Salat Levente: Az erdélyi politikai elit azt az illúziót alakította ki, hogy önmagunk számára elégségesek vagyunk

2023. január 14. – 07:54

Salat Levente: Az erdélyi politikai elit azt az illúziót alakította ki, hogy önmagunk számára elégségesek vagyunk
Salat Levente – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Ritkán szólal meg, de ha igen, odafigyelnek arra, amit mond. Élesen, sajátosan látja az erdélyi magyarság helyzetét: nem tudja elfogadni, hogy a Fidesz támogatáspolitikájával megszüntette a határon túli magyar közösségek önállóságát, és azt sem tartja jónak, hogy azt hisszük, hermetikusan zárt közösséget kell működtetnünk a megmaradáshoz. Salat Levente a 89-es fordulatot követően a Soros Alapítvány kolozsvári fiókjának vezetője, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese volt. Kisebbségpolitikával foglalkozó politológusként mindig a román-magyar kapcsolatok megerősítését tartotta fontosnak, még akkor is, amikor a 80-as években a Securitate rendszeresen átkutatta sepsiszentgyörgyi lakását a Limes körben vállalt disszidens tevékenysége miatt. Amikor a csoport lebukott egy hajszál választotta el a kitelepüléstől. Nagyinterjúnk első része.

Soha nem gondolt arra, hogy elhagyja Romániát? Miért nem emigrált?

Sok barátunk volt Magyarországon, de amit én az Erdélyből Magyarországra kiköltözött barátaim, ismerőseim összefüggésében láttam, tapasztaltam, az, ahogyan többen közülük a kitelepedést követően nem tudtak ellenállni annak a kísértésnek, hogy megélhetési magyarokká váljanak, engem rendkívül taszított.

Tehát az, hogy abból próbáltak egzisztenciát teremteni, hogy ők itt üldözöttek voltak, és a kitelepedés ténye feljogosítja őket ott arra, hogy különböző előjogoknak vagy támogatásoknak legyenek haszonélvezői. Én ezt egy rendkívül rossz hangulatú dolognak gondoltam, ezért eldöntöttük a feleségemmel, hogy ha átmegyünk, akkor én ott mérnökként fogok próbálni egzisztenciát teremteni a családomnak, nem fogok beszállni ebbe az etnobizniszbe.

De ez az etnobiznisz most is működik, csak egy másfajta előjellel, nemde? Gyakorlatilag innen importálja Orbán Viktor azokat a megmondó és eljáró embereit, akiket a magyar társadalom nagy része, még a Fidesz-szavazók nagy hányada sem tud elfogadni.

Ez egy bonyolult dolog, mert egyrészt megnyíltak az érvényesülésnek olyan csatornái az erdélyi magyarok számára, amelyek korábban nem léteztek.

A NER egy olyan hálózat, amire ráakaszkodni óriási esélyt jelent. Csak megfelelőnek kell bizonyulni, ami ugye nyilván nem nehéz. Nagyon nagy ebben az új társadalmi intézményrendszerbe való betagozódásnak az igézete, és megnyíltak a kapuk, lehet menni.

Viszont van ennek egy komponense, és ez engem rendkívül fölháborít, hogy ezek a megmondó emberek azok, akik eldöntik, hogy mi legyen a magyar állam és a magyar kormány viszonyulása a határon túli magyarokhoz, mi legyen a támogatáspolitikák fő iránya, eljárása. Tehát, hogy ezeknél a pénzcsapoknál olyan embereket látunk, akik Erdélyből mentek el.

Mindegy, hogy '89 előtt vagy azután telepedtek át?

Azok esetében, akik '89 előtt mentek el, egy fokkal talán indokoltabb, és elfogadhatóbb volt az áldozattudat, de ez sem menti fel a felelősség alól azokat, akik erre hivatkozva az érvényesülés könnyebb, kisebbségpolitikai útjait keresték. Sokkal súlyosabb azoknak a vétsége, akik '89 után mentek el.

Azokról én úgy gondolkodom, hogy ők tulajdonképpen elbukták a kisebbségi helyzetben való érvényesülésnek a próbáját, akkor, amikor Erdélyben váratlanul a nyakunkba szakadt a szabadság, és kitárultak a kisebbségpolitikai kiútkeresés horizontjai. Ebben az új helyzetben ők alkalmatlanoknak bizonyultak arra, hogy itt megtalálják a helyüket, és erdélyi magyarként a közösség javára tegyenek valamit.

Azoknak, akik ezt a vizsgát elbukták és az érvényesülés könnyebbik útját választották, milyen alapjuk van ahhoz, hogy tanácsadókként eldöntsék vagy befolyásolják a magyar államnak a határon túli közösséghez való viszonyulását? Én itt egy nagyon-nagyon súlyos problémát látok.

Azt szoktam ezzel kapcsolatosan mondani, hogy ha valóban az a szándék, amit a magyar támogatáspolitikák fennen hangoztatnak, hogy nevezetesen a szülőföldön való megmaradás a fő cél, akkor nem ezeknek a kitántorgott embereknek a véleménye kellene, hogy meghatározó legyen, hanem azoké, akik itt elboldogulnak, akik fenntarthatónak bizonyuló egzisztenciális modelleket működtetnek a nehéz és barátságtalan körülmények ellenére.

