Ezért van szükségünk romániai magyarokként előválasztásokra

Idén – az ún. szuperválasztási évben – Romániában négy választás lesz. A romániai magyaroknak azonban egy sem. Legfeljebb az elnökválasztás második fordulóján adatik meg nekünk az a lehetőség, hogy a két jelölt közül a kevésbé nacionalistát válasszuk. Nem mondhatjuk, hogy bővelkednénk. Ezen az egy, meglehetősen szerény választási lehetőségen kívül azonban nincs több másik. A nem-etnikai alapú szavazás elenyésző, nincsenek olyan román pártok, amelyek komolyan vennék a magyar kisebbség (vagy bármilyen kisebbség) problémáit (az új zöld párt tett néhány halovány gesztust, de egyébként: ki hallott az új zöld pártról?).

A romániai magyaroknak régebb azt próbálták – érzékelve a helyzet visszásságát – a választások tétjeként „eladni”, hogy „fel kell mutatnunk az erőt”! Ez a teljesen üres célkitűzés pedig mindig sikerült is. „Bejutottunk.” Szuper. Milyen kilátásokat teremtett ez a legtöbb romániai magyarnak? Hát azt, hogy majd lehetnek kilátásai. Mire? Kilátásra! Kösz.

Az idei választásokon megelőzhető az AUR várhatóan sikeres szereplése. Tehát most ismét „erőt kell felmutatni” és „be kell jutni”. Az RMDSZ máris mozgósította saját nacionalizmusát a román nacionalizmussal szemben, amely a demagógia alapreceptje régóta már. Az AUR magyarellenes támadása egységet teremt, mindannyiunkat pusztán nemzetiségünk miatt céloz meg és ezáltal igazolható az, hogy a politikai képviseletünk erre a pőre faktumra redukálódjon. Fontos látni, hogy az RMDSZ mindig apellált erre a képletre, hol milyen hangsúlyokkal.

Ez bizonyos értelemben elkerülhetetlen, hiszen valóban egy román nemzetállamban élünk. A nemzetállam pedig meghatározza mozgásterünket, és kijelöli az ideális állampolgárt – az ezen kívül esők (itt: nem román nemzetiségű állampolgárai az országnak) a diszkrimináció különböző formáinak vannak kitéve. Ennyiben a diszkriminált csoportok (pl. romániai magyarok) politikai jelenléte nagy mértékben függ ettől a kategóriától: esetünkben a nemzetiségtől. Ez, mint kisebbségi értelmiségiek tépelődéseiből ismeretes, a kisebbségi lét (sokak számára elviselhetetlen) terhe: hogy a kulturális és politikai élet redukálódik arra a banális tényre, hogy valamilyen etnikai csoporthoz tartozunk. A kisebbségi helyzetben a nyelvi és kulturális hovatartozás nem az emberi tevékenységek egyetemes szférájának alapjaként működik, hanem céljaként – az élet széles spektruma önfenntartássá, túléléssé szűkül.

Ez a leírás persze sarkított, és ennyire kegyetlen egyszerűségben csak az elnyomás fokozott mértéke mellett válik érvényessé. A romániai magyarok ennél azért sokkal jobb helyzetben vannak.

Kulturális élet legalábbis van. Tele van ugyan tűzdelve a „megmaradás” nullbálványa előtti elérzékenyült hajlongással, de szerencsére nem pusztán ennyiből áll – köszönet azoknak, akik mégis valamit akarnak „csinálni”, nem csak a csinálást.

Ha azonban a romániai magyarság politikai életére gondolunk, akkor világossá válik, hogy a kisebbségi lét valóban kifejti nivelláló hatását.

