Gondolatok a könyvvásáron

Azt tanították nekem hajdanában, hogy a kenyeret nem szabad eldobni, a fecskét nem szabad bántani, édesanyánkat szeretni kell, és a könyvet nem szabad eltépni. Ezek szerint ezek a legfontosabbak az életünkben: a kenyér, a fecske, édesanyánk és a könyv. Azóta valamelyest változott a véleményem természetesen, tudom például, hogy nem a fecske az egyetlen hasznos madár, nem csak a kenyeret kell megbecsülni, nem csak édesanyánkat kell szeretni, és nem minden könyv szent. Vannak jó és rossz könyvek. Mégsem hajítanék a szemétre könyvet ma sem, ez számomra legalább annyira elképzelhetetlen, mint egyetérteni a halálbüntetéssel. Egy vagy több szerző, egy vagy több ember teremtménye minden könyv. Mások élete fölött nem rendelkezhetünk.

Pedig mondogatják már egy ideje, hogy úgyis el fog tűnni a könyv. Vagy visszaszorul egy-egy félhomályos könyvtárba, ahol régi idők tanújaként kézbe veheti, aki érdeklődik a régiségek iránt. Annyi mindent jósolnak manapság. Azt is, hogy nem lesz szükség az emberi értelemre, mert átveszi a helyét a mesterséges intelligencia. Sőt, az emberre sem lesz szükség talán, mert a közelgő apokalipszist csak a robotok élik majd túl. A könyv pedig könnyből lett és könnyé válik majd, ahogy a magyar nyelv sugallja, hiszen az évszázadok során ennek a két más-más eredetű szónak az alakja többször is egybeesett. Volt úgy, hogy könyűnek mondták a könyvet is, akárcsak a könnyet, aztán a tizenkilencedik században egy ideig nem könny csordult egy megható történet olvastán a hajdani hajadonok szeméből, hanem könyv.

Tényleg változik minden, talán a könyvek rendeltetése is.

Mondjuk nehezéknek lehet használni a kerti asztalon, hogy el ne fújja a terítőt a szél. Vagy két-három kötet Révai-lexikont tehetünk a székre, hogy arra ültetve, könnyebben elérje kisgyerekünk a tányért. Műtárgyként is jól mutat a szép könyv. Nem kell megzsúfolni a könyvespolcot, egy cserép virág, egy könyv, egy ikebana, egy mutatós borító. Meg aztán csokoládésdoboz is lehet egy könyvutánzat. Édes, mint egy giccsregény. Vagy egy vékonyabb könyvvel alá lehet dúcolni a billegő asztallábat. De kaptam én egykor levélbombát is, amely könyv volt tulajdonképpen. Kibontottam, szétnyitottam, és hátrahőköltem. A fedőlapon belül ablakot vágtak középre egészen a hátsó borítóig, az ablakban piros, kék, zöld huzalokból összeszkábált gyújtószerkezet. Nem robbant szerencsére. Becsuktam rámülten, kivitték a mezőre a tűzszerészek, szétlőtték távcsöves puskával. Nem volt benne robbanótöltet. Csak meg akart ijeszteni valaki. Sikerült is. Sok mindenre lehet használni egy könyvet.

Maradjunk mégis inkább az olvasásnál. Az olvasás jogánál. Mert ez is egy jog, amit látszólag nem vitat senki. Csakhogy ezt a jogot már azzal is korlátozni lehet, ha példának okáért nem tesszük hozzáférhetővé a könyvet. Ha fóliázzuk. Ha drága. Ha nem támogatjuk a könyvkiadást. Ha csak ahhoz a könyvhöz adunk támogatást, amely megfelel az ideológiánknak. Ha nem értékek, hanem érdekek szerint osztogatunk díjakat.

Ha megmondjuk, mit írjon, mit ne írjon az író. Holott az olvasás joga az olvasóé. Neki kell eldöntenie, hogy mit olvas. Ítélkeznie is neki kellene végső soron. Az államnak pedig kötelessége támogatni az olvasót. Vagyis a könyvet. Olyan családban nőttem fel, amelyben azt olvashattam, amit akartam. Kizárólag egyetlen szelíd tiltás hangzott el néha: „Evés közben ne olvass, fiam!” Ennyi csupán. Ha kértem, segített anyám vagy apám eligazodni. Ha nem kértem, békén hagytak. Ilyen körülményeket szeretnék én is az írók és olvasók közösségében is. Mert egyezzünk meg, ez is egy közösség. Ne riogassuk egymást a világvégével, ne jövendöljük azt, hogy a Gutenberg óta tetszés szerint sokszorosítható könyvre nem lesz szükség. A sokszorosítás módja változhat, lehet kézzelfogható papírköteg, amiből olvasunk, vagy csak digitális szöveg, de a könyv mint eszme nem múlhat el.

A könyv mi magunk vagyunk. Ez a mi identitásunk. Erdélyi magyar könyv nélkül például nincsenek erdélyi magyarok. Ez ilyen egyszerű.