Noha minden bizonnyal hiba volna közvetlen ok-okozati kapcsolatot feltételezni a két jelenség között, nem hiszem, hogy ezeknek a megmondóembereknek a befolyása ne esett volna a latba akkor, amikor a magyar állam nevében eljárók siettek levonni a következtetést, gyakorlatilag az erdélyi magyar politikai elit feje fölött, hogy a román állam és az erdélyi magyarság közötti viszony rendezéséhez fűzött remények szertefoszlottak, az erdélyi magyarságot csak az anyaország beavatkozása mentheti meg.

Beszélgetésünkre készülve rátaláltam egy szövegre, ahol azt írja, hogy „az az életeszmény, amellyel bennünket a patinás alma mater útnak eresztett, nem releváns és használhatatlan abban a világban, amelyben az erdélyi magyaroknak élniük kell”. Mi íratta önnel ezeket a sorokat több évtizeddel ezelőtt, és így gondolja-e ezt ma is? Használhatatlan tudást adnak az iskolák az erdélyi magyar fiataloknak?

Egy kiváltságos periódusban tölthettem el hat esztendőt a Bolyai Farkas Középiskola diákjaként 1970 és '76 között, ami egy nagyon jó időszak volt, a nyitás éveiként emlegetik manapság, épp a diktatúra legsötétebb periódusa előtti szélcsend. A pontosság kedvéért hozzá kell tenni, hogy a nagypolitika boszorkánykonyhájában már fortyogott a közelgő diktatúra ideológiai kotyvaléka az 1971-es kínai látogatást követően Ceaușescu által meghirdetett új politikai irányvonal formájában, de ebből mi általános, majd középiskolai diákokként még semmit nem érzékeltünk. Kiváló tanáraink voltak, kiemelkedően magas színvonalú oktatásban volt részünk, és nagyon világos volt, hogy mindaz, amit ott hallunk, látunk, tapasztalunk, megerősít bennünket az erdélyi magyar identitásban.

És miközben nagyon sok élményt és útbaigazítást kaptunk, ami ezt a célt szolgálta, semmiféle támpontot nem kínált számunkra az iskola arra nézvést, hogy mi ez a hely, ahol élünk, hogyan kell a világunkat értelmezni, hogyan kell viszonyulni a többséghez, hogyan kell feldolgozni a kisebbségi helyzetet, milyen technikákat lehet alkalmazni annak érdekében, hogy föltaláljuk magunkat, és kompenzáljuk a non-domináns helyzet következményeit. Erre nézve semmiféle kapaszkodót nem adtak nekünk azokban az években.

Ez ott és akkor nekünk egyáltalán nem tűnt fel, és nyilvánvaló, hogy az, amit a kérdésben idézett szövegben megfogalmaztam, valamikor az 1990-es évek elején, az akkori élményeknek és tapasztalatoknak betudhatóan tudatosult bennem. Ennek alapján úgy is lehetne tekinteni akár, hogy olyasmit hiányolok a neveltetésemből, ami idegen volt az 1970-es évek közepének szellemétől, gyakorlatától. Az idézetben megfogalmazott állításnak az igazságtartalmát jelentős mértékben alátámasztja mindazonáltal az, hogy generációs társaimnak egy jelentős része ma nem él már Erdélyben. Viszonylag hamar, többnyire 1989 előtt eltávoztak a világ különböző tájaira, sokan vannak Magyarországon, de vannak Amerikában is, meg szerte a nagyvilágban

És ezt ennek tudja be, hogy nem sikerült az akkomodáció, miután kiléptek az iskola falai közül, meg a családból? Nem tudtak mihez kezdeni a kisebbségi léttel?

Biztosra nem lehet venni semmit, de én azt gondolom, nem alaptalan azt feltételezni, hogy kevesebben mentek volna el, ha ez a világ, amiben az iskola padjaiból kikerülve élniük és boldogulniuk kellett, nem annyira idegen, taszító számukra. Ha rendelkeztek volna azokkal a készségekkel, amelyek egy többség által dominált társadalomszerkezetbe való harmonikus beilleszkedéshez szükségesek, talán kevesebben döntöttek volna a kitelepedés mellett. Azt is látom, azoknak, akik itt maradtak, olyan dolgokat kellett megtanulniuk ahhoz, hogy itt megállhassák a helyüket, és sikeres emberek lehessenek, amelyek teljesen idegenek attól a szellemiségtől, amellyel bennünket felkészítettek az életre.

Hozzá kell tenni gyorsan az elhangzottakhoz, hogy hiba volna az akkor kiváló munkát végző, nagyon derék pedagógusokat felelőssé tenni ezért a kudarcért. Annak a kérdésnek, aminek nagy jelentősége volt a '89-es fordulat után – hogy mi a kisebbségi jövőkép, mire van szükség ahhoz, hogy az erdélyi magyar kollektív egzisztencia fenntarthatóvá váljék –, egyáltalán nem volt értelme azokban az időkben: egyszerűen föl sem merült, hogy az erdélyi magyar elitnek azon kellene gondolkodnia, mire van szükség ahhoz, hogy a kisebbségi létnek itt távlata legyen, és a középiskolás nevelés összefüggésében mire kell odafigyelni. Ma úgy gondolom, az, amit én az oktatás következményeként érzékeltem, egy sokkal tágabb problémának, a kisebbségi lét ideológiai, állampárti behatároltságának és perspektívátlanságának a járulékos következménye volt.