Kitérő: az autonómiáról

A Transtelexen megjelent Szilágyi N. Sándor egyik közösségi médián közölt bejegyzése az autonómiáról. Pontosabban az autonomistákról, akiken a szerző jóízűen gúnyolódik – szerintem jogosan és elmésen. Szerinte a romániai magyar autonomisták nem igazán tudják megmondani, mi az autonómia és üres szlogenként alkalmazzák, amely a csoporthoz való tartozásra való felhíváson és a felhívók öntömjénezésén kívül semmit sem ér el – és semmit sem ér. Jóllehet Szilágyi N. Sándornak igaza van a romániai magyar autonómia kortárs „mozgalmáraival” kapcsolatban, mégis úgy ír, mintha az autonómiának magának nem is lehetne valamiféle értelmet tulajdonítani. Legalábbis mintha nem tartozna magukra valamit adó emberekre elgondolkodni azon, mit jelenthetne az autonómia. Ez pedig hiba.

Annyi bizonyos, hogy a romániai magyar nyilvánosságban az autonómiáról szóló beszéd zöme intellektuálisan súlytalan és valóban halvány utalást sem tesz a fogalom filozófiai tartalmára. A morális autonómia alighanem legjelentősebb gondolkodója, Immanuel Kant ezt úgy határozza meg, hogy az ember maga által (a mindenki által elsajátítható racionális gondolkodásra hagyatkozva) megalkotott törvényeket követ, nem pedig pusztán külsőleg kiszabott szabályoknak engedelmeskedik. A nemzeti függetlenség hívószava hasonló elvet követett: egyetlen nemzetnek sem szabhatja meg egy másik, hogy hogyan szervezze meg életét. (Ez volt a kommunista internacionalizmus álláspontja is. Romániában a Magyar Autonóm Tartomány a Szovjetunió nyomására jött létre, noha inkább szimbolikus utalásként az eszmére.)

Ennyiből is (két mondat!) látszik, hogy a romániai magyar autonómia kérdésének igenis lehetne értelmes szubsztrátuma.

Ehelyett azonban nyilvánosságunkban az autonómia a területiség álproblémája körül zajlik és a résztvevők többségének józan eszét teljesen felülírja a térképfetisizmus, minden bizonnyal a szintén térképfetisiszta Trianon-kultusz miatt.

Hiszen a Trianon-kultuszban sem lényeges, hogy milyen politikai berendezkedések, jogi normák érvényesültek a Monarchiában vagy Magyarországon, majd a szomszédállamokhoz csatolt területeken. A kérdés nem a hatalom politikai, hanem etnikai jellegére vonatkozik. Ennek a megközelítésnek az egydimenziós voltát méltón illusztrálja a térképfetisiszta első és végső kérdése: hol van meghúzva a vonal? A demográfiai mérések rendre a vonal hol-húzhatóságának latolgatásába torkollanak. Minden arra vonatkozó kérdés, hogy mi bármiféle vonalon belül hogyan szeretnénk élni, milyen politikai elveket tekintünk követendőnek, milyen törvényeket helyesnek – alárendelődik a képzeletbeli vonalhúzogatásnak.

Például: tegyük fel, hogy képesek vagyunk meggyőzni a román társadalmat egy alkotmánymódosítás szükségességéről (erre jelenleg SENKI nem törekszik komolyan) és létrejön a Magyar Autonóm Régió (MAR). Melyek legyenek a MAR Diétájának rendelkezési körei? Milyen legyen a MAR adminisztratív szerkezete? Milyen legyen a választási törvény? Melyek legyenek szimbólumai? A Román Állam által megkövetelt, a román és más kisebbségek számára biztosítandó jogok mellett milyen más pozitív diszkriminációs intézkedéseket hozzon a Diéta regionális kormányzata, hogy a kisebbségek is jól érezzék magukat, teljes emberi életet élhessenek? Ha a MAR-nak lehet saját szociálpolitikája, az milyen legyen? És így tovább.

