Támogatásként indult, kisajátítás lett belőle: az RMDSZ bekebelezte a kolozsvári könyvhetet

A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét idén tizenöt éves. Ha valaki végigsétál majd a Bánffy-palota udvarán, azt fogja látni, hogy a rendezvény látszólag hozza formáját, minden a helyén van. A standok tele könyvekkel, egymást váltják a beszélgetések, a díszvendégek között ott van Bodor Ádám és Balla Zsófia, a szervezők pedig elégedetten sorolhatják a látogatói adatokat. Kevés dolog utal arra, hogy ez a történet egy fokozatos kisajátításról szól. Pedig a valóság az, hogy a könyvhetet átvette, leuralta az RMDSZ, és csinált belőle még egy átlagos kulturális rendezvényt, amire sok pénzt lehet elszámolni és valami marad is a tarsolyban. Ahhoz, hogy ezt meg tudja lépni, bevetette jolly jokerét, a mindenre is jó Iskola Alapítványt.

Hogy megértsük a folyamatot, vissza kell lapoznunk egészen 2011-ig, amikor pontosan hetven évnyi kényszerű kihagyás után, a Romániai Magyar Könyves Céh és más szakmai szereplők alulról építkezve újraindították a könyvhetet. Ez működött is egy ideig, azonban a 2010-es évek végére a kizárólag szakmai lelkesedésből és sebezhető pályázati morzsákból fenntartott szakmai-civil modell strukturálisan elérte a falat. Az RMDSZ-nek, aki már a kezdetektől ott volt csendestársként a háttérben, szüksége volt egy reprezentatív kolozsvári kulturális rendezvényre, így lépett be a képbe megmentőként az Iskola Alapítvány, amely hivatalosan 2020-ban kötött partnerséget, majd a pandémia után, 2021-ben már főszervezőként, a kasszakulcs és az irányítás kizárólagos birtokosaként vezényelte le az első, saját képére formált könyvhetet.

A táskahordozók hajnala

A 2021-es kiadás tökéletes mintáját adta annak, hogyan működik a gyakorlatban a lojalitásalapú kontraszelekció és a pártállami mintákat másoló kulturális térfoglalás. Az Iskola Alapítvány hatalomátvételével a könyvhét élére nem a könyvszakmából érkező szervezőt vagy kulturális menedzsert kerestek, hanem az alapítvány vezetőjének, Nagy Zoltánnak a mindenese, Kinizsi „Giusz” Zoltán lett beejtőernyőzve programigazgatóként.

Kinizsi a pártfolyosókon szocializálódott. Ha az ember átnyálazza a Kolozs megyei RMDSZ-struktúra elmúlt másfél évtizedének kampányarchívumait, szinte mindenhol ott találja a háttérben: már a 2012-es parlamenti választások idején a hivatalos Kolozs megyei pártjelöltek mellett bukkant fel hóstáti lakossági fórumokon és operatív kampánycsapatokban, hogy aztán Bukarestben folytassa áldásos tevékenységét valamelyik RMDSZ-es miniszter mellett, majd Kolozsvárra visszakerülve éveken át Horváth Anna volt alpolgármester közvetlen bizalmasaként működjön. A politikai hullámok aztán zökkenőmentesen átmosták Nagy Zoltánnak, az Iskola Alapítvány elnökének és Kelemen Hunor kabinetfőnökének közvetlen közelébe, ahol jutalomként megkapta a könyvhét főszervezői tisztségét.

