Rommagyar etnicizmus belengetve

A jobb érthetőség kedvéért két részre osztom mondandóm, az elsőben Csoma Botond kijelentésére („elszólására”?) reflektálok és ennyiben egy politikai attitűdöt – pontosabban annak belengetését – teszem kritikai elemzés tárgyává. A második részben Borbély Andrásnak a reflexiójára, illetve kritikájára reagálok, nagyjából és mindenestől elfogadva szerző felsorakoztatott kérdéseinek legitimitását az „etnikai politizálás”-al kapcsolatban, viszont ezzel szembehelyezve a magam nézeteit, a keretet, amelyben én a témát elhelyezem. És végül van néhány következtetésem, amelyeket egy befejező részben igyekszem összefoglalni.

Azt mondja Csoma Botond, a rommagyar egységpárt szóvívője és parlamenti képviselője, hogy: „Nincs semmilyen alternatívája az etnikai politizálásnak. Nem engedhetjük meg magunknak úri huncutságból, hogy átmenjünk az ideológiák terére.” Nemcsak mondja, hanem mimikájával és gesztusaival jelzi is, hogy arra gondol, hogy ez a bölcsnek aligha nevezhető, etnopolitikai konstrukció mások ellen irányul, a „tudjukkik”-el szemben működtetendő és punktum. Tekinthetnénk -legalábbis a ki-, illetve elszólás első felét – akár az egybites politikai kommunikáció, a mindenfele terjedő verbális bullshitelés (az éthosz nélküli kommunikáció) megnyilvánulásának, amire a populista párt is egyre gyakrabban vetemedik, és elengedjük a fülünk mellett. A kijelentés második része viszont úgy próbálja megerősíteni, igazolni az elsőt, hogy közben a politikai pluralizmust, minden más ideológia leminősítését, illetve delegitimálását próbálja fölvetni – legalábbis a rommagyar politikai mezőny számára – és ez a kettő már többszörösen botrányos.

Ha eddig nem lett volna világos, Csoma Botond kimondja: a rommagyar politikai leadership végérvényesen eljutott a „népszolgálattól” a „politikai vállalkozók” elit csoportjának szerepköréhez, nevezetesen a „minden morális korlátok nélküli kollektív egoizmus politikai programjához”, a populista, minden más ideológiát cinikusan kihasználó kizárólagos ideológiához, nevezetesen az alt-right-hoz.

Ehhez viszont az kell, hogy a rommagyar kisebbséget, olyan homogén és kollektív „mi”-ként tételezzék, melynek egyetlen dimenziója van, mégpedig az etnikai, pontosabban, az etnonacionalista krédó, mely szembefordítható a hasonló (mindenekelőtt román, de persze, roma és minden más) etnikai/nemzeti csoport hasonló identitáskonstrukciójával, illetve ideológiával. A népszolgálat korábbi programja – függetlenül azoktól az olykor éles vitáktól, melyek végigkísérték – azon az éthoszon épült és működött, hogy az erdélyi magyar közösség szolgálata, a hűség, az önzetlenség, mely habitusként jellemezte az értelmiségi vezetőket a kisebbségi sorba jutástól kezdődően, az központi érték. És el ne feledjük, a népszolgálatos mentalitás lényegéhez tartozott a jobbítási szándék, a személyes példamutatás, sőt a polgárok „lelkének nemesítése”, az emancipáció, a polgárosodás.

Ezt próbálta folytatni a kilencvenes években az értelmiségi és akkor még egyben politikai elit. Ez volt tehát hosszú évtizedeken át a rommagyar elit krédója sőt, valódi pluralizmus és saját demokratikus intézmények hiányában, ez volt legitimitásának az alapja. Az etnopolitikai vállalkozók számára viszont, a rommagyar politikai közösség csupán a vállalkozásuk sajátos közege: többé-kevésbé körülbástyázott vállalkozói piac, melyet ráadásul szabadon manipulálhat, szabályait maga alakítja.