Az akkori helyzetet újraértékelve ma tehát árnyalná a kijelentését, azonban, ha a mai erdélyi magyar közoktatást nézzük, mennyiben érvényes rá ez a mondat? Változott-e a helyzet a magyar iskolákban, felkészítik-e a fiatalokat arra, hogy mi következik, miután az anyanyelvi buborék szétpattan?

Ezzel a kérdéssel én sokat viaskodtam az elmúlt harminc esztendőben. A probléma az, hogy a '89 előtti, teljes mértékben a pártállam által uralt társadalom kényszerhelyzeteiből belecsöppentünk egy olyan szituációba, amire nem voltunk felkészülve. A lehetőségek higgadt mérlegelése és az azokhoz igazított innováció helyett az erdélyi magyar közgondolkodásban elkezdett működni egy sor tekintetben a visszavételi logika. És az az érzésem, hogy átestünk – még csak nem is fokozatosan, hanem elég hirtelen – egy másik végletbe. Ennek a lényegét röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy a nyakunkba szakadt szabadság azt az illúziót alakította ki bennünk, és eszerint működik azóta is a politikai és kulturális elit is Erdélyben, hogy mi önmagunkra nézve elégségesek vagyunk.

Egyszerűen nincs szükség arra, hogy tekintettel legyünk a környezetünk adottságaira, hogy energiákat szenteljünk annak, hogy megértessük és elfogadtassuk magunkat a többséggel.

És noha elvileg fölmerül a kérdés, és alkalmakként hallani, olvasni lehet az erdélyi magyar nyilvánosságban arról, hogy mire volna szüksége egy jól irányzott, stratégiailag megalapozott oktatáspolitikának ahhoz, hogy lehetővé tegye egyrészt az erdélyi magyarság harmonikus illeszkedését a környezetébe, másrészt pedig az eddig magyar egzisztencia közép és hosszú távú fenntarthatóságát, ezzel a kérdéssel érdemben senki nem foglalkozik.

Vagyis egy zárt közösséggé váltunk, a párhuzamos társadalomépítést látjuk az egyetlen járható útnak?

A párhuzamos társadalomépítésre irányuló igyekezetet én önmagában nem látom problémának. A román állam és az erdélyi magyarság viszonyának a méltányos rendezése ugyanis végső soron éppen valami hasonlót, a román állam keretei között, a román társadalom szövetébe harmonikusan integrálódó párhuzamos magyar világot tenne szükségessé, konszolidált jogalappal, megfelelő finanszírozású, önálló intézményi hálózattal, amely a többség irányában létrehozza és működteti a kommunikációnak azokat a csatornáit, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a többségi közvéleményben a berendezkedés indokoltságával kapcsolatos meggyőződés első lépésben létrehozható, majd fenntartható és újratermelhető legyen.

Ehhez képest mi visszavonultunk egy önmagát a környezetétől hermetikusan elzárni igyekező közösségi létbe, amely szükségtelennek, mi több, a kisebbségi identitásra nézvést veszélyesnek gondol minden olyan törekvést, amely arra irányul, hogy többség megértse és elfogadja törekvéseinket.

Ennek alapján nem igen lehet csodálkozni azon, hogy szinte senkit nem foglalkoztat az a kérdés, hogy mire volna szükség annak érdekében, hogy az oktatáspolitikai irányelvek, az erdélyi magyar oktatás tartalma, módszertana, eszközei hozzáidomuljanak ahhoz, amit a helyzet tulajdonképpen megkövetelne.

Egy ideje már én magam sem látom értelmét, hogy erről beszéljünk. Ezt a kérdést én sokat feszegettem annak idején, mind a közgondolkodás berögzöttségeit kritizáló írásaimban és oktatáspolitikai tanulmányaimban, mind azokban a helyzetekben, amikor szerepeket kellett vállalnom az egyetemi adminisztrációban. Azt kell, hogy mondjam, hogy a kudarc szinte teljes és maradéktalan volt.

Bénító hatása volt rám annak a tapasztalatnak, hogy ezt a kérdést senki nem veszi komolyan.

Az, hogy „senki”, természetesen árnyalásra szorul. Vitathatatlan, hogy bizonyos helyeken vannak automatikusan kialakuló jó gyakorlatok: vannak olyan pedagógusok, olyan intézmények, amelyek egy-egy kontextusban olyan munkát végeznek, amiben ez a kérdés megfelelő módon megjelenik.

Tehát lehet, hogy a helyzet nem olyan reménytelen, mint amilyennek látszik, amennyiben kizárólag a közgondolkodás fő iránya alapján ítélünk a kérdésben. És lehet, hogy egy idő után, ha a dolgok jó irányba mennek, és az erdélyi magyar egzisztencia közép és hosszú távú fenntarthatóságának az esélyeit még éltetni lehet, akkor ez a dolog kezelni fogja saját magát. De a jelek alapján, amik itt most kéznél vannak, és amelyek alapján ítélnünk kell, a kilátásokat nem látom túl biztatóknak.

A marosvásárhelyi iskolából Temesvárra került egyetemre. Valóban ez volt az a hely, ahol az úgynevezett multikulturalitással szembesült? Ez indította el az ön gondolkodását abba az irányba, hogy hogyan határozza meg az erdélyi magyarság helyzetét a többséghez való viszonyulásban?