Amikor 2021-ben élesben is működésbe lépett a Kinizsi-féle könyvhetes szervezés, Kolozsvár legfajsúlyosabb és nem mellékesen rendszerkritikus írói hirtelen a kerítésen kívül találták magukat. Abban az évben olyan nevek maradtak ki a hivatalos, központi programból, mint Tamás Gáspár Miklós, Selyem Zsuzsa, Balla Zsófia, Tompa Andrea vagy Szabó T. Anna; csupa olyan, a városhoz ezer szállal kötődő szerző, akiknek pont abban az időszakban jelent meg friss, aktuális kötetük, és mindenki tudta róluk, hogy sem a NER-rel, sem az Orbán-rezsimmel és az RMDSZ-nek a pávatáncával sem vállalnak közösséget. Aki ideológiai cenzúrát vizionál abban a döntésben, hogy mindegyiküket kihagyták a 2021-es könyvhétből, valószínűleg igaza van. De a magyarázat lehet sokkal prózaibb és ijesztőbb is egyben: a frissen kinevezett, politikai folyosókon edződött programigazgatónak valószínűleg a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy kiket illene vagy kellene meghívnia egy Kolozsvár központú irodalmi rendezvényre. Az, hogy végül olyan szerzők jöttek el akkor mégis, mint Závada Pál, aki szóvá is tette a hiányzókat, és a nemrég távozott Nádasdy Ádám, Nyáry Krisztiánnak köszönhető, aki elhozta a Magvető legfontosabb szerzőit. Závada a Transindexnek adott interjúban akkor ezt mondta: „Ha egy hónappal korábban tudok erről (mármint a meg nem hívott szerzőkről – szerk. megj.), akkor visszautasítottam volna a meghívást… Ne hagyjuk szó nélkül. Én mindenképpen szerettem volna nyilvánossá tenni, hogy ez nincs rendben. Elhiszem, nem lehet mindenki ott egy könyvhéten, de ez a tendencia, ami által olyan szerzők és olyan könyvek estek ki a válogatásból, amelyeket az elmúlt évek legjobbjai között tart számon a szakma, és mellékesen mind kolozsváriak, nem lehet a véletlen műve. Eufemisztikusan szólva elszalasztottak a szervezők egy lehetőséget, de ha nem vagyunk ennyire udvariasak, akkor kiszorították őket. Ez nem egy olyan kompromisszum, amit meg kell kötni.”

A Transtelex akkori lapelődje, a Transindex szerkesztősége – amelynek főszerkesztője voltam – a hivatalos könyvhét után meghirdette a Transindex Könyvestéket, és meghívta az Iskola Alapítvány által mellőzött írókat. Az a tény, hogy az idei, 2026-os könyvhétre Balla Zsófiát és Tompa Andreát már kiemelt vendégként hozzák el, annak a jele, hogy rájöttek, kellenek ezek a nevek ahhoz, hogy a működő rendszert legitimálják, miközben az abszolút politikai és gazdasági kontroll sértetlen marad a háttérben. A rendszer arra épít, hogy az emlékezet véges, ha minden olvasó megkapja a maga szerzőjét, akkor kívánni sem lehet többet a könyvhéttől.

A transindexes rendezvényre egyébként meghívtuk Markó Bélát is, aki a kolozsvári könyvhét egyik állandó szereplője volt és maradt. Nem aktív politikusként, hanem költőként jött, és az RMDSZ minél inkább hozzánőtt a NER-hez, Markó annál hangosabban és következetesebben bírálta nyitóbeszédeiben az Orbán-rendszert és annak erdélyi másolatát.

Tavalyi beszédét a Transtelex teljes egészében publikálta. „Maradjunk… az olvasás jogánál. Mert ez is egy jog, amit látszólag nem vitat senki. Csakhogy ezt a jogot már azzal is korlátozni lehet, ha példának okáért nem tesszük hozzáférhetővé a könyvet. Ha fóliázzuk. Ha drága. Ha nem támogatjuk a könyvkiadást. Ha csak ahhoz a könyvhöz adunk támogatást, amely megfelel az ideológiánknak. Ha nem értékek, hanem érdekek szerint osztogatunk díjakat” – írja ebben.

Van azért egy finom iróniája annak, hogy Markó Béla, az intézményesült megnyitója a rendezvénynek, kihasználva azt a helyzetet, hogy őt nem lehetett lekeverni a színpadról, az a szereplő lett, aki évről évre egyre élesebben kritizálta azt a modellt, amely mentén a könyvhét (is) működik.

A tizennyolcmilliárdos ernyő és a családi holding

Ahhoz, hogy megértsük a hályogkovácsi magabiztosságot, amellyel a könyvhét aktuális szervezői a Bánffy-palota kapuit nyitják és zárják a szakma előtt, le kell követnünk a pénz útját, mert a kolozsvári könyves esemény feletti kontroll megszerzése a politikai térfoglalás természetes mellékterméke.

