Liberalizmus, illiberalizmus, neoliberalizmus. Az erdélyi magyar politika állapota és lehetséges útjai

Székely István – ha jól értjük – valamiféle paktumot ajánl az értelmiség és professzionális középosztály számára, mivel ebből az irányból érzi veszélyeztetve a bűvös 5 százalékot. Ezt az RMDSZ liberális jegyeire építené, amelyek szerinte megkülönböztetik a Szövetséget a Fidesztől. Ebben még egyet is értünk, viszont a hasonlóságok tekintetében Székely diagnózisa legalábbis szelektív. A kisebbségi helyzetből adódó „strukturális érték-konzervativizmusról” beszél, miközben nem is érinti, hogy a Fidesz és az RMDSZ elképzelései leginkább a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikában érnek össze. Ami azonban az előbbi számára tudatosan vállalt politikai opció, az az utóbbi számára még csak nem is reflektált, hanem magától értetődő gondolati keret. Székely kizárólag a középosztályra irányuló fókusza is ezt bizonyítja. Bár a #rezist- és az USR-élmény felől (aminek a szerző, úgy tűnik, még mindig a hatása alatt van) logikusnak tűnhet, az erdélyi magyar politika megújítása nem épülhet progresszívnek ható (az RMDSZ retorikában modernizációs) lózungokra és a professzionális középosztály további köbeudvarlására. Ehhez egy tudatos és jól előkészített szociális fordulatra és a Székely által csak futólag említett rétegekkel (külföldön és az informális szektorban dolgozókkal, gyári és kisipari munkásokkal, szolgáltatásokban dolgozókkal, romákkal stb.) való szolidaritásra lenne szükség, amibe persze a középosztályt is be kellene valahogy kapcsolni. Írásunk ezt járja körül, érintve azokat a tényezőket is, amelyek az RMDSZ számára már-már lehetetlen küldetéssé teszik a stratégikus, program alapú politizálást.

Az RMDSZ liberalizmusa

Székely írásából lényegében egy liberális RMDSZ képe bontakozik ki, amit a „strukturális érték-konzervativizmushoz” hasonlóan szintén a „kisebbségi létmódból” vezet le. Mivel a „Szövetség és a Fidesz viszonyát az elmúlt években értelmiségi pozícióból bírálóknak” szintén liberális alapállást tulajdonít, erre a közös alapra építene fel valamiféle párbeszédet. Székely, az RMDSZ liberalizmusára vonatkozó diagnózisával egyetértünk, bár nem abban az értelemben, ahogy ezt leírja (fékek és ellensúlyok, jogállamiság, autonóm civil szféra, „öntudatra ébredő autonóm emberek”) és nem a „kisebbségi létmódból”, hanem a romániai modernizációs konszenzus jellegéből fakadóan, melynek a Szövetséget vezető negyvenes generáció is részese. Ennek két pontját fogjuk érinteni: egyrészt, a fejlődéssel és a nemzetközi renddel kapcsolatos elképzeléseket, másrészt, a nem politikai intézmények relatív autonómiájával szembeni nagyfokú toleranciát. Ezekben a Fidesz és az RMDSZ között tényleg jelentős a különbség. Nem hisszük azonban, hogy erre bármilyen társadalmi kompromisszumot, vagy új politikai irányvonalat lehetne építeni.

Fejlődésdiskurzusok és nemzetközi rend

Az RMDSZ fejlődésről és a nemzetközi rendről alkotott elképzelései szinte teljes mértékben igazodnak a liberális mainstream-hez (ez alól az antikorrupciós tematika képez kivételt, ami egy adott ponton a magyar elitek politikai integrációját veszélyeztette). Az igazodás azonban semmi esetre sem a „kisebbségi létmódból/érdekekből” fakad, hanem abból, hogy az 1990-es évek végén kialakult és máig fennálló román modernizációs konszenzusnak az RMDSZ is részese. A konszenzus lényege egyszerű: Románia akkor fog felzárkózni a Nyugathoz, ha kitartóan követi azt a fejlődési modellt, amit a magországok, illetve a nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank, EU stb.) testesítenek meg. Ebbe a liberális demokrácia intézményrendszere mellett egy sor jól meghatározható intézményes és társadalmi norma (nemek közötti egyenlőség, nemi kisebbségek elfogadása, korrupcióellenes harc stb.), a liberális nemzetközi rend (szupranacionális szerveződések) és a Nyugat geopolitikai primátusa is beletartoznak, természetesen a neoliberális gazdaság és társadalompolitika mellett, amiről a következő részben ejtünk majd szót.