Én egy évig katona voltam a felvételit követően, és az volt a mélyvíz: a román nyelvtudásom hiányosságaival, a román világ belső rendjével, a román-magyar kérdés rendezetlenségének a realitásaival ott szembesültem először igen markáns tapasztalatok formájában.

Ami Temesvárt illeti, mind a magyar, mind a román közgondolkodásban gyakran fordul elő, hogy a várost összekapcsolják a multikulturalizmus fogalmával, ami nagyon beszédes arra nézve, ahogyan a közvélemény vélekedik a multikulturalizmusról. Úgy képzelik el, hogy van egy többség, amelynek a domináns pozíciójához nem férhet kétség, és amely mellett olyan elhanyagolható részarányú kisebbségek élnek, amelyek viszonylatában a többség nyugodtan megengedheti magának, hogy toleránsan viselkedjék az irányukban, olyan gesztusokat tegyen, amelyek alapján elismerteknek, megbecsülteknek érzik magukat ezek a népcsoportok. Noha ez a felfogás nagyon leszűkíti a fogalom jelentéstartományát, Temesvár vonatkozásában valóban alkalmas a román-magyar viszony jellemzésére, más nagyobb erdélyi városoktól eltérően.

Az 1970-es évek második felében, amikor én oda kerültem, Temesvár vonzó hely volt az erdélyi magyar diákok számára: pezsgő magyar diákélet volt, többek között a Látóhatár nevű önképzőkör keretében. De a döntő mértékben román diáklapok és a diákrádió szerkesztőségein belül is voltak magyar tagozatok. Minden bizonnyal a román-magyar kapcsolatok helyzete iránti érdeklődésemnek tudható be, hogy én viszonylag gyorsan felfedeztem ezeket a műhelyeket, bekapcsolódtam a munkájukba, és ez egy nagyon érdekes tapasztalat forrásává vált.

Milyen szempontból?

Megismerkedtem egy sor olyan fiatal román értelmiségivel, akik fontos szerepeket töltöttek be a későbbi évtizedek során a román kulturális életben. A helyi diáklapban egy állandó rovat keretei között közölték magyar nyelvű írásainkat, magyar nyelvű adásaink voltak a diákrádióban, voltak közös rendezvényeink, és arról, ahogyan ezek a fiatal román diákkollégák viszonyultak hozzánk, érdeklődtek irántunk, azt merem mondani, hogy ennek az említett temesvári multikulturalitásnak egy igen érdekes példája volt. Ezek az élmények meghatározóak volt számomra, mert amit tapasztaltam, nagyon eltérő volt ahhoz viszonyítva, hogy az erdélyi magyar közgondolkodásban milyen kép élt a románokkal kapcsolatosan.

Az ember tudja a fejével, hogy az általánosító kollektív karakterisztikák nem eléggé megalapozottak, személyes élményre-tapasztalatra van szükség ahhoz, hogy ennek az állításnak az értelmét a maga valóságában felfogja. Én egy ilyen élményre tettem szert ezeknek az ismeretségeknek, kapcsolatoknak köszönhetően, amelyeket aztán a későbbiekben, főleg a Soros alapítványi tevékenységem alatt további, hasonló jellegű benyomások, tapasztalatok erősítettek meg.

Gyakorlatilag mérnöki szakra volt beiratkozva Temesváron, ezek voltak azok a tapasztalatok, amelyek elvitték a szociológia, a kisebbségtudomány, a politológia irányába?

Az én társadalomfilozófiai érdeklődésem szinte hihetetlenül korai. Ez nyilván annak köszönhető, hogy olyan emberekkel volt szerencsém megismerkedni és kapcsolatba kerülni általános és középiskolás korom idején, akik nagy befolyással voltak rám, és irányították az érdeklődésemet, gondolkodásmódomat.

Meglehetősen későn, valamikor a 11. osztály elején vált világossá számomra, hogy dönteni kell a pályaválasztás kérdésében: egy percig sem volt számomra kérdéses, hogy én filozófiát szeretnék tanulni. Ebből lett aztán egy kisebb családi perpatvar. Édesapám, aki egy, az élet által eléggé megpróbált ember volt – kulák szülők gyerekeként pályáját kerékbe törte a rezsim –, nem tudta elfogadni döntésem. A köztünk lezajlott vitának az lett az eredménye, hogy kidolgoztam magamban egy kompromisszumot. Édesapám megnyugvására eldöntöttem, számítástechnika szakra jelentkezem, de a számítástechnikát eszközként fogom fel, a cél pedig az én társadalomtudományi érdeklődésemnek a fenntartása, kiművelése lesz.

Egy év elég volt ahhoz, hogy fölismerjem, ez a kompromisszum nem működik: Temesvár nem tudta biztosítani a hozzáférést kellőképpen vonzó és inspiratív olvasmányokhoz, de a kereteket sem, amelyekbe illeszkedni lehetett volna. Átiratkoztam Kolozsvárra, és harmadévtől itt folytattam a mérnöki tanulmányaimat. Arra számítottam, hogy Kolozsváron mind a szellemi élet, mind az érdeklődési körömnek megfelelő oktatási lehetőségek gazdagabbak lesznek.

Az átiratkozás beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az informális tanulmányaimmal kapcsolatos nagyon fontos nyereségen kívül a Korunkkal alakítottam ki szoros kapcsolatot azokban az években, és a városnak a szellemi életébe is belemerültem.