Az RMDSZ az elmúlt bő évtizedben szinte tökéletesre fejlesztette azt a stratégiát, amellyel a kulturális és civil kezdeményezéseket módszeresen maga alá gyűrte. Ez a folyamat nem a kolozsvári könyvhéttel kezdődött, de ennek megszerzése mintapéldája annak a mindent elnyelő politikai expanziónak, amelynek során a pártpolitikai gépezet rátelepedik az erdélyi magyar társadalomra.

A folyamat minden területen ugyanazon forgatókönyv szerint zajlik, legyen szó fesztiválokról, ifjúsági rendezvényekről, szakmai fórumokról vagy éppen civil kezdeményezésekről: a független, ám krónikus forráshiánnyal és infrastrukturális présben működő civil szervezőket a pártközpont először hagyja kifulladni, hogy aztán a megmentő, a stabilitást hozó partner és a tőkeerős mecénás köntösében megjelenve bekebelezze azokat. A segítségért és a pénzügyi túlélésért cserébe a civil szféra nemcsak a gazdasági önállóságát, de előbb-utóbb a szakmai és kritikai szabadságát is kénytelen feláldozni.

Az RMDSZ ezzel a puha, de rendszerszintű térfoglalással lényegében felszámolta a párttól független, alternatív magyar nyilvánosság és kultúraszervezés tereit, így ma már Erdélyben alig létezik olyan fajsúlyos rendezvény vagy kulturális produktum, amely ne kényszerülne rá, hogy a lojalitási láncolaton keresztül a szövetség politikai és gazdasági hátterétől, illetve a kabinetfőnöki szobákban leosztott budapesti milliárdoktól függjön.

Az Átlátszó Erdély 2026 áprilisában megjelent oknyomozása tűpontosan rajzolta meg az óriásgömböccé hízlalt Iskola Alapítvány gazdasági hátterét. Hivatalosan az RMDSZ semmiféle magyarországi támogatásban nem részesülhet, ám nem ez a helyzet a házi alapítványával, amely 2025 végéig legalább 18 milliárd forintnyi magyar állami közpénzt csatornázott be, aminek köszönhetően éves bevételei mára elérték a 70 millió lejt, vagyis ez a kulturális-oktatási háttérintézménynek álcázott gépezet anyagilag konkrétan egyenrangúvá vált az RMDSZ teljes hivatalos költségvetésével. Ekkora tőkekoncentráció mellett pedig a valódi, független civil szervezeteknek a puszta túlélésre sincs esélyük. S miközben Kinizsi a sajtóban idén is a forráshiányra panaszkodott, az alapítvány fű alatt elképesztő ingatlanbirodalmat épít, amelybe a kolozsvári Fürdő utcai villa gyanús, 9,1 millió eurós megvásárlása vagy a nagyváradi Sonnenfeld-palota ügye is beletartozik, bizonyítva, hogy a könyvhéthez hasonló rendezvények mindössze annak a paravánnak a kellékei, ami legitimálja ezt a brutális vagyonkoncentrációt.

Ex- és jelenlegi pártelnöki kommunikációsok játéktere

A milliárdos közpénzgépezet ugyanakkor egy belterjes családi részvénytársasággá is zsugorodik, hiszen az Iskola Alapítvány elnöke Nagy Zoltán, Kelemen Hunor kabinetfőnöke, a felesége pedig az a Nagy-Debreczeni Hajnalka, aki szintén a párt belső bizalmi körének oszlopa: a szövetségi elnök egykori sajtósa, jelenleg az RMDSZ pártlapját, a Maszolt kiadó Progress Alapítvány vezetője. Hogy ez a családi-pártos összefonódás milyen mentalitást szül a mindennapi menedzsment szintjén, azt tökéletesen illusztrálja az a tavalyi eset, amikor a könyvhét gyermekirodalmi szekciójának szervezését Nagy-Debreczeni Hajnal vette a kezébe. Amikor egy elkötelezett, független erdélyi ifjúsági lap külsős szerzője jóhiszeműen felhívta őt, hogy szeretne szakmai alapon egy bemutatóval bekerülni a programba, röviden eltanácsolták. Felesleges odamenni, mert a mai gyerekeket az égvilágon semmi sem érdekli – hangzott a válasz. Debreczeni Hajnalka hozzáállása a rendszer lényegét tükrözi, ahol korántsem az inkluzivitás vagy az olvasóvá nevelés a cél, hanem a tér puszta lefedése és ellenőrzése. Ha valaki nem a kliensrendszer, a családi-pártos hálózat része, akkor nem kerülhet kapun belül.