Az autonómia gondolatának politikai tartalma pontosan az lenne, hogy ezekről a kérdésekről (valamilyen formában) dönthessünk. És ha eljutottunk ehhez a fogalomhoz (melynek itt csak vázlatát adhattam), akkor feltehetjük a kérdést: mit tehetünk annak érdekében, hogy az autonómiának ez a gondolata valamilyen valóságot is nyerjen. Meggyőződésem szerint ehhez se nem szükséges, se nem elégséges egy Új Térkép születésére várni.

Ki képviseli a romániai magyarokat?

Visszatérek a kiindulóponthoz: idén Romániában négy választás lesz, a romániai magyaroknak egy sem. Politikai értelemben a romániai magyaroknak nincs választásuk, ugyanis az RMDSZ képtelen kifejezni politikai preferenciáikat, és arra is képtelen, hogy a politikai preferenciákról való gondolkodásnak valamiféle keretét adja – amely egy képviseleti rendszerben a pártok dolga (párt, szövetség – ezen a mély dilemmán itt átlépek). Nem csak hogy nem segíti a romániai magyarok politikai (ön)nevelését, hanem alapvető jellege miatt hátráltatja azt.

Nem lenne szép tőlem elhallgatni, hogy az RMDSZ-en belül ez a probléma felmerült. Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős alelnöke egy figyelemreméltó cikkében arról beszélt, hogy annak érdekében, hogy az RMDSZ képviselni tudja a romániai magyarokat, szükség van egy pluralista minimumra: arra, hogy különböző ügyeket, a romániai magyarságon belüli különféle kisebbségeket, hitelesen képviselhessenek valakik a Szövetségen belül. Erre, mondja Székely István, szavazatmaximalizálási okból is szükség van (ezzel próbálja meggyőzni a fiatal politikusok generációját – ami elég lehangoló, mégiscsak jól ismerheti őket).

Csakhogy – és ez lényeges – egy olyan képviseleti rendszerben, melyben általános szavazati jog van érvényben (ezt szokás demokráciának nevezni), különböző politikai nézeteket és különféle társadalmi csoportokat hitelesen csakis választott képviselők tudnak képviselni. Ez igaz Székely István azon állítására is, miszerint a romániai magyarság többsége konzervatív értékrendet képvisel. Demokrata (itt az egyszerűség kedvéért eltekintek a demokráciával kapcsolatos filozófiai vitáktól) akkor lehet valaki, ha megengedi a népnek, hogy a politikai preferenciáit választás útján megerősítse vagy megváltoztassa. Egyáltalán: megválassza.

Az nem demokratikus eljárás, hogy az RMDSZ vezetőségében úgy vélik, hogy a romániai magyarok ilyenek-és-ilyenek, végeznek X véleménykutatást, és a népnek felmutatják azt a képet, amelyet róluk alkottak.

A véleménykutatások nem helyettesítik a politikai eszmék nyilvános képviseletét, a nyilvános elvi vitát. És egy pártvezetőségnek a népről alkotott véleménye nem helyettesíti a nép akaratnyilvánítását.

Ellenvethető az itt kifejtetteknek, hogy az RMDSZ nem homogén, hogy sokféle, eltérő politikai nézeteket valló ember a tagja – és hogy az RMDSZ-en belül igenis tisztelik és becsülik ezt a sokféleséget. Rendszerint ezt is szokták mondani RMDSZ képviselők, amikor megkérdezik őket erről. Én szívből örvendek annak, hogy az RMDSZ ilyen sokszínű. De ahogyan nem fogok jóllakni attól az ebédtől, amelyet Kelemen Hunor megeszik, úgy nem fogja politikai lényemet sem felemelni az, hogy a kulisszák mögött, távol a „csőcseléktől”, az RMDSZ titkos bunkerében olyan politikai viták zajlanak, hogy csak na! (Mellesleg az ún. frakciók idei Kongresszuson fellépő képviselőit én nem tudtam megkülönböztetni egymástól.)

A zárt ajtók mögött érvényesülő politikai pluralizmusnak a romániai magyarság szempontjából nincs súlya: épp annyira reprezentálja a politikai nézeteinket, mint a zárt ajtók mögötti egyszólamúság.