Az egydimenziós „etnikai”-vá tett választók biodíszletek, megadják a kezdő legitimitást, azután meg birkamódra tűrik az etnopolitikai vállalkozók kénye-kedvét.

Programot már hirdetni sem kell (nem érdemes?), mert amennyiben a félelemre, a többséggel szembeni bizalmatlanságra, a saját „kisebbségek” marginalizáslására, az „akolmelegére” hivatkoznak, az éppen elég a megválasztásukhoz (vagy sem?) és onnantól hegemón joguk, hogy azt tegyenek, amit úri kedvük diktál. Csakhogy ebbe a kis és otthonos politikai piacba belerondított – a rommagyar leadership hathatós segítségével/asszisztenciája mellett, és persze azon átlépve – a NER, az Orbán-féle illiberális utópia és ez átrendezte a mezőt, ennek kifejtése viszont egy másik írást igényel.

Visszatérve a szóvivő első kijelentéséhez, nyilvánvaló, hogy amiről beszél – és maga is gyakran tesz úgy, mintha olvasta volna TGM-et – az az „etnicizmus”. Ami befele, a rommagyarság fele „egy szimbolikus stratégia, amellyel idegennek nyilvánítják a biopolitikai kiválasztódás találomra kicsippentett kárvallotját, aztán kihajítják a politikai közösségből.”

Ehhez adódik, hogy az állandó trianonozás azt a benyomást kelt(het)i, ez az elsődleges funkciója, hogy a rommagyarság jó száz éve „rendkívüli állapotban” él és a kettő – követve TGM gondolatmenetét – posztfasiszta politizálást alapoz meg (Tamás Gáspár Miklós, Posztfasizmus, utóirat: előzetes tézisek a félelem rendszeréhez).

Cinikus (profi módon demagóg) politikai vezéreink morális alapjaitól megfosztott közösséget feltételezve, a „magasabb rendű erkölcstelenség” nevében, a közösségen belül különítenek el barátot és ellenséget, kizárva a közösségből a más, illetve kevert etnikumúakat és a másként gondolkodókat. Kifele viszont a konfrontatív, konfliktus-kereső (háborús metafórákat használó, győzelmeket vizionáló), illetve befele félelmet gerjesztő, etnopolitikai diskurzust hirdetik és teszik ezt nemcsak hazai, hanem megpróbálják európai szintéren is.

Sokan és sokszor temették már az ideológiákat (expresis verbis, többek között, elsőként Daniel Bell és őt követően Francis Fukuyama) és nehéz elvonatkoztatni attól is, hogy Marx „hamis tudatnak”nevezte az ideológiát (már ha nem az általa kitalált „tudományos szocializmusról” vagy „dialektikus és történelmi materializmusról” beszélünk), ugyanakkor az „úri huncutságként” jellemzett ideológiai mezőnynek nincsen szabatos politológiai megfelelője. Nehéz is értelmezni, különösen szem előtt tartva azt a nyilvánvaló ellentmondást, ami a szóvívő kijelentése és a fiókpárt bevallott ideológiai elkötelezettsége között feszül.

Félretéve azt az abszurd föltételezést, hogy a fiókpárt éppen most ismerte fel, hogy nem lehet a teljes rommagyarság képviselője, (régebben „szövetség”) ha erős ideológiai elkötelezettséggel rendelkezik, amiről most szándékozik lemondani akkor máshonnan fúj a szél. Az világosan látszik, hogy hivatalos doktrína, a rommagyar fiókpárt értelmezésében, legalább egy évtizede az egyedül legitim ideológia, a jobboldali/autoritér (illiberális, egyre inkább alt-right, posztfasiszta). A főideológus ezt kifejtendő nemrég „strukturális konzervativizmusról” beszélt, amely ideológia a politikai gyakorlat, kisebbségi helyzetből, mintegy automatikusan adódna (Székely István, Fidesz-RMDSZ, értékek érdekek). Máshol fejtettem ki, hogy a politikai elit, a magyarországi kormánymédia, illetve a klérus az, aki kialakította és működteti azt az „átfordítási mechanizmust”, politikai kommunikációs klisé-rendszert, mely a tradicionalizmusból szinte automatikusan illiberális konzervatvizmust fabrikál (Magyari Nándor László, És hová álljanak a romániai magyarok?) és terjeszt.