Mikor kezdődött a kapcsolata a Limes körrel? A diktatúra Romániájában nem volt sok ilyen, a parancsuralommal szembeforduló mozgalom, ezért is fontos ennek a csoportosulásnak a tevékenysége.

Ehhez ismét helyszínt kell váltanunk: 1982-ben elvégeztem az egyetemi tanulmányaimat, és következett a kihelyezés, az akkori idők logikája szerint. Én Sepsiszentgyörgyöt választottam, mert az érvényes rendelkezések szerint se Kolozsvárra, se Vásárhelyre nem lehetett bejutni friss egyetemi végzettként. Azokban az években több ígéretes fiatal magyar értelmiségi telepedett meg Sepsiszentgyörgyön, Erdély különböző térségeiből, olyanok, akik hozzám hasonló szempontok alapján választották a várost. Néhány ilyen fiatal értelmiségivel fölfedeztük egymást, elkezdtünk összejárni, előbb egy olvasókör, majd egy önképzőkör keretében, amit tudományelméleti műhelynek hívtunk, és amelynek a keretében egy rendkívül érdekes munka folyt négy éven keresztül. Kéthetes gyakorisággal, egy, az év elején lerögzített program szerint találkoztunk, előadások és korreferátumok hangzottak el, amelyeket vita követett. Egy idő után elkezdtünk publikálni az akkori nagyon szűkös lehetőségek között.

Ezt a tevékenységet végig belengte a disszidenciának a hangulata. Az ülések ugyan nyilvánosak voltak, a megyei könyvtár egyik termében zajlottak, egy, az év elején elkészített és a megyei illetékesek által jóváhagyott tevékenységi terv szerint, de az ott elhangzó dolgok ellenállásként voltak elkönyvelhetők.

Többek között ennek lehet betudni azt, hogy valamikor 1985 végén Molnár Gusztáv megkeresett, kapcsolódjak be a Limes kör tevékenységébe. A kör első, alakuló ülése korábban lezajlott Bukarestben, az annak keretében megfogalmazottak alapján nagyjából tudni lehetett, mi a kezdeményezés célja, jellege. A felkérést bizonytalankodás nélkül elfogadtam. Noha egyértelmű volt, mit kockáztatok, úgy ítéltem meg, hogy annak alapján, ami korábbi életemben történt, nem lehet kitérni a felkérés elől, mert az nemcsak gyávaság volna, hanem saját meggyőződésem elárulása is egyben. Úgyhogy én akkor a felkérést elfogadtam, és minden soron következő ülésen részt vettem.

A legfiatalabb tagja volt talán a csoportosulásnak, amelyet aztán feloszlatott a Securitate. Hogyan értékelné a Limes tevékenységét?

Én ott rengeteget tanultam. Nem mindennel értettem egyet abból, ami a találkozások keretében elhangzott, de mindenképpen nagyon érdekes tapasztalat volt,

amelynek a lényegét utólag a szellemi szabadság iránti igénynek a megnyilvánulásában látom.

Azok voltak a diktatúra legnehezebb évei, és néhány erdélyi magyar értelmiségi vette magának a bátorságot és a fáradságot, hogy időnként találkozzék, és a körülményekkel dacolva szabadon beszélgessen olyan témákról, amelyeket a nyilvánosságban egyszerűen szóba sem lehetett hozni.

A Limesben az álláspontok irányultságát illetően nem lehet beszélni egy olyan letisztult világképről vagy ideológia céltudatosságról, ahogyan azt egyesek szeretnék belemagyarázni utólagosan. Ami ott véleményem szerint nyilvánvaló volt, az a szembe szegülés a rezsimmel, annak okán, hogy az erdélyi magyarság helyzete eljutott egy olyan határig, ahonnan valószínűleg már nincs visszaút. Ezen túl sem világos megoldási javaslat, sem jövőkép nem fogalmazódott meg.

Éppen a problematizáló, kérdéseket felvető, az uralkodó rendszert kritizáló magatartás volt az, ami miatt lecsapott rá a szeku. Mikor és hogyan történt ez?

Ennek a konkrét formája az volt, hogy 1986 novemberében kiszálltak és házkutatást tartottak Molnár Gusztáv bukaresti lakásán, elkoboztak mindent, ami a Limes-szel volt kapcsolatba hozható: hangfelvételeket, kéziratokat, egyéb dokumentumokat. Mi eléggé meg voltunk riadva, nem tudtuk, mi következik. Molnár Gusztávot, aki a Kriterion szerkesztője volt, talán kevesebb, mint két hónap alatt kitessékelték az országból. A kör két további tagja, Lőrincz Csaba és Bíró Gáspár még a lebukás előtt elhagyta Erdélyt. Tehát hárman elmentek, de többen itt maradtunk, és nem nagyon tudtuk, mire lehet számítani.

Valamikor '87 magasságában eldöntöttünk a feleségemmel, hogy beadjuk a kitelepedési kérvényünket. Úgy okoskodtunk, itt most már nincs mire várni, az erdélyi magyarság helyzetét illetően a dolgok eldőltek. Azokban az években kérni lehetett, családegyesítés címén, a Magyarországra való áttelepedést. Nekünk nem voltak ugyan közeli rokonaink, de voltak barátaink, akik segítségével sikerült beszerezni a szükséges iratokat, és leadtuk a kitelepedési kérvényt. Arra számítottunk, hogy szabadulni akarnak tőlünk is, és rövid időt fog igénybe venni az eljárás. De nem ez történt.