Dsida Jenő verseiből egyszer a jövőben életre kelthető lesz maga a költő. Ahogy a szavakat egymáshoz fűzi, ahogy gondolkozik, ahogy beszél, ahogy hallgat, ez mind ő maga. Ahogy Kós Károly a Kalotaszeget nézi, látja, megmutatja, ahogy egész Erdélyt szereti, ahogy a mondatait megszerkeszti, ahogy az épületeit megrajzolja, abból majd valamikor feltámasztható lesz ő is. Igen, ismétlem, úgy vigyázzunk a könyveinkre, hogy ők mi vagyunk.

Sokszor van olyan érzésem mostanában, hogy akik a világot vezetik, nem olvastak semmit. Úgy viselkednek, mintha nem ismernék a történelmet, és mintha fogalmuk sem lenne, mit mond Homérosz vagy Shakespeare. Ilyenkor nekem is eszembe jut Vörösmarty Mihály kérdése, hogy vajon „ment-e a könyvek által a világ elébb”. Aztán rögtön elrestellem magam, hogy a könyvekre hárítanám a felelősséget azért, amit mi tettünk vagy teszünk egymás ellen. Könnyű azt képzelni, hogy az orosz elnök valószínűleg nem olvasta Tolsztoj Háború és békéjét, és ezért nem tudja, mit jelent, ha az országodat megtámadják. Ne áltassuk magunkat, minden bizonnyal olvasta.

Vagy hogy egyik-másik demagóg politikus azért prédikál békét, és uszít közben gyűlöletre, mert nem ismeri a III. Richárdot. Pedig majdnem biztos, hogy ismeri. Netán azért korrupt valamelyikük, mert bele sem lapozott a világ egyik legfontosabb könyvébe, a Bibliába. Dehogynem lapozott bele.

Számtalanszor hallotta a tízparancsolatot is, amikor misén vagy istentiszteleten kampányolta magát vasárnaponként. A könyv segítségével bejárhatjuk a múltat és jövőt, az egész földkerekséget anélkül, hogy kimozdulnánk a házból, de tőlünk függ, jóra vagy rosszra használjuk-e ezt a tudást. Általa valóban mehet a világ elébb, de csak ha mi is úgy akarjuk.

Ezelőtt több mint harminc évvel a Romániai Magyar Könyves Céh elindította a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárt. Aztán valamivel később Nagyváradon is Könyvmaratont szerveztek évről évre. Majd Kolozsváron is beindult az Ünnepi Könyvhét változó helyszínnel, most már egy ideje a Bánffy-palotában. Panaszkodtunk közben folyamatosan, hogy nincsen keletje a könyvnek. Erre fel Csíkszeredában is lett könyvvásár a sportcsarnokban, az önkormányzat támogatásával. Nyüzsögnek ott is az olvasók, és örömmel készülnek rá erdélyi és magyarországi szerzők egyaránt. Kedvet kaptak a sepsiszentgyörgyiek is, nekik is jó lesz, gondolták. És jó lett. Tolongás van napokig a Sepsibookon az Arénában. Nem úgy tűnik, hogy nincsen szükség a könyvre, és hogy nehezéknek, támasztéknak, falidísznek, esetleg, isten őrizz, tűzgyújtásra kellene használni.

Vannak színvonalas kiadóink, vannak kiváló íróink, vannak könyvvásáraink. De ami a legfontosabb, még mindig van egy szolidáris erdélyi magyar társadalom, amely többször is bebizonyította, hogy képes megküzdeni az identitásáért. Igen, képesek vagyunk megmozdulni, ha kell. Ez még mindig Kós Károly meg Bánffy Miklós népe, és persze a Bolyai Jánosé, aki Üdvtant is írt, nem csak Appendixet. Vagy még messzibbre visszatekintve, Aranka György, Apáczai Csere János és Heltai Gáspár népe is vagyunk. Ilyen könyves múlttal a jövőnk sem lehet olyan rossz, csak valamivel több önbizalom kellene hozzá.

Több önállóság. Eleink is tudták, mit kell tenni, nekünk is tudni kell. Ahogy az elmúlt hónapokban is tudtuk. A segítséget elfogadjuk, a tanácsot megköszönjük, de mi döntjük el, mi a helyes.

Nem folytatom, mert mindjárt politikai program lesz belőle. Ami persze nem is olyan nagy baj, elvégre a politika és a kultúra összefügg. A politika az eszköz, a kultúra, vagyis az identitás a cél. Maradjunk ennyiben. Jó könyvvásárt, jó olvasást kívánok mindenkinek. Evés közben ne tessék olvasni! De egyébként mindig mindenhol, ülve, állva, fekve, vízparton, hegytetőn, reggel, este, repülőben, vonaton, autóbuszon. Ahol lehet, és amikor csak lehet.

(Elhangzott a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján 2025. június 26-án.)