A mainstream fejlődési modell vonatkozásában két megjegyzést tartunk lényegesnek:

1. A liberális modell plauzibilitását az a hit adja, hogy az állhatatos modellkövetés és a Nyugattal való együttműködés elvezet a magországokhoz való felzárkózáshoz. Ha ez mégsem sikerül, annak az okai nem a nemzetközi rendben, a Nyugattal való kapcsolat mikéntjében, hanem az adott társadalom intézményes és kulturális jellemvonásaiban keresendők. A nyugati nézőpont ilyen típusú interiorizálásából szinte törvényszerűen következik a félperifériás értelmiség, polgárság, középosztály öngyarmatosító magatartása, ami egyben a kedvezőtlenebb helyzetben lévő rétegek „atavisztikus”, „elmaradott”, „keleti”, „balkáni” stb. mentalitásának a stigmatizálásával jár. Vagyis, miközben ez a fejlődési modell progresszívnak tűnik, a privilegizált rétegek irányában szelektív, az alsó rétegek irányába pedig kizáró. Mindez pedig nem esetlegesen van így, hanem a diskurzus jellegéből adódóan szükségszerűen.
2. A kérdés nem csak az, hogy a különböző rétegek hogyan gondolkodnak a fejlődésről, hanem hogy ez milyen mozgásteret biztosít a politikai szereplők, köztük az RMDSZ, számára. A Szövetség szempontjából a szerencsétlen körülmény, hogy ebben a tekintetben Romániában és Magyarországon különbözőképpen alakultak a dolgok. Romániában a liberális mainstream-hez igazodó modernizációs konszenzus a mai napig töretlen (sem Dragnea „párhuzamos állama”, sem az AUR nacionalista protekcionizmusa nem veszélyeztette ténylegesen). A konszenzusnak ráadásul az RMDSZ, illetve a magyar professzionális középosztály jelentős hányada is részét képezi. Magyarországon azonban ez a fajta fejlődés-értelmezés csak a kétezres évek közepéig volt magától értetődő, annak ellenére, hogy az ellenzéki szereplők képzeletvilágát a mai napig teljesen uralja/fogva tartja. A Fidesz ugyanis tudatosan szakított a mainstream liberális fejlődési modellel, mondván, hogy az csak újratermeli a Magyarország és a Nyugat közötti egyenlőtlen cserét és olyan kulturális/intézményes penetrációval fenyeget, ami alááshatja az ország társadalmi és politikai stabilitását. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, ez a (nagyon jól felépített, rengeteg erőforrással támogatott és meg-megújuló) diskurzív váltás ad a magyar népesség egy jelentős része számára a „Sorossal”, „Brüsszellel” való szembenállásnak, a „Keleti nyitásnak”, a külön-utas külpolitikának, az orosz irányba megengedő geopolitikai realizmusnak értelmet. Így, miközben az RMDSZ most negyvenes elitje a román modernizációs konszenzus része, az erdélyi magyarok irányába és kifele is folyamatos „pávatáncra” kényszerül, mivel a Fidesz kommunikációs paneljai mélyen áthatották az erdélyi magyar társadalmat (különösen azokat a rétegeket, amelyek irányába a Szövetség semmilyen szolidaritást nem mutat). Így a liberális modernizációs konszenzus nyílt sisakos felvállalása semmilyen eredménnyel nem kecsegtet, csak a közösségen belül már meglévő antagonizmusokat mélyíti.

A nem politikai intézmények relatív autonómiája

Másrészt, Székely István társadalom-értelmezésében egy strukturális-funkcionalista logikát követ. Az elképzelés lényege, hogy mivel a társadalom egyre összetettebbé és bonyolultabbá válik, az egyes társadalmi alrendszerek (gazdaság, igazságszolgáltatás, tudományágak, művészetek stb.) szétválnak és autonóm, egymástól független intézményes struktúrákba szerveződnek. Mindegyik ilyen alrendszernek megvan a maga sajátos működési elve vagy – ahogy erre Székely utal – „bináris kódja” (igaz-hamis, jogos-jogtalan, profitábilis-veszteséges, szavazatot hozó-szavazatot vivő stb.). Közérthetőbben: a bróker pénzt, a jegybankigazgató monetáris politikát csinál, a bíró ítélkezik, a szociológus társadalmat kutat, az író regényt ír, a szobrász szobrokat készít. Ki-ki a maga (esztétikai, tudományos, gazdasági, jogi) szabályai szerint. Eközben a politika a professzionális politikusokra marad, akik – Székelyt idézve – „a szavazatszerzés logikáját kénytelenek követni”.