Mennyit kellett várniuk? Illetve megérkezett-e egyáltalán a jóváhagyás ’89 decemberéig?

A kitelepedési procedúrának az volt a menetrendje, hogy a kérvény benyújtását követő hat hónapon belül megérkeztek az úgynevezett „nagy formulárok”, amelyek alapján beindult a likvidálás: föl kellett mondani munkahelyeken, le kellett adni az állami lakást stb., egyszóval le kellett zárni az itteni életet. Mi 1989 novemberének végén kaptuk meg a „nagy formulárt”.

Akkor álltunk neki a szentgyörgyi egzisztenciánk felszámolásának. Volt egy kellemes tömbházlakásunk, amibe beleöltünk volt egy csomó munkát, szerettük volna olyan személynek átadni, aki értékeli a beépített, elmozdíthatatlan berendezési tárgyakat. Kerestük ezt a személyt, közben összecsomagoltuk a könyveinket, a dolgainkat. Ennél a fázisnál tartottunk december 22-én.

És gondolom, azonnal elkezdődött az újratervezés…

Igen, már december utolsó napjaiban fölhívott Kántor Lajos Kolozsvárról és kérdezte, hogy nem volna-e kedvem az általa átvett és újraszervezett Korunk szerkesztőközösségének tagjává válni. Gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatot. Ez eldöntötte azt a kérdést, hogy Szentgyörgyről költözünk, de nem Magyarországra, hanem Kolozsvárra.

Mindenki úgy emlékszik, hogy fantasztikus euforikus hangulatban voltak az emberek a hatalomváltást követő időszakban, és nagy román-magyar egymásra találásról is beszélnek. Amit aztán a fekete március eseményei követtek.

A Tudományelméleti Műhely tagjaival figyeltük a dolgok alakulását, és úgy éreztük, kötelességünk reflektálni a történtekre.

Mi akkor azt láttuk, hogy abban, ahogyan az erdélyi magyar társadalom megnyilvánult, megfogalmazta a saját céljait és a politikai aktivizmus útjára lépett, semmiféle empátia nem volt a román többség irányába.

Semmiféle figyelem nem volt tapasztalható, ami arra irányult volna, hogyan fog viszonyulni a többség ahhoz, amit a romániai magyarság tesz, és amit célként megfogalmaz. Úgy éreztük, hogy ennek következményei lehetnek.

Január 6-án írtunk egy szöveget, amiben fölhívtuk erre a veszélyre a figyelmet. Majd javaslatot is tettünk, hogy a Háromszék napilap keretében induljon egy Párbeszéd című rovat, amihez mi el is készítettünk négy vagy öt szöveget. Ezek a szövegek a hatalomváltás kisebbségi vonatkozásainak a visszásságaira próbálták felhívni a figyelmet.

Az érintett témák között hangsúlyosan megjelenik az is, hogy mire kell számítani a román többség részéről, ha a kirobbanó romániai magyar aktivizmust nem teszi számukra érthetővé és elfogadhatóvá egy megfelelően kidolgozott kommunikációs stratégia. Javaslataink süket fülekre találtak, az elkészített szövegeket nem közölte a Háromszék.

Ha jól értelmezem, már januárban megjósolták a fekete márciust. Ez azért nincs benne a köztudatban. Vajon miért?

Igen, akár úgy is fel lehet fogni ezt a történetet. Én Budapesten szereztem tudomást a vásárhelyi eseményekről, és első reakcióm az volt, hogy bekövetkezett az, amitől tartottunk.

Hogy miért nincs benne a köztudatban, arra számos magyarázatot lehet találni. Egyfelől sok, máig feltáratlan, a mi kis történetünkhöz képest lényegesen fontosabb esemény történt azokban a napokban, hetekben, amelyeknek nyoma sincs a köztudatban. Másfelől a kezdeményezésünk annyira marginális volt az akkor tomboló eufória főáramához képest, hogy senki nem vett bennünket komolyan. Figyelmeztetésünket a párbeszédre vonatkozó javaslatunkkal együtt egyszerűen elmosták az események.

Ez az élmény meghatározóvá vált a későbbiekben szerepvállalásaim irányultságát illetően.

Abból kiindulva, hogy a román-magyar viszony céltudatosabb alakítását másodlagos kérdésként kezelte a későbbiekben is mindenki, az RMDSZ-t is beleértve, az én szerepvállalásaim tulajdonképpen ennek a kompenzálására tettek kísérletet. Sajnálattal kell beismernem, hogy próbálkozásaim legtöbbször naivaknak bizonyultak, a törekvésem egészében eredménytelen maradt.

Az RMDSZ létrejöttéről elég sokan és sokat írtak, az ön nevét nem láttam azonban felbukkanni. Távolmaradt már a kezdetekben?

Én egy darabig szemlélője, követője voltam az eseményeknek: noha semmiféle magam számára megfogalmazott céltudatosság nem él az emlékeimben, visszagondolva úgy tűnik, mintha tájékozódni szerettem volna, mielőtt elköteleződöm. Részt vettem például az RMDSZ létrejöttében meghatározó szerepet játszó kolozsvári, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi alakuló értekezleteken, amelyek a több erdélyi helyszínen nagyjából egyidőben, helyi kezdeményezések eredményeként létrejött szervezetek centralizált, országos szervezetté való összefogását eredményezték.