Vegyünk egy konkrét példát: nem is olyan régen Tánczos Barna és Borboly Csaba között kisebb csetepaté alakult az RMDSZ csíki területi elnökségéért. A dolgot végül az döntötte el, melyikük népszerűbb a polgármesterekkel. A Hargita megyei állampolgárokat, romániai magyarokat, RMDSZ-szavazókat meg se kérdezték, hogy szerintük kik képviselné őket jobban. Pedig talán mégsem illetéktelenek ebben a kérdésben. Miért ne dönthettek volna ők? (Még csak a tagság se dönthetett, csak a székely kápók, akarommondani: lófők, akarommondani: polgármesterek.) Vagy egyáltalán: miért ne dönthettek volna arról, hogy még az előző választásokon ki kerül a választási lista élére? Nem is beszélek a Maros megyei RMDSZ-ről, ahol átláthatatlan katyvasz van, és amely esetében csak annyi biztos, hogy az ott lakók mély megvetéssel viseltetnek iránta.

Lehet erre azt mondani, hogy ezek az RMDSZ belső ügyei, ekként pedig a tagság illetékes bennük. Az, hogy az RMDSZ kiket jelöl választásokon, a RMDSZ-re tartozik. Ezzel csak az a baj, hogy a romániai magyarságnak az RMDSZ az egyetlen reális választási opciója.

A szánalmas törpepártoknak az RMDSZ-szel kapcsolatban a legfőbb bajuk, amennyire az az alacsony színvonalú megnyilvánulásaikból kivehető, az, hogy

1. nem eléggé nacionalista,
2. nem szélsőjobboldali [ld. Csomortányi náci tisztelgése],
3. nem eléggé térképfetisiszta,
4. ők nincsenek benne.

Sorsuk is bizonyítja, hogy a romániai magyarság politikai képviselete tekintetében az RMDSZ monopóliummal rendelkezik. (Néhány helyi kivétel persze létezik, de ezek nem voltak képesek kizökkenteni bennünket a politikai tetszhalottság állapotából.) Ebből a szempontból az RMDSZ-nek nem lehetnek belső ügyei, hiszen az RMDSZ a romániai magyarság egyetlen politikai eszköze. Csakhogy épp mint politikai eszköz – működésképtelen. Nem alkalmas arra, hogy a romániai magyarok rajta keresztül kifejezzék politikai preferenciáikat.

Előválasztások

Pedig már volt példa arra, hogy a romániai magyaroknak lehetőségük volt választani. Például Marosvásárhelyen és Csíkszeredában, ahol a polgármesterjelölt személyéről dönthettek. (Idén Székelyudvarhelyen lesz előválasztás.) Sőt, Csíkszeredában az önkormányzati tanácsosi jelöltek személyéről is – egészen eddig, ugyanis a csíkszeredai RMDSZ vezetőségében úgy döntöttek idén nem teszik ki még egy választásnak a szerencsétlen választókat. Csak összezavarodnának – mondta Korodi Attila, aki egyébként nagyon tiszteli azokat, akiknek a szavazatára szüksége van. Egyébként Szőke Domokosnak igaza van, ez antidemokratikus húzás: de ilyen az RMDSZ nagyjából mindenütt!

Ezek az előválasztások nem jelentettek valamiféle politikai öneszmélést és nem ritkán megrendezettnek hatottak. Ugyanakkor elvi szempontból pontosan arra adtak lehetőséget, ami egyébként az RMDSZ működéséből hiányzik: az emberek dönthettek arról, mi lesz a választáson a kínálat.

Miért ne tehetnék ezt meg minden egyes választás esetében? Nem csak imitt-amott, ahol már minden egyebet is megpróbáltak. Miért ne lehetnének általános romániai magyar előválasztások?

