A politika kurva és önszembesítő voltáról – gondolatok kényszerhelyzetekről és értelmezésekről

Egy háznagyi poszt megmentése, elvtelen pálfordulás vagy pusztán a parlamenti matematika kényszere? Miután az RMDSZ együtt szavazott az AUR-ral a házbizottsági helyekről, a közbeszédet elöntötte a morális felháborodás. Miközben a bírálók a soviniszta erőkkel szembeni tűzfal leomlását látják a döntésben, a pártvezetés pedig hol jelentéktelen ügyként kezeli, hol kényszerhelyzetet és zsarolást emleget, érdemes a számok és a szabályzatok mögé nézni: létezett-e valaha valódi cordon sanitaire a román parlamentben, és vajon egyáltalán lehetséges-e intézményileg teljesen kizárni a szélsőségeseket?

A kritikus gondolkodás egyik ismert kutatója, Robert H. Ennis felsorolta, milyen gondolkodási szokások jellemzik az ideális kritikus gondolkodót. Olyan ínyencségek is szerepeltek a felsorolásban, mint a jólértesültség; a megbízható források használata és megnevezése; a teljes helyzet figyelembevétele; valamint a téma jellegéhez mérten a lehető legnagyobb pontosságra való törekvés. Ezeket az elveket követve vetettem egy pillantást arra, milyen értelmezések születtek a képviselőház házbizottságának szeptemberi megválasztásáról.

Amennyiben az adatokra vagyunk kíváncsiak, a képviselőház honlapját böngészve azt láthatjuk, hogy a szélsőséges pártok parlamentbe jutásuk után részt vettek a házbizottság munkájában, függetlenül attól, mely pártok alkották a parlamenti többséget vagy a kormánykoalíciót. Romániában nem működött olyan mértékű cordon sanitaire – magyarosan tűzfal –, mint például az utóbbi években Németországban az AfD-vel szemben. Érdekes egyébként a német alkotmánybíróság döntése az AfD beadványáról.

Az 1994 óta javítgatott képviselőházi szabályzat szerint a házbizottság négy alelnökből, négy titkárból, négy jegyzőből, valamint a képviselőház elnökéből áll. A szabályzat szerint a házbizottság „tisztségeinek az egyes parlamenti frakciók közötti elosztása a parlamenti frakciók vezetői közötti tárgyalások eredményeként történik, figyelembe véve a Képviselőház politikai összetételét” [21. cikk (3) bekezdés]. A képviselők a teljes névsort egyben hagyják jóvá szavazással. Az elnököt a képviselőház teljes mandátumára választják, a házbizottság többi tagjáról viszont évente kétszer, minden rendes ülésszak kezdetén szavazni kell. Magyarul: a képviselők évente kétszer döntenek arról, hogy jóváhagyják-e a frakcióvezetők egyezsége nyomán összeállított listát.

A „figyelembe véve a Képviselőház politikai összetételét” fordulat többször is szerepel a házszabályzatban a tisztségek elosztásának szabályozásakor, de az alkotmányban is előfordul [64. cikk (5) bekezdés]. Az alkotmánybíróság 2022. évi 17. számú döntésének 48. pontja kimondja, hogy a házbizottságokba történő kinevezések „tükrözik a parlamenti frakciók arányát az adott házban”.

Az értelmezésnek ebben a történetben még sok tere van. Egyrészt a kisebbségek képviselőcsoportja is parlamenti frakciónak számít, és nekik is volt helyük a házbizottságban. Másrészt a matematika néha bekavar: az arányos elosztás ritkán eredményez egész számokat. Mivel összesen 13 helyet lehet elosztani, nem lehet minden törtértéket automatikusan felfelé kerekíteni – például az 1,6-ot kettőre, ha az arányok alapján ennyi hely jutna egy pártnak.

Összefoglalva: a szélsőséges pártokkal szemben alkalmazott politikai stratégia, a cordon sanitaire nálunk 1990 után nem működött olyan formában, hogy az érintett pártok egyáltalán ne juthassanak intézményi tisztségekhez. Az alkotmányt és a házszabályzatot figyelembe véve szerintem nem is lehet így működtetni. Az, hogy egy pártot nem lehet teljesen kizárni a parlamenti tisztségekből, a kisebb pártokat, köztük az RMDSZ-t is védi.

Mindemellett a történethez még három megjegyzést fűznék.

Egyrészt a PSD, a PNL, az USR, az RMDSZ és a kisebbségek koalíciója május óta már nem létezik. Az, hogy most, szeptemberben változott az egyes pártoknak kiosztott helyek száma, általánosabb politikai változást is jelezhet. De lehet pusztán a nyomásgyakorlás eszköze is. Ezt kívülállóként nem tudjuk eldönteni. Az azonban biztosnak látszik, hogy a tűzfal, ha volt is, nem most kezdett lyukassá válni.

Másrészt a politikai cordon sanitaire gyakorlati megvalósítása rettentően nehéz; ez a stratégia nem is igen szokott sikerülni. Kell hozzá többek között parlamenti többség és nagyon következetes hozzáállás. Ha ugyanis a tűzfalat a törvényjavaslatokra is kiterjesztik, az azt jelentené, hogy az elzárni kívánt párt javaslatait pusztán a cordon sanitaire fenntartása érdekében szavazzák le a parlamentben. Na de mi van akkor, ha a törvényjavaslat jó az embereknek, hasznos az országnak?

Az elmúlt években Németországban és Franciaországban alkalmazott tűzfal eredményességét erőteljesen megkérdőjelezi a szélsőjobb és a szélsőbal előretörése. A cordon sanitaire önmagában nem kezeli azokat az okokat, amelyek miatt egyre többen akarnak elitellenes pártokra szavazni. Hamis biztonságérzetet azonban kelthet az elit azon részében, amely egyébként politizálással vagy pénzcsinálással van elfoglalva. Sok helyen – például Szász-Anhalt tartományban, de Franciaországban is – az elitellenes pártok saját jövőképet is felmutatnak arról, hogyan alakítanák az országot. Nemcsak azt mondják el, hogy a hagyományos pártok és elitek rosszak.

Harmadrészt: ha az elitet nem érdekli az éppen aktuális ügy minél alaposabb megismerése, akkor ugye nem várja el a közösségi médiában tájékozódó, egyébként mindennapi küzdelmeiket vívó emberektől, hogy árnyaltan fogalmazzanak, és alaposan végiggondolják, kire szavaznak?