Ha az ember közelebbről megnézi, kik vezetik a könyvhét legnagyobb presztízsű, leginkább várt irodalmi beszélgetéseit, újabb ismerős arcokba botlik a pártirodákból. Tavaly is, és az idei, 2026-os jubileumi kiadáson is az abszolút főműsoridőt, a két díszvendég, Balla Zsófia és Bodor Ádám pódiuminterjúit Péter Blanka, Kelemen Hunor sajtósa kapta meg moderátorként. Félreértés ne essék: Péter Blanka filológiát végzett és jó képességű kommunikátor, a probléma nem az ő személyes kompetenciájával van, hanem azzal az összeférhetetlenséggel, hogy ő jelenleg a pártelnök kommunikációs stábjában alkalmazott. Vagyis a könyvhét kiemelt vendégeivel nem egy fontos kulturális szereplő, bejáratott kulturális újságíró, az illető szerzőt jól ismerő pályatárs beszélget, hanem egy politikai kommunikátor. Mert ennyire elmosódtak a határok az erdélyi magyar kulturális és politikai intézményrendszerben. Egy egészségesen működő kulturális térben fel sem merülne kérdésként, hogy a legfontosabb irodalmi beszélgetések moderátora egy pártelnök közvetlen munkatársa legyen. A könyvhéten viszont ezek a szerepek már annyira összecsúsztak, hogy sokaknak fel sem tűnik, hogy Kelemen Hunor sajtósa foglalja a kulturális újságíró helyét, és erről ismét valahol a pártfolyosón döntöttek.

Az egzisztenciális függőség csapdája

Ebben a mesterségesen létrehozott, egyközpontú finanszírozási vákuumban, ha egy író, költő vagy szerkesztő, esetleg egy lap életben akar maradni, kénytelen abból a tenyérből enni, amelyet Kelemen Hunor kabinetfőnöke irányít. Ez a mindent átható, strukturális függőség pedig a legbiztosabb melegágya annak a mélyen rögzült öncenzúrának, amely megmagyarázza, miért kíséri fojtogató csend ezt a szellemi kisajátítást.

Nézzék meg jól a könyvhét támogatóit felvonultató oldalt: az a sokféle logó a valóságban egyetlen feneketlen pártalapítványi zsákot takar. Mert a történet igazi tragédiája ez a totális harácsolás: az önkormányzati szereplők a helyi közpénzeket csorgatják át, miközben a budapesti NER-es intézmények – a Bethlen Gábor Alaptól a Petőfi Kulturális Ügynökségig – szintén ide öntik a milliárdokat, hatékonyan elvágva minden alternatív forrást a független civil szféra elől. Ők csatornáznak be mindent, ők ülnek a ládán, és ők döntenek az erdélyi magyar kultúra milyensége felett.

Amikor tehát a könyvhét tizenötödik, jubileumi fényei kigyúlnak Kolozsváron, s a nagyszínpad pódiumán elhangzanak a jól megfogalmazott, ünnepi mondatok, gondoljanak erre a fojtogató ölelésre. Mert lehet-e még valódi, szabad és kritikus kultúráról beszélni egy olyan közösségben, ahol a könyvhét programigazgatója egy pártpolitikai táskahordozó, a rendezvény anyagi hátterét a pártelnök kabinetfőnöke osztja le, a legrangosabb irodalmi beszélgetéseket a pártelnök közvetlen sajtósa irányítja? A kolozsvári ünnepi könyvhét működik ugyan, de a túlélés ára a legteljesebb politikai kisajátítás lett, amely a szabad szellemet lassan, de módszeresen lecserélte a lojális alattvalók fegyelmezett tapsára.