Ez is egy virtigli liberális elképzelés, ami Magyarországon az 1990-es években és a 2000-es évek elején volt egyeduralkodó, Romániában pedig mind a mai napig domináns. A gazdaság és a piac felől nézve ez a Thatcher-féle TINA (there is no alternative) princípium, avagy a piaci dereguláció, az egyes ágazatokban dolgozó értelmiségiek (helyesebben már csak szakemberek) számára pedig a politikamentes autonómia kora. Amikor, a tudomány és a művészet emancipatórikus/társadalomjobbító szerepéről lemondva lehetővé válik az öncélú regényírás, színdarabrendezés vagy kutatgatás. Ez az a pont, amikor, Tánczos Vilmos szavait parafrazálva, a „szappant vizsgáljuk a kredenc sarkán”.

Ez a modell szintén radikálisan eltér a Fidesz mélyen illiberális intézményes gyakorlatától. Magyarországon ugyanis a nem-politikai intézmények újra-politizálása (pártpolitikai gyarmatosítása) folyik, ami a közmédiától és az alkotmánybíróságtól a Tudományos Akadémián, kutatóintézeteken keresztül az igazságszolgáltatásig, a Központi Statisztikai Hivatalig egy sor intézményt érintett. Az RMDSZ (liberális) önmérséklete ebben a tekintetben korántsem magától értetődő. Elég, ha arra gondolunk, hogy a VMSZ milyen mélyen van benne a vajdasági intézményrendszer minden szegmensében, vagy, hogy a KMKSZ a háború előtt milyen szinten uralta le a kárpátaljai magyarság tereit. A kisebbségi intézményekben dolgozóknak elemi érdeke, hogy ez a status quo megmaradjon és lehetőleg soha ne jelenjenek meg politikai komisszárok az erdélyi színházakban, kutatóintézetekben, múzeumokban, iskolákban, közszolgálati médiumokban és egyetemi tanszékeken. Mindezek ellenére ez a fajta funkcionalista modernizációértelmezés sem lehet az értelmiség és az RMDSZ közötti kompromisszum, és az erdélyi magyar politika megújulásának az alapja, hisz pont ez okozta az értelmiség közéleti szerepvállalásának a felszámolódását és a politika választási marketingre redukálódását, amit Székely immár tényként kezel és amit írásunk utolsó részében még érintünk.

A Fidesz és az RMDSZ neoliberalizmusa

A Fidesz és az RMDSZ közötti legfontosabb kapcsolódási pontot Székellyel ellentétben nem a „strukturális értékkonzervativizmusban”, hanem a neoliberális gazdaság és társadalompolitikában látjuk. A különbség, hogy a Fidesz esetében ez egy tudatosan kidolgozott politikai opció, ami nem következik automatikusan az orbáni protekcionista-szuverenista fejlődési koncepcióból, míg az RMDSZ esetében mintegy magától értetődően, észrevétlenül simul a korábban bemutatott liberális modernizációs konszenzusba.

Orbán politikai közösségről alkotott elképzelésében a munka társadalmának központi szerepe van. Az általa képviselt fejlődési elképzelésnek hiába vannak protekcionista elemei, abban mégis a versenyképességnek van kiemelt szerepe. Az állam szerepét is végső soron azért kell megerősíteni, hogy az ország versenyképessége növekedni tudjon egy globális kapitalista rendszerben. Ehhez adócsökkentésre és rugalmas munkavállalási feltételekre van szükség. Orbán számára „koraszülött jóléti állam” dilemmája, amit 1992-ben még a liberális közgazdász, Kornai János fogalmazott meg, nemzeti sorskérdésként jelent meg. Kornai arra hívta fel a figyelmet, hogy kelet-európai viszonylatban a jóléti juttatások viszonylag magas szintet értek el, ami szerinte komparatív hátrányt jelentett az ország számára a külföldi működő tőkéért és a profitért folytatott nemzetközi versenyben.

