyben nincs esélye annak a kisebbségpolitikának, amely szembe megy a Fidesz-szel, következésképpen rendezni kell az RMDSZ és a Fidesz közötti, korábban feszültségekkel terhelt viszonyt. Ami ez után következett, az az RMDSZ fokozatos arcvesztéséhez és teljes etnopolitikai eljelentéktelenedéséhez vezetett.

A Fidesz fokozódó befolyása és egyre hangsúlyosabb jelenléte Erdélyben tulajdonképpen kapóra jött a narratíva-képzés tekintetében komoly válsággal küzdő RMDSZ-nek: a csúcsvezetés szinte megkönnyebbülve ismerte fel, hogy a kettős állampolgárságnak olyan erős politikai üzenete van, hogy azzal szemben semmilyen erdélyi magyar jövőképnek nincs esélye – az olyannak, amely a román álla keretei között keresi az erdélyi magyarság helyét, végképp nincs –, készséggel engedte át következésképpen a Fidesznek a jövőképzés feladatát. A magyar kisebbség és a román állam közötti viszony rendezésére irányuló törekvés lekerült a napirendről, és az az implicit üzenet, hogy az erdélyi magyarság jövőjének a kulcsa nem Bukarestben, hanem Budapesten keresendő, nem remélt megoldást kínált a kollektív kudarcérzet problémájára.

Mindez drámai átrendeződést eredményezett, viszonylag rövid idő alatt, az erdélyi magyarság helyzetértelmezésében és a jövővel kapcsolatos tájékozódását illetően. Az átrendeződéshez hol tehetetlenül, hol lelkesen asszisztáló RMDSZ pedig fokozatosan fölszámolja tulajdon etnopolitikai illetékességét: az országos viszonyok alakításában egykor megkerülhetetlen etnopolitikai aktor státusából fokozatosan a regionális és helyi politika szereplőjévé minősül vissza.