Adjátok vissza a vitáimat!

Az elmúlt időszakban napvilágot láttak a népszámlálás előzetes eredményei: az erdélyi (romániai) magyarság fogyása sokkal erőteljesebb, mint a többségi nemzeté. Tény, hogy 1992-höz képest, amikor 1.624.959 ember vallotta magát magyarnak (insse.ro), most a magyarság száma alig haladja meg az 1 milliót. Persze a végleges eredmények még nem elérhetőek, és nem vagyok szakember, hogy ennél mélyebb értelmezésekbe bocsátkozzak, de az tisztán látszik, hogy arányosan is több magyar fogyott el Romániából, mint ahány román, és ez igaz, ha 1992-höz viszonyítjuk (-27.5% vs -38,3%), és igaz, ha „csak” 2011-hez viszonyítunk (-11,8% vs -18,4%). Ha a gazdasági szférában hasonló mérőszámokkal találkoznánk, akkor azt a következtetést vonnánk le, hogy a „versenytársakkal” szemben nő a lemaradás 1992-től kezdődően, és nem lassul érdemben 2011 után sem.

Megjelent néhány izgalmas, erdélyi kérdésekkel foglalkozó írás a médiában az elmúlt időszakban, bár nem biztos, hogy bekerült a közbeszédbe. Kiemelném a Salat Levente-interjút (az első és a második rész). A megállapításai elgondolkodtatóak, bizonyos esetben sokkolóak, és arra mutatnak, hogy eltűnőben van a saját erdélyi magyar identitásunk. Az erre némileg válaszként értelmezhető Székely István írást reálpolitikai eszmefuttatásnak vagy „szerecsenmosdatásnak” is értelmezhetjük, amelyben Székely próbálja elmagyarázni, hogy mitől kellene másak legyenek a hangsúlyok Erdélyben, mint Budapesten. Mindezt nagyjából egyetértésre alapuló rádióbeszélgetésben is folytatták a felek.

A Székely írásra Kiss Tamás és Toró Tibor válaszként elég részletesen belemennek az erdélyi társadalmi kérdések értelmezésébe, a politikai elitek közti látásmód-különbségekbe, és úttörőként írnak az ifjúsági elitek „átalakulásáról”. Elemzésük hiánypótló, kényes kérdéseket mutat meg, de a szélesebb közvélemény számára talán túlzottan bonyolult. Valahogyan minden fenti írásból azt a következtetést tudom levonni, hogy hiányzik egy hosszú távú Erdély-stratégia vagy erdélyi magyarságstratégia.

Az előzőekhez hasonló fontosságúnak tartom a BBTE és a Sapientia vezetőinek a megkérdezését a magyar oktatási stratégia (hiánya) kapcsán. Ez a vita nem kevés áttéttel kapcsolódik a mindennapi (gazdasági) életünkhöz.

Azáltal, hogy valaki Romániában a Sapientián vagy a BBTE-n magyarul tanul és nem tud románul, már nehezen tud versenyképes maradni Erdélyben. Vállalkozóként napi élethelyzet, és Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen vagy épp Kolozsváron szinte mindig ugyanabba a problémába ütközöm, ha új kollégákat keresek: a jelöltek jó része nem tud románul, a versenyszférában nem tudjuk alkalmazni, és innen számára egyenes út vezet Budapestre vagy bármilyen magyarországi településre (akár nyugatabbra).

Amennyiben az erdélyi magyar oktatás nem fókuszál arra is, hogy a romániai piacra is versenyképes fiatalok kerüljenek ki, addig nem várhatjuk, hogy a fogyás aránya csökken, esetleg jobb helyzetbe kerüljünk, mint a „versenytársaink”. Nem meglepő, de sokkoló a nemrég megjelent elemzés, amit (figyelem!) a Bálványos Intézet munkatársa, Toró Tibor, és nem holmi „nemzetáruló libsi arc” ismertetett (és erről megjelent írás). Ebből kitűnik, hogy az AUR és az erdélyi magyarok a leginkább Putyin- és oroszpártiak az ukrajnai konfliktusban. Csak a pontosítás kedvéért: szerintem nem az a baj, ha valaki USA- vagy Nyugat-kritikus, hanem az szomorú, hogy emberek halnak meg, és közben az erdélyi magyarok jó része „Putyinnak szurkol” – és slusszpoénként ezt a BMW-jéből, az Iphone-ján a Facebookon ismerteti.