A dilemma abból eredt, hogy a rendszerváltást követő kormányok számára a jóléti juttatások csökkentésének a politikai ára elfogadhatatlanul nagynak bizonyult. Orbán úgy oldotta fel ezt a dilemmát, hogy a jóléti juttatások leépítését a politikai közösség (és Székely interpretációjával szemben nem csak az elektorális többség!) kérdésével kötötte össze. A politikai közösség megkonstruálása (illetve az abból való kizárás) az „érdemesek” és „érdemtelenek” közötti határvonal meghúzásán és folyamatos újra-értelmezésén keresztül történt meg. Az érdemtelenek körébe könnyen kerülhettek nem csak a hajléktalanok vagy a munkanélküliek, hanem a gyermektelenek vagy akár a tiltakozó pedagógusok is. Az illiberális piaci fundamentalizmus lényegét „az öngondoskodás és a munka, a saját egzisztencia megteremtésére és fönntartására való képesség” nemzeti érdekké való felemelése és fetisizálása, valamint az állami szociális juttatások minimálisra csökkentése és a munkavállalók kollektív cselekvésének kiüresítése adja.

Szemben a Fidesszel, az RMDSZ-nek valójában nincs önálló és tudatos gazdaság- és szociálpolitikája, bár – paradox módon – a 2017-es RMDSZ program közel fele gazdasági kérdésekről szól. Ebben a vállalkozások fejlesztésére, az adók csökkentésére, a munkavállalás flexibilissé tételére, a közszolgáltatások privatizálására vonatkozó reflektálatlan piaci dogmatikát találunk. Hasonló az RMDSZ 2019-es kongresszusának vitaindítója, amit, mint „modernizációs programot” mutattak be és ami oldalakon keresztül értekezik a „kreatív osztályról”, vagy a digitalizáció fontosságáról. Egyik dokumentumban sincs azonban egyetlen szó sem az erdélyi magyar közösség igen kedvezőtlen társadalmi pozícióiról. Arról, hogy a magyar közösségen belül a diplomával rendelkezők, magas jövedelműek, a vállalkozók, a vezető pozícióban dolgozók, a professzionális középosztályhoz tartozók messze alul-reprezentáltak, miközben a közösség derékhadát a gyári munkások, kisiparosok, a szolgáltatói szektorban dolgozók (eladók, szállítók), az informális szektorban, vagy külföldön dolgozók teszik ki, a magyar anyanyelvűek pedig nagymértékben felülreprezentáltak az ország roma népességén belül.

A Szövetség ennek ellenére propagál – mintegy magától értetődően – egy reflektálatlanul tőkepárti gazdaságpolitikát és a szociális juttatásokat exorcizáló társadalompolitikát, holott a magyar közösség szerkezete pont ezek ellenkezőjét tenné indokolttá. Továbbá, „gazdaság” alatt szinte kizárólagosan személytelen piaci folyamatokat értenek, a profitabilitást abszolutizálják. Ebben a magyar közösség tagjai (illetve képességeik) eleve áruvá alakítva, mint munkaerő jelennek meg, mi több, a szakpolitikák (pl. az oktatás) fő céljává is a munkaerőpiac kiszolgálása válik (ahelyett, hogy többirányú képességeket fejlesszen). Az RMDSZ programban ez alól a logika alól egyetlen kivételt találunk, amikor a Szövetség a helyi termelők érdekartikulációs képességeit kívánja erősíteni a multinacionális áruházláncokkal szemben. A munkavállalók kollektív érdekvédelmének az ösztönzése, mint gazdaságpolitikai célkitűzés azonban fel sem vetődik, miközben a szociálpolitikai elképzelések enyhén szólva is foghíjasok. Ez utóbbiak olyan elemekből tevődhetnének össze, mint az univerzális és alanyi jogon járó egészségügyi biztosítás vagy a szociális bérlakásépítés.

Legalább annyira tekinthetjük tehát a szociálpolitikai fordulatot strukturálisan kényszerítőnek és a kisebbségi lét által indokoltnak, mint amennyire Székely annak tekinti az „értékkonzervativizmust”. Ebben a tekintetben nem tartható tovább sem a román (neo)liberális mainstream-be való belesimulás, sem a magyar illiberális piaci fundamentalizmus (munka társadalma, szelektíven pro-natalista családpolitika stb.) további importja. Egy tudatos fordulatra van szükség, ami egyaránt kiterjed a gazdaságpolitikai célok újra-fogalmazására és a szociálpolitikai célok megfogalmazására. Félő azonban, hogy ezek a programpontok sok RMDSZ-es politikus szemében a „szociális demagógia” kategóriájába esnek.