1989 óta a romániai magyaroknak egyre inkább az az osztályrésze, hogy az orrukra fogott csiptetővel mennek a szavazófülkékbe négyévente. „Nem tetszik, de nincs mit csinálni.” De nem csak erről van szó. A romániai magyarok képviselői a parlamentben sosem az ő politikai preferenciáikat képviselték. Nem képviselhették, hiszen ezeket a romániai magyar népnek nem volt módja kifejezni.

Vegyünk ismét egy példát: a romániai pedagógusok sztrájkjakor (utólag is üdvözlet) az RMDSZ az állam mint munkáltató oldalára állt, lévén a kormánykoalíció tagja. (Ez nem állította meg őket abban, hogy utána saját eredményükként reklámozzák azokat a bérnöveléseket, amelyeket a pedagógusok többek közt épp ellenük harcolva értek el, ami gyalázatos.) Biztos, hogy a romániai magyarság politikai nézeteit képviselték ekkor? És tegyük itt félre azt a problémát, hogy a kormány tagjaiként alkalmazkodniuk kell. Ugyanis könnyen lehet, hogy a romániai magyarok közül sokan azt gondolják (köztük én is), hogy a kormány magatartása a pedagógussztrájkok idején épp elég alávaló volt ahhoz, hogy az RMDSZ képviselői ellenzékben folytassák mandátumukat. Az is valószínűsíthető, hogy egy másik rész úgy gondolta, hogy a tanárok csak fogják be. De ezeket a politikai nézeteltéréseket nem képviselték az RMDSZ parlamenti frakciójának tagjai. Ki képviseli a romániai magyar szociáldemokratákat? A romániai magyar zöldeket? A romániai magyar romákat? A monarchistákat? A katolikus jobboldaliakat? A református baloldaliakat? A centrista neoliberálisokat?

Ahelyett, hogy az eltérő politikai meggyőződéseket az RMDSZ belső vezetése által kinevezett emberek képviselnék „hitelesen”, meg lehetne adni a lehetőséget arra, hogy a romániai magyarok maguk válasszanak: ki-ki úgy, ahogy elvei, érzékenységei diktálják.

Mint már többször utaltam rá, létezik olyan mechanizmus, amely megengedi ezt: az előválasztás. Pusztán illusztrációképpen: minden olyan választás előtt, amelyen az RMDSZ jelölteket kíván indítani, előválasztást tartanak. Ezeken az előválasztásokon vehessen részt bárki, legyen RMDSZ-tag, vagy sem. Azokban az esetekben, amelyekben egy személyt lehet jelölni, a választáson jelölt személy az előválasztás győztese. Azokban az esetekben, amelyekben listáról jutnak be képviselők a bejutó helyek olyan arányban oszlanak meg, amely a lehető legjobban megközelíti az előválasztásokon kifejezett preferenciákat. Ezekben az esetekben az előválasztáson is listákra lehet szavazni, melyek egy-egy politikai gondolatközösséget reprezentálnak. Az előválasztásokon résztvevők egyéb megszólalási lehetőségek mellett több olyan nyilvános vitában vehetnek részt, amelyekben egyenlő feltételek mellett képviselhetik nézeteiket.

Az, hogy ezek után a különböző (immár komolyan gondolt) frakciók hogyan viszonyuljanak egymáshoz és más romániai pártokhoz, nyitott kérdés, amelyet egymagam nem vitathatok meg (legyen mégoly nagy pluralizmus a koponyám zárt ajtói mögött). Világos, hogy itt fontos kérdések merülnek fel. Bizonyos ügyekben egységfront kell, hogy érvényesüljön. Amint Székely István is írja, egy sokszínű romániai magyar politikának jobb esélyei vannak helyi és regionális szinten. (Lehetne például közös politikai cél a helyi és regionális törvényhozás hatáskörének növelése.) Valószínű, hogy a parlamentben és a szenátusban a különböző frakcióknak gyakran kell kompromisszumokat hozniuk annak érdekében, hogy a mindenkori kormányzó pártokból engedményeket csikarjanak ki. Azonban lehet, hogy a frakciók relatív autonómiájának pozitív hozadéka lesz a többséggel való kommunikációban. Még az is előfordulhat, hogy az RMDSZ egyik része kormányon belül, egy másik pedig kívül lesz – egész egyszerűen azért, mert csak így képviselhetik komolyan választóikat.