Távol álljon tőlem megkérdőjelezni a FIDESZ és – a néhány éve a magyarországi kormánypárttal rohamosan azonosuló – RMDSZ elmúlt tizenéves nemzetpolitikájának jó szándékát és eredményeit. Számos olyan dolog történt, ami hasznos, hiánypótló, fontos. Ugyanakkor hiányzik a vita, a stratégiák újragondolása. Az erdélyi magyar közéletből hiányoznak a markáns vélemények, vagy inkább perifériára szorultak. Hiányzik a kritikai álláspont, az érdemi kérdés, hogy ilyen mértékű népességfogyás, egy agresszornak „szurkolás”, a korrupció elfogadása („ha te kerülnél oda, te is ezt csinálnád” – elmormogásával) mellett merre tartunk mi, mint erdélyi magyarság? Van-e önálló célunk vagy csak Budapest (és rosszabb esetben Bukarest) politikai érdekeinek tudatos vagy öntudatlan kiszolgálói vagyunk az 5% bűvöletében, mindennemű saját elképzelés nélkül. Lehetséges, hogy 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtt megfogalmazott nemzetpolitikai céljaink akkor teljesen rendben voltak (ha voltak ilyenek), de 2023-ban újra – vagy inkább – meg kell fogalmazni ezeket. Leragadtunk egy – nem annyira fényes múltba, és nem látszik az új jövőkép, nincs vízió. Természetesen vannak eredmények: épülnek tornatermek, utak, csatornázás – és ez mind, mind fontos és dicséretes. De elég?

Kvázi megszűnt az erdélyi magyar nyomtatott sajtó – és érdemben alig emeltük fel a hangunkat, és mondtuk, ki, hogy valahol – valakik nagyon elrontottak egy ügyet. Jelzem: a sajtó, a nyilvánosság részleges megszűnéséről beszélünk! Az ifjúsági szervezetek „full konformizmusban”, pénzben dúskálva legitmizálják a „jövőképet”?. Huszonévvel ezelőtt, amikor egy ifjúsági vezetőről kiderült, hogy lopott, voltak (legalább egy időre) következményei, most ilyen gyanú esetén elhallgatás és legfentebb kocsmai nevetgélés van, de ügy sincs. A magyar támogatáspolitika nem komplementer a romániai és EU-s források számára, hanem versenyhelyzetet teremt, és ennek direkt következménye, hogy a könnyebben megszerezhető magyar források felé fordultunk, hisz nem voltunk rákényszerítve az igazi versenyre.

Erősödik egy olyan burok, ami nem egy önálló, transzilván, erős erdélyi magyarságot vetít előre, hanem egy függő, kiszolgáltatott közösséget. A román sajtóban leírják, hogy a magyar nemzetiség jobban fogy, mint a román. Mi – politikailag érthető módon – pozitívumként kommunikáljuk, hogy vagyunk 1 millióan.

Most igazi, átütő kritika sem hangzik el, hogy bizonyos folyamatok rossz irányba tartanak, mintha nem is lenne sajtószabadság vagy nyilvánosság, mintha nem szabadna kritizálni. Valamikor 20 éve, amikor elkéstem egy egyeztetésről, a román egyetemi tanárom beszólt, és azt mondta, hogy „balkanizálódunk”, mi magyarok is… Netán ez változott?

Nekem ezt tanították itthon, Székelyföldön, még ’89 előtt és a ’90-es években, hogy akkor tudunk Erdélyben hosszú távon, eredményesen fennmaradni, ha tudunk románul, ha jobbak vagyunk, mint a többségi nemzet a szakmánkban, ha boldogulunk a romániai munkaerőpiacon. Vagyis, ha sikeres tanár, szakmunkás, vállalkozó, kutató, vendéglátós (stb.) leszünk Romániában. Az a hosszú távú siker titka, ha értjük és érezzük, hogy mi történik itthon és az anyaországi támogatás, a magyar kultúra ismerete többek között abban segít, hogy jobbá, hatékonyabbá tegyen, versenyképesebbek legyünk.

Nekünk, erdélyi magyaroknak alapvetően szélesebb körű lehetőségeink vannak: több szempontot figyelembe tudunk venni, a piacunk az egész Kárpát-Medence és Románia (plusz jobb esetben Európa vagy a világpiac), érthetjük a budapesti, de a bukaresti legújabb trendeket. Az igaz, hogy ehhez több munka kell, más attitűd – de, hát mi erre vagyunk büszkék (vagy nem?). Ha csak Budapestre figyelünk, csak azt nézzük, hogy mi történik ott, ha azt hisszük, hogy ott kel és ott nyugszik a nap – az nekünk, erdélyi magyaroknak kevés. Ebben az esetben a trendek nem fognak változni és 10 év múlva már nem tudunk 1 millió magyarral sem „büszkélkedni”.

Legalább egy (értelmiség) vita, de inkább egy széles körű társadalmi vita kellene elinduljon, arról, hogy merre tart az oktatás, a közpolitika, a vállalkozásaink, a támogatáspolitika stb. Tabuk nélkül, a kimondott szavakat nem szitokszóként értelmezve, a tévedhetetlenség mítoszát a Szent Széknek hagyva és a Kós Károlyi szellemű transzilván gondolatot visszaemelve a székelyföldi és erdélyi köztudatba. Kapjuk vissza a vitáinkat! Ugyanúgy szükségünk van rájuk, mint a hegyeinkre.

A szerző fejlesztési szakember, vállalkozó, politológus.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Transtelex véleményét. A Transtelexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.