Az, amit ezeken az eseményeken hallottam, tapasztaltam, arról győzött meg, hogy az erdélyi magyarság igen komoly politikai potenciált képvisel, ami még jobban felerősítette bennem az aggodalmat román többség várható erőszakos reakciójának a veszélyét illetően.

A sepsiszentgyörgyi értekezleten kineveztek egy programíró bizottság élére, és megbíztak a bizottság megszervezésével, illetve az RMDSZ program-tervezetének az elkészítésével. A bizottság Kolozsvárott ült össze, egy plenáris keretében leszögeztük fontosabb téziseket, majd a program fejezetei területenként, munkacsoportokban kerültek kidolgozásra. Rám a bevezető, politikai fejezet megírásának a feladata hárult. A mai napig őrzöm ennek a programnak a kézírásos változatát, ami megjelent aztán az RMDSZ egyik első hírlevelében.

Három-négy évig volt érvényben ez az első program, közben kiegészült egyéb – gazdasági, társadalomszervezési, ifjúsági stb. – fejezetekkel. Az általam írt politikai rész megítélésem szerint túl sokáig maradt változatlanul, sokkal hamarább hozzá kellett volna nyúlni, és az alakuló viszonyoknak megfelelően igazítani.

Nem vagyok különösebben büszke erre a munkára: az akkori idők megrögzöttségei és illúziói tükröződnek a szövegben, az pedig, hogy a számomra fontos román-magyar dialógus kérdése nem jelenhetett meg benne azzal a súllyal, ahogy szerintem célszerű lett volna, eldőlt már az előtt, mielőtt sor került a dokumentum megfogalmazására.

Az RMDSZ első politikai programírója volt, mégsem vállalt politikai szerepet, sem akkor, sem később. Miért maradt ki?

Arról, amit én az erdélyi magyar kisebbségi politika egyik megkerülhetetlen irányának gondoltam el – az arra irányuló törekvést, hogy a céljainkat érthetővé, elfogadhatóvá tegyük a román közösség számára és ezáltal az erdélyi magyar egzisztenciát harmonikusabban segítsük illeszkedni a környezetébe – nagyon hamar kiderült, hogy nincs iránta fogékonyság.

A fontos embereket és a fontos testületeket nem tudtam meggyőzni arról, hogy erre a kérdésre érdemes figyelmet szentelni, például abban a formában, hogy a szervezeten belül apparátust hozunk létre, amely ezzel a kérdéssel módszeresen és folyamatosan foglalkozik. Az elutasításnak az indoklása külön rémisztő volt számomra, mert javaslatomra olyan válaszok érkeztek, hogy erre nincs szükség, mert

vége van azoknak az időknek, amikor figyelni kellett arra, hogy a románok mit gondolnak, most már nyugodtan foglalkozhatunk magunkkal. Én ezt rendkívül elhibázottnak, kontraproduktívnak gondoltam.

Mindazonáltal a döntést, hogy ne politizáljak az RMDSZ-ben, nem én hoztam meg, hanem a sors. Még január első felében megkeresett engem Alin Teodorescu Bukarestből – azt követően, hogy találkozott Soros Györggyel, aki Bukarestben járt egy kalandos kiszállás keretében –, hogy nem vállalnám-e el az alakulóban lévő romániai Soros Alapítvány égisze alatt egy, az erdélyi magyarsággal foglalkozó részlegnek a vezetését. Egy kis gondolkodási idő után igennel válaszoltam.

Mi motiválta az ajánlat elfogadásában? Ismerte Soros nevét korábbról? Tudta-e mivel foglalkozik a Soros Alapítvány? Egyáltalán hogyan viszonyultak ehhez a szervezethez itt Romániában a többségi és kisebbségi polgárok?

A Soros Alapítványnak volt egy jelentős presztízse azokban az időkben az erdélyi magyarok körében: a ‘80-as évek második felében már aktív volt Magyarországon, ahol másológépek adományozásával és egyéb támogatási programokkal hívta fel magára a figyelmet.

Jelentős szerepet játszott ugyanakkor a demokratikus ellenzék megerősödésében és a rendszerváltás előkészítésében. Én gondolkodás nélkül igennel válaszoltam erre a felkérésre, nem utolsó sorban azért, mert úgy gondoltam, az alapítvány erdélyi tagozata azt a munkát vállalhatja föl, amit az RMDSZ a jelek szerint nem tart elég fontosnak, illetve a maga részéről nem kíván elvégezni.

Az alapítvány munkáját nagyon megnehezítette az első években az a körülmény, hogy miközben az erdélyi magyarok elárasztották támogatási kérelmekkel, román részről fenntartásokkal és gyanakvással kellett megküzdenünk.


2000-ben a Soros Alapítvány kolozsvári fiókja megszűnt, utódintézmények jöttek létre, és elvileg lehetséges lett volna, hogy betagozódjék, aktív politikai szerepet vállaljon, de akkor is kimaradt. Miért?

Ez már saját döntés volt. A közben szerzett tapasztalatoknak betudhatóan az én kisebbségpolitikai érdeklődésem határozottabb kontúrokat kapott: ledoktoráltam, el kezdtem oktatni az egyetemen, jelen voltam a közgondolkodásban ilyen-olyan megnyilvánulásaimmal.