Ezek egészen kezdetleges javaslatok, azonban azt hiszem, megmutatják, hogy nem csak lehetséges egy sokszínű (és a sokféleségünket adekvátan megjelenítő) romániai magyar politikai élet, de azt is, hogy miért lenne kívánatos. Egészen biztos vagyok abban, hogy rengeteg fejfájást, csalódást, kiábrándulást, frusztrációt okozna egy ilyen gyakorlat (de persze ennél jobb élményeket is), de általa egy apró lépéssel közelebb kerülnénk ahhoz, hogy autonóm politikai közösségként magunk döntsünk a minket érintő kérdésekről. Hogy kicsit kekeckedjek: a majdani Magyar Autonóm Régió Diétájának előképét is adhatná.

Ezáltal pedig sokkal jobban serkentené a szavazókedvet, mint az üres lózungok. (Például a jelenlegi: „Győzzenek a magyarok!” De kivel a fenével háborúzunk?)

Hiszen ebben az esetben valóban mindenki számára lenne tétje a választásnak, mert léteznének politikai opciók, amelyek közül egyáltalán választani lehet. Nem kellene a bűvös 5% eléréséhez abban reménykedni, hogy nem csak a romániai magyarok számára érdektelenek a választások, hanem a román többség számára is.

Ezen felül alkalmat adna arra is, hogy a jelenlegi Magyar Kormánnyal való politikai viszonyunkat átértelmezzük. Azt hiszem egy ilyen előválasztási gyakorlat csak akkor lehet valamennyire sikeres, ha a mindenkori Magyar Kormány, de (az egyszerűség kedvéért) a magyarországi pártok is megígérik (s ezt az ígéretet be is tartják), hogy nem szólnak bele az előválasztásokba. A jelenlegi Magyar Kormány álláspontja az, hogy minden „határon túli” magyar „megmaradását” támogatja – ebben az esetben minden bizonnyal nem tenné támogatását előválasztási eredményektől függővé. Ezt csak akkor tehetné meg, ha pusztán némely „határon túli” magyar „megmaradása” lenne kívánatos a számára. Azért fontos ez, mert bárki legyen Magyarország miniszterelnöke, egy meghatározott politikai opciót képvisel. Az előválasztások eredményeként összeálló sokszínű testület azonban minden romániai magyar (szükségképpen eltérő) politikai véleményét jelenítené meg.

Viszont ennél is lényegesebb szempontból is szükség van illemtudó távolmaradásukra: hogy ne a magyarországi politikai viszonyokat tükrözzük „kicsiben”, hanem autonóm politikai életet teremtsünk magunknak.

Nem kell, hogy illúzióink legyenek azokat az eredményeket illetően, amelyeket a képviseleti rendszer ilyetén megreformálásától várhatunk. Biztos vagyok benne, hogy amennyiben valamilyen formában megvalósul az itt javasolt modell, az általa kifejezhető politikai opciók nem fognak egybeesni az én filozófiai-politikai preferenciáimmal. És azt is valószínűnek tartom, hogy önmagában egy ennyire korlátolt újítás nem képes megoldani azokat a válságokat, amelyekkel (bármennyire nem tetszik ez nekünk, magunkba- és sajátszerű problémáinkba-zártságunkban tobzódó kisebbségieknek) nekünk is kezdenünk kell valamit. Azonban mégis mindannyiunk javára válna, ha legalább elgondolkodnánk ezen az egészen szerény lehetőségen.

A szerző filozófus. Facebook-oldalán publikált írását engedélyével újraközöljük.