Lehetetlen küldetés?

Miután a szociálpolitikai fordulat szükségessége mellett érveltünk, egy szomorú paradoxont is érintenünk kell. Az erdélyi magyar politika megújítása nem képzelhető el az RMDSZ-nélkül, négy egymással összefüggő tényező jelenléte miatt azonban ebben az RMDSZ kis eséllyel lehet partner. Így az erdélyi magyar értelmiségnek két rossz választása van: megpróbál együttműködni az RMDSZ-szel, vagy nem működik együtt az RMDSZ-szel.

A problémák a következők:

1. Klientelizmus. Az RMDSZ jelenlegi Fidesz-közelisége nem politikai értékek kérdése, ahogy az „egyenlő közelség” sem volt az. Ez utóbbi biztosította Markó számára a magyarországi erőforrások elosztásának monopóliumát, majd 2014 után a Fidesszel való kiegyezés lehetővé tette Kelemen Hunor számára, hogy részt vehessen az erőforrásokért folytatott lojalitási versenyben. Így a Fidesz-RMDSZ viszony kapcsán nem biztos, hogy érdemes politikai értékekről és célokról vitatkozni.

2. A Fidesz nyomulása a politikai szocializációs intézményekben. Ezt a problémát Székely is érzi, hisz igazán testközelből éli: „fiatalabb korosztály politikusainak jelentős hányada egyre inkább a Fidesz politikai hívószavait, eszköztárát látja követendőnek”. Amiről Székely szemérmesen hallgat, hogy ez miért van így. Az ok egyszerű, a Fidesz növekvő közvetlen befolyása a politikai szocializációs intézményeken belül. A rendszerváltást követően létrejött egy sor ifjúsági szervezet, amiknek szerepe volt a fiatalok politikába (és RMDSZ-be) való becsatornázásában. Az RMDSZ azonban erre az alapra nem épített olyan elitképző intézményt, amin keresztül a fiatalokat felkészíthette volna az erdélyi magyar közéletben való szerepvállalásra. Megtette ezt helyette a Fidesz, amikor 2013-ban létrehozta az Mathias Corvinus Collegium erdélyi lábát, 2017-ben pedig az Erdélyi Politikai Iskolát. A rendszer a 2018 utáni ciklusban erősödött meg, a kolozsvári Egyetemi Program elindításával. 2020-tól az MCC tevékenysége az általános- és középiskolásokra is kiterjedt. Nem tartjuk valószínűnek, hogy az MCC erdélyi szárnyát vezető szereplők ellensúlyozni tudnák (már ha egyáltalán akarják), hogy itt a Fidesz politikai elitképző iskolájáról van szó, amely nem csak a politikai vezetéshez és politika-csináláshoz szükséges kompetenciákat, hanem helyenként szélső-jobboldaliba hajló támpontokat is szolgáltat a világ értelmezéséhez. Az elitképzés ilyen irányú átalakulása (hasonlóképpen az RMDSZ ifjúsági szervezeteinek a magyarországi kampányokba való bekapcsolódásához) átalakíthatja a Fideszhez való pragmatikus/klienteláris viszonyulást, ami a mostaninál is kisebb teret hagy az RMDSZ számára, hogy az erdélyi magyarság reális problémáival foglalkozzon.