Igaza van Borbély Andrásnak abban, hogy a rommagyar fiókpárt mára széles társadalmi köröket (ha úgy tetszik osztályokat) hagy képviselet nélkül, csakhogy. Leegyszerűsítő, sőt tévedés a rommagyarság legszélesebb osztályát – akik e közösség 70 százalékát tennék ki, ha igaz – „kizsákmányolt munkásosztályként” megnevezni. Saját felsorolásából derül ki, hogy lényegében a prekariátusra gondol (viszont nem az underclass-ra). Nem csak itt merül föl, hogy mélyen frusztrálja az új-baloldalt, hogy míg Marx a klasszikus proletariátusról többé-kevésbé joggal feltételezte, hogy a baloldali („tudományos szocialista”) ideológia folytán mozgósul, „önmagában való osztályból, önmagáért való” öntudatos osztállyá válik, addig a prekariátus sem nem válik öntudatos proletáriátussá, sem nem polgárosodik, mint ahogy a klasszikus munkásosztály (Marx elképzelése ellenére, aki a proletariátus végleges pauperizálódását vizionálta) polgárosult. A politikai Nyugaton a proletariátus elindul (erőteljesen a két világháború között, illetve a II. VH után) a gyors polgárosodás útján és elhagyja munkásosztályi habitusát, ideológiai opcióit tekintve plurális, úgy is mondhatnánk, hogy ő lesz a tömegdemokrácia magja, pluralizálódik és hosszú időn át a politikai középen helyezkedik el (lásd „középosztály”, ebben az értelemben is). Ma viszont a félperiférián a prekariátus anyagi körülményei javulása ellenére sem polgárosodik (Szalai Júlia, A nem polgárosuló középosztály. Az „államfüggőség” társadalmi konfliktusai a jelenkori Magyarországon), mentalitásában megmarad haladásellenesnek (ezt a kisszámú, de hangos baloldal éppen úgy honorálja, szitokszóvá, gunyolódás tárgyává téve a „haladárokat”, mint a putyinista-orbánista többség).

Társadalmainkban a prekariátus (TGM) átvette a félig-meddig öntudatos proletariátus helyét, márpedig ez előbbi, ideológiai „ízlését” tekintve, a „posztkommunista tradicionalizmust” preferálja (Csillag Tamás and Szelényi Iván, Drifting from Liberal Democracy: Traditionalist/Neo-conservative Ideology of Managed Illiberal Democratic Capitalisem in Post-communist Europe). Csillag Tamás és Szelényi Iván a magyarországi rendszer immanens illiberális ideológiáját – a rommagyarra is érvényes módon – „posztkommunista tradicionalizmusnak” nevezik és szerepét az „irányított”, központosított és illiberális rendszer legitimálásában jelölik ki. Ez az ideológia egyes elemeiben hasonlít a klasszikus konzervativizmusra viszont jellemző rá az etatizmus és csak részben tekintik legitimnek az emberi szabadságjogokat, további jellemzői, hogy populista (kulturharcot generál); megkülönböztet érdemes és érdemtelen szegénységet; migrációellenes; ellenez mindenféle pozitív diszkriminációt, valamint patrióta a maga ismérvei szerint; és vallálos, vagy legalábbis ilyenszerű hittételekre hivatkozik cselekedetei legitimálásakor. Fentebb is említettem és máshol részletesen is kifejtettem, hogy nálunk a tradicionalizmusnak illiberális neo-konzervativ ideológiává való átmaszkírozása beidegződött automatizmusként működik, így annak dominánsá tételéért a kulturharcot meg sem kell vívni.