És rájöttem fokozatosan, hogy a kisebbségpolitikai eredményességhez és hatékonysághoz arra van szükség, hogy az ember betagozódik egy nagy, erős és reprezentatív szervezetbe, és a szervezeten belülről képviseli azt, amiben hisz.

Ez az út azonban járhatatlannak bizonyult számomra, és itt már az alkatom döntötte el a kérdést. Túlságosan független alkat vagyok ahhoz, hogy be tudjak tagozódni, és el tudjak fogadni dolgokat, ha nem értek velük egyet.

Volt néhány nehéz év, ami ebben a vívódásban telt el: éreztem, ha nem állok be a sorba, akkor ezzel arra kárhoztatom azt, amit képviselni próbálok, hogy annak nem marad nyoma az erdélyi magyar kisebbségpolitikában.

Mégsem tudtam meghozni a döntést, hogy elkötelezzem magam politikailag, és a szervezeten belül próbáljak tevékenykedni. Egy ideig azt hittem, hogy erre a dilemmára az a megoldás, hogy az ember megpróbál konstruktív kritikusként, szakértői pozícióból befolyást gyakorolni arra, ami a romániai magyar közgondolkodásban, illetve a kisebbségi politikában történik.

Nagyon hamar kiderült, hogy ez ugyancsak illúzió: látnom, tapasztalnom kellett, hogy a szervezetnek akkora tehetetlensége van, annyira a belső logikája szerint kell működnie ahhoz, hogy eredményes, hatékony legyen, hogy egyszerűen nincs alapja annak az elvárásnak, hogy egy független szakértői vélemény nyomán az RMDSZ akárcsak árnyalati irányváltoztatásokat is megfontolás tárgyává tegyen

És akkor mi dönti el, hogy ez a szervezet merre megy? Mert hogy végül is nem, a közösség által megfogalmazott igények kéne tükröződjenek benne?

Ez egy nagyon érdekes kérdés és egyben szakmai probléma is számomra. Vitathatatlanul volt egy periódus, amikor azt hittük, hogy az eszményi világ úgy működik, ahogyan a kérdésében megfogalmazta. Hogy van a társadalom, amiben van egy érdekképviseleti szervezet, amely magára vállalja azt a sokszor nagyon hálátlan szerepet, hogy jelen kell lenni, döntéseket kell hozni, aztán vállalni kell a felelősséget a meghozott döntésekért. És van egy független elit, aki tematizál, aki egy senki által nem kontrollált nyilvánosságban fölvet kérdéseket, dilemmák elé állítja a szervezet képviselőit, és akit semmilyen formában nem terhel felelősség a képviselt álláspontok vonatkozásában. Ebben a dinamikában születnek a döntések, amelyekben érvényesülnek a szervezet érdekei, de ugyanakkor tükröződik az is, amit a társadalom az értelmiségi képviselők révén igényként megfogalmaz.

Valamikor 2004-2005 táján lett nyilvánvaló az RMDSZ számára, hogy a kisebbségi társadalom működtetése e szerint a modell szerint illúzió, és ahhoz, hogy a szervezet megfelelő mértékben legyen eredményes, föl kell számolni a független gondolkodásnak a fórumait, a szervezet által nem kontrollált nyilvánosságot.

Ez a történet sincs megírva. Én szomorúan néztem végig annak idején, hogy ezt a hálátlan munkát Markó Béla végezte el, akinek politikai teljesítményét én egyébként nagyra tartom. Az, hogy mit köszönhet az erdélyi magyarság Markó Bélának, ugyancsak nincs megírva, pedig érdemes volna tisztán látni ebben a kérdésben is.

Tényleg, mit köszönhet?

Én úgy gondolom, hogy azt, ahogyan az erdélyi magyarság kérdését megkerülhetetlenné tette a román belpolitikában. Teljesítményének sok összetevője tekintetében lehet kritikát megfogalmazni, de egészében véve nem lehet tőle elvitatni ezt a teljesítményt.

Az elhallgattatás hogyan lett megvalósítva?

Az elhallgattatást közvetlenül megelőző időszakban sok szó esett a jövőképről. Hogyan képzeljük el itt a jövőnket? Mi az erdélyi magyar jövőkép? Milyen célok teljesítését vállalja az RMDSZ? Az erdélyi magyar nyilvánosság hangos volt ezektől a kérdésektől, sokan, sokféleképpen foglaltak állást, tették le a garast.

Valamikor 2004 tájékán ezek a viták eltűnnek, kiszorulnak a nyilvánosságból, és szerepüket időlegesen átvette egy nagyon sajátos változata a politikai kommunikációnak: Markó Béla egymaga írt egy-egy szöveget, amelyet közölt Magyarországon az ÉS-ben és amely aztán a hazai lapokban is, akár 2-3-ban is megjelent. Ezek az időről időre megjelenő szövegek válaszolták meg a sorskérdésekkel kapcsolatos dilemmákat, és jelölték ki az utat az RMDSZ számára.

Aztán egy idő után, amikor az erdélyi magyarság hozzászokott a közgondolkodás kiürült tereinek a látványához, ezek az irányadó szövegek is elmaradoztak, a jövőkép kérdése pedig lekerült a napirendről.

Interjúnk második részében a Soros Alapítványban kifejtett tevékenységéről, az erdélyi magyar felsőoktatás múltjáról és jelenéről, az RMDSZ-Fidesz viszonyról, az erdélyi magyarság és az anyaország közötti kapcsolatokról kérdeztük Salat Leventét.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!