3. Az RMDSZ elektorális hiperaktivitása. Székely, amikor „fiatal politikusokról” beszél, akik számára a politikáról csak a szavazatszerzés nyelvén lehet beszélni, valójában legalább három politikai generációt mos össze. Az elektorális váltás (vagy, ha nem akarunk finomkodni, a politika politikai marketinggé silányulása) már az RMDSZ-t most irányító negyvenes középgenerációban bekövetkezett, mi több, ebben a Markó körül tömörülők egykori liberális antidemokratizmusának is „elévülhetetlenek az érdemei”. Egyikünk 2002 és 2007 között az RMDSZ Ügyvezető Elnökségen dolgozott, ahol az volt a szabály, hogy a politikai döntéseket „az öregek” hozták, azonban a választási kampány egy olyan terep volt, ahol ezeket a döntéseket a fiatalabbak valamilyen mértékben hajlítani tudták. Így az akkori fiatalok a kreatív energiáikat a kampányokban élték, élhették ki, ahogy ez lényegében ma is történik. A 2010-es évekre azonban az „öregek” (alapító generáció) kikopásával a programatikus gondolkodásnak is leáldozott. Így az RMDSZ és az értelmiség közötti párbeszédre való felhívás, még ha őszinte is, önellentmondásos. Ma egy tetszőleges RMDSZ politikussal folytatott őszinte, négyszemközti beszélgetésen leginkább a hatékony politikai kommunikációra vonatkozó kérdéseket kaphatunk. Nagy kérdés, hogy ha egy társadalomkutató, vagy értelmiségi nem politikai marketing tanácsokat kíván szolgáltatni, hány RMDSZ-es politikussal marad még reális beszédtémája.

4. Habitussá vált kettős beszéd. A magyarországi és a romániai közéleti diskurzusok radikális különbözősége, a Fidesznek és a román szereplőknek való megfelelés folyamatos kényszere az RMDSZ számára egy tartós stratégiai kihívás. A helyzetet súlyosítja, hogy a kettősség az erdélyi magyar társadalmon belüli töréssé is vált, hisz a magyarországi média hatására sokan a Fidesz által képviselt diskurzusok mellett köteleződnek el, míg mások számára (főként, akiknek fontosabb a romániai kontextus) ez elfogadhatatlan. Az RMDSZ e nehéz kommunikációs helyzet kezelésére a kettős beszéd (vagy ahogy Lőrincz D. József nevezte, ambivalens diskurzus) mély gyökerekkel rendelkező hagyományához nyúlt vissza. Ez a nyelvezet a politikai túlélésre az eddigiekben elégségesnek bizonyult, azonban programatikus váltásra, vagy a közösség attitűdjeinek tudatos alakítására nagyon kevés (főként a Fidesz sokkal agresszívabb és közvetlenebb üzenetei mellett). Így aztán, a Fidesz kampánygépezete Erdélybe átszivárogva az erdélyi magyar közvéleményt a maga képére formálta olyan kérdésekben, mint az EU-hoz való viszony, a migráció kérdése, vagy az orosz-ukrán háború. Kutatási eredmények szerint az erdélyi magyarok ezekben a kérdésekben egyre távolodnak a romániai társadalmi konszenzustól és a Fidesz propagandájához idomulnak. Ez az RMDSZ számára kényszerpályát teremt. Egyrészt, a Szövetség elveszítette annak képességét, hogy az erdélyi magyarok számára a politikai napirendet meghatározza. Másrészt, egyre növekszik a távolság abban, amit az RMDSZ hivatalosan (általában nem túl nagy hangerővel) mond (leginkább a román partnerei fele) és amit az erdélyi magyarok többsége gondol.

Az ebből fakadó problémákat jól mutatja a 2020 februári gyergyóditrói incidens, illetve az ukrán-orosz háborúval kapcsolatos kommunikáció. Az RMDSZ mindkét kérdésben relatíve gyorsan reagált és a román (illetve a mainstream liberális) konszenzusnak megfelelő nyilatkozatot adott ki. Arra azonban egyik esetben sem tett kísérletet, hogy az erdélyi magyar nyilvánosságot a saját álláspontjának megfelelően alakítsa. A ditrói esetben a helyi eliteket (önkormányzat, helyi intézmények, helyi értelmiség) lényegében magára hagyta, akik így képtelenek voltak az indulatok kordában tartására, miközben az országossá duzzadó média-lincseléssel végképp nem tudtak mit kezdeni. A háború vonatkozásában pedig, a kezdeti nyilatkozatok és akciók után, a Szövetség lényegében felhagyott a kommunikációval, így az erdélyi magyarok egyre inkább a Fidesz által megfogalmazott álláspontot tartották irányadónak.