A politikai mainstream egyetlen tagjától sem hallottam, hogy elhatárolódna Csoma Botond itt elemzett kijelentéseitől, ezért jogos a föltételezés, hogy a párt egésze osztja a nézetet, miszerint már csupán a NER-kompatibilis rommagyarság érdekes, csak őket ildomos több-kevesebb sikerrel képviselniük.

A párt már csak a NER-rommagyarokat próbálja megszólítani, több-, de inkább kevesebb sikerrel. Körvonalazódik a kudarc és keresik a bűnbakokat, ismét az van, hogy „aki nincs velünk az ellenünk”. Bebizonyosodott, amit nemrég jósoltam a szövetség ellényegtelenedésével kapcsolatban extrém román pártokkal versengő, országos jelentőségét elveszítő kispárt.

Igen, a párt immár az AUR és a Șoșoacă vezette román szélsőségesség magyar pandant-ja, EU ellenes és etnonacionalista lózungok foglya. Ehhez az is kellett, hogy kialakítsa magyarországi segédlettel sikeresen propagálja az egydimenziós rommagyart, mint etnikai identitásának foglyát és reprezentánsát, aki kilóg a sorból azt viszont kirekeszti, cenzúrázza, marginalizálja, ahogyan tudja, egyelőre sikeresen.

Osztom Borbély András legtöbb aggodalmát az általa fölvetett kérdéssorozat kapcsán, s azt a pesszimista víziót is, hogy az etnopolitika végő soron a liberális demokráciának vet(het) véget, etnikai háborúkhoz vagy legalábbis hosszútávú konfliktussorozathoz vezet(het). Ahogy TGM, a demokratikus baloldaliság elkötelezettje írja: „Amikor a honpolgárok politikai társadalmai (”államok„) fölbomlanak amiatt, mert az egyes etnikumok – még mindenfajta nemzetiségi elnyomás nélkül se, amint Katalónia és Skócia és Flandria ékesszólóan példázza – nem képesek és nem hajlandók többé együtt élni, akkor az európai (polgári) demokratikus állameszme befejezte földi pályafutását. Amikor a társadalmi osztályok és társadalmi nemek egyenlőségét és a hierarchikus hatalom alóli fölszabadulását (mint demokratikus össztársadalmi célt, célképzetet) letromfolja az etnikai egység, összetartás – amelynek leple alatt zavartalanul folytatódik a kizsákmányolás, elnyomás, megalázás –, akkor a történelmi baloldalt a maga alapjellegében éri vereség”(TGM, Permanens forradalom, vagy ellenforradalom, Mérce, 2017, október, 23). A nálunk szárnyát bontogató új-baloldal azt szeretné, ha a prekariátus (melyet még mindig munkásosztálynak szeretne látni – ahogy az Borbély András fölsorolásából kitűnik) proletár öntudatra ébredne, ami viszont abszurd következmény lenne. De nemcsak a rend kedvéért, hadd tegyem világossá, hogy a prekariátus, sőt még a viszonylag önálló egzisztenciával bíró rommagyarság sem polgárosodik, egyelőre megmarad „posztkommunista tadicionalizmusa” mellett, és ez viszont a liberálisakat frusztrálja módfelett.

Azonban az ideológiákat nemcsak egy dimenzióban, azaz a bal-jobb skálán mérik, hanem a demokratikus rendszer melletti elkötelezettségük, illetve el nem kötelezettségük mentén is. Idehaza a kevés baloldali meggyőződésű értelmiségi megszólalónk, amikor fő ellenfélként (már-már ellenségként) a szintén kissszámú rommagyar liberálist jelölik meg, akkor valójában autoritér elkötelezettségükről tesznek tanubizonyságot, kommunisták (amint azt egynémely képviselőjük vállalja is). És ezzel nem TGM-el, hanem a jobboldali autoriter rezsimet, vagy legalábbis annak illiberális, putyini-orbáni variánsát óhajtókkal sodródnak egy táborba.