Egy összeomló rendszer utolsó kampánya és az RMDSZ szerepe benne

Két héttel a magyarországi választások előtt már nem nagyon lehet úgy tenni, mintha csak a szokásos kampány zajlana. Nyílt, idegőrlő élet-halál harc folyik, amiben szemünk láttára esik szét darabjaira a Fidesz-valóság: a közbeszédet elárasztják a hazugságok, kitalált történetek és a teljesen elszabadult, szürreális állítások. A hatalom fűbe-fába kapaszkodik, hogy mentse magát. Újságírókat vegzálnak, rájuk küldik a titkosszolgálatokat, a hatalmát féltő miniszterelnök a színpadról rikácsolja, hogy az ukránokat akarják beengedni Magyarországra azok a magyarok, akik nem szavaznak rá. Mindeközben Szijjártó Péter előbb elismeri, majd megpróbálja relativizálni, hogy Lavrovot naprakészen tartotta a brüsszeli infókkal; Szabó Bence rendőrtiszt a nyilvánosság elé áll, hogy elmondja, politikai célokra használják a rendőrséget, és ő maga is célponttá vált. Orbán Viktor a háborúról harsog úgy, mintha holnap már mindenkinek be kellene vonulnia. Az épületekről, buszmegállókról, terekről és lámpaoszlopokról egy démonizált Zelenszkij nézi végig a rezsim vergődését, akit – a sors iróniája – maga a rendszer idézett meg. Úgy néz ki, tetemrehívás lett belőle: olyan, mintha utolsó óráit élné az ország, és hullarablók zsákolnák, amit még lehet. Elkezdődött a NER-vagyonok kimenekítése is: Orbán szövetségese és barátja, a Magyar Nemzeti Bank vagyonát ipari szinten kilapátoló Matolcsy, Dubajba szállítja vagyontárgyait; Orbán strómanja, Mészáros Lőrinc a bankszámláit üríti le; Orbán veje, Tiborcz István már hónapok óta az USÁ-ból intézi ügyeit.

Ez nem azt jelenti, hogy feladtak mindent, Orbán még megpróbálja a lehetetlent. Hogyha nem volna elég az, ami eddig kiderült, hogy mire képesek annak érdekében, hogy ne engedjék át demokratikus szabályok szerint a kormányzást, egy újabb dokumentumfilm minden maradék illúziót eloszlat. A legkiszolgáltatottabbakat sem kímélik: ahogy a gyermekotthonokba is befurakodtak a kéjsóvár Zsolti bácsik, úgy járják végig alkohollal és drogokkal, fenyegetést osztogatva és félelmet keltve a szegénység bugyraiba szorult szerencsétleneket, hogy kicsikarják szavazatukat. Ebből meglesz az 500 ezer, a határon túliakéból is szépen fog jönni a listás részre: innen is csurran, onnan is cseppen. De elég lesz-e? Egyre több jel mutat arra, hogy nem. Hiába minden: a hazugságok, a szavazatvásárlás, a kényszerítések, a propaganda. Recseg-ropog, inog és bedől, már nem tudja egyben tartani magát az Orbán-rendszer.

De Erdélyben csend van, napsütés, boldogság és összetartozás. Az erdélyi magyarokhoz nem jutott el a híre annak, hogy Magyarországon megrengett a föld. Az erdélyi magyar nyilvánosság jelentős része – közszereplők és egyszerű választók – még mindig ott tart, hogy Orbán Viktor a legjobb és a Fidesz mindörökké. Az RMDSZ még reménykedik abban, hogy valami csoda mégiscsak megmenti a rezsimet, mert a kijáróembereknek nincs B opciójuk, mindent egy lapra tettek fel, és ez eddig nyerő volt. Dőlt a lé, „épült-szépült Erdély”, sokadalmaktól és fesztiváloktól volt hangos minden kisfalu és nagyváros, büszkeségtől dagadt a politikusi kebel, amikor látta, milyen jól lehet terelni a népet muzsikaszóval, zászló-zászló-szívvel és aprópénzzel. Mert azt már tudjuk: filléreket vetettek a népnek, a vastagja kellett az ötcsillagos szállodákra, sportkluboknak, az RMDSZ házialapítványainak, obskúrus gazdasági szereplőknek. Minden ki volt számítva, fel volt jegyezve és el lett osztva. És nem lehet, hogy ennyi év „munkája” most összedőljön. Nincs más hátra, mint elszántan gyűjteni és zsákolni a szavazatokat. Lehajolni az utolsóig is.

Az áldott kisebbségi akkomodációs kényszer most sem hagyja cserben a pártot: a szavazók hallgatnak, és hagyják őket dolgozni. Senki nem szorítja sarokba azzal, hogy fiúk, mégiscsak rá kellene kérdezni Orbánéknál, hogy mi a láncos teremtette zajlik szeretett anyaországunkban. Nem, ilyesmi senkinek nem jut eszébe, mert a székely nappalikban nem a Partizán megy, hanem a Duna TV meg az M1, és folyamatosan ugyanazok az üzenetek ömlenek belőle, ugyanazok a félelmek, ugyanazok az ellenségképek. Nem egyszer hallották már, hanem százszor, ezerszer, napokon, heteken, éveken keresztül mindig az épp aktuális ellenségre igazítva. A „Tisza ukránbarát”, „Magyar Péter háborút akar”, „emelni fogják a rezsit”. És az erdélyi magyar ember meg sem áll gondolkodni, szalad a levéllel, hogy leadja a papnak, az Eurotransnak vagy az RMDSZ-nek. Valaki vegye már el tőle és fusson vele Budára!

Nem ugyanabban a valóságban élünk. Az RMDSZ pedig azon van, hogy akárcsak szövetségese, a Fidesz, ezeket az embereket a valóságtól minél inkább elzárja, mert csak akkor tudja manipulálni őket. Akkor tudja teljesíteni vállalásait Orbánék felé, és akkor sikerül átmenteni a teljes konstrukciót a következő négy évre. S aztán még négyre. És uralkodnának boldogan, amíg meg nem halnak. És hát van az a kör, amely igenis érdekelt ebben: a lokálisan integrált emberek, a polgármester, a helyi RMDSZ-es vezető, az iskolaigazgató, a tiszteletes, a mindenki által ismert kulcsfigurák, akik megszervezik, hogy mi történik a lakóházban, az utcában, a kisfaluban, nagyvárosban. Papok hirdetik a szószékről, hogy kire kell szavazni egyházak és egyesületek ajánlkoznak, hogy ide tessék, beadni a borítékot, a sarki boltos és a postás bácsi integet, hogy "viszem én, viszem én, két nap elegendő"!". Minden kisebb és nagyobb, magyar közpénzből élő és politikai függőségben tartott helyi hálózat odateszi magát, hogy összegyűjtsék azokat az értékes borítékokat. Közben eljátsszák, hogy minden rendben van, gond egy szál se, Orbán Viktor kézben tartja a helyzetet, és ez a mániákus szavazatgyűjtés itt, Erdélyben a haza szeretetéből adódó felfokozott lélekállapot, a politikai öntudat természetes velejárója, így kell ennek történnie