Következtetés

Székely az erdélyi magyarok politikai opcióit egy kétosztatú térben képzeli el, ahol a közösség nagyobb része szükségszerűen (a „kisebbségi létből adódóan”, „strukturálisan”) konzervatív, az értelmiség/professzionális középosztály egy része pedig liberális, mindez pedig a Fideszhez való viszonyulásban is leképződik. Az értelmiséget, illetve a középosztályt is ebből a logikából kiindulva szeretné pacifikálni, mivel a liberális szavazók elvesztése veszélyeztetné az öt százalékot. Ezt nem is annyira téves helyzetértelmezésnek tekintjük, mint egy olyan duális (liberális-konzervatív) koordinátarendszernek, ami az erdélyi magyar politikai alternatívakeresést zárja kalodába. Ebben a keretben ugyanis az egyenlőtlenségek, a szociál- és gazdaságpolitikával kapcsolatos igények, illetve végső soron a magyar közösség hátrányos helyzete egyáltalán nem artikulálható. Érvelésünk szerint a liberális-konzervatív keretben gondolkodva, a professzionális középosztálynak tett retorikai engedményekkel és progresszív jelszavakkal nem képzelhető el az erdélyi magyar politika megújítása.

A Székely által javasolt – és a Szövetség 2020-as önkormányzati kampányában (pl. csíkszeredai előválasztáskor, Soós Zoltán kampányában stb.) már egyszer csúcsra járatott – középosztályt célzó modernizációs retorika maga is kirekesztő és valójában nem vesz tudomást a magyar közösség tényleges állapotáról. A középtávú megoldást egy gazdaság- és társadalompolitikai program megalkotása és a Székely által csak úgy futólag említett, de az erdélyi magyar közösség nagy többségét kitevő rétegekkel való tényleges szolidaritásvállalás jelenthetné. Az értelmiség és a professzionális középosztály politikába való visszakapcsolódása a demokratikus párbeszéd újraindításán és a társadalmi felelősségvállalás ösztönzésén keresztül képzelhető el, aminek első számú feltétele éppen a politikai marketingre szűkült keretekből való kilépés lenne.

Székely írását ugyanakkor a Fidesztől való óvatos távolodási kísérletnek is értelmezhetjük. Az RMDSZ belső, informális vitáira való rálátásunk korlátozott, de valószínű, hogy sokan úgy érzik, a Szövetségnek ismét fordulnia kell. A Magyarországot sújtó válság miatt az onnan elérhető források le, a kormányzati részvétel és DNA-s kockázatok csökkenése miatt a romániai források felértékelődtek. Közben Orbán közelsége, a szekuritizáció és az új hidegháború kontextusában, egyre kellemetlenebbé és veszélyesebbé válik. Gondoljunk csak arra, amikor a miniszterelnök a 2022-es tusnádfürdői beszédét a fél erdélyi magyar politikai elit volt kénytelen az első sorból megtapsolni, majd Kelemen Hunornak kellett a román nyilvánosságban a mellett érvelnie, hogy Orbán beszéde valójában nem tekinthető rasszistának.

Meglátásunk szerint azonban a fentieknél nagyobb probléma, hogy a Fidesz a különböző határokon átnyúló intézményekkel (média-propaganda, Mathias Corvinus Collegium, RMDSZ ifjúsági szervezetek közvetlen bevonása a magyarországi kampányokba) már nem csupán az erdélyi magyarok lelkére, hanem a politikai szocializációs intézményekre is ráteszi a kezét. A Szövetségnek erre vonatkozóan mindenképpen érdemes lenne olyan belső szabályokat hoznia, amelyek biztosítják, hogy a magyar kormánnyal való (amúgy szükségszerű és legitim) pragmatikus együttműködés nem megy át feltétel nélküli azonosulásba és fölösleges szervilizmusba. Egyrészt, jó lenne, ha az RMDSZ tényleg minden ellenzéki párttal fenntartaná a hivatalos kapcsolatot (ez legjobb tudásunk szerint jelenleg távolról sincs így). Másrészt, valamilyen belső szabályokkal meg kellene próbálni mérsékelni a mediatizált szavazatzsákolási versenyt az RMDSZ-en belüli területi érdekcsoportok között. Ez még a Fidesz szavazók szemszögéből is visszatetsző, nem is beszélve az ellenzékiekről. Harmadrészt, az RMDSZ-nek az sem érdeke, hogy tevőlegesen részt vegyen a „Gyurcsányozásban”, az amúgy a határon túli magyarokkal szemben nem ellenséges politikai szereplők (Momentum, LMP, Karácsony Gergely stb.) „magyarellenesként” való feltüntetésében. Negyedrészt, talán azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy mennyire célszerű a politikai szocializációs intézményeket ilyen mértékben a Fidesznek átengedni.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Transtelex véleményét. A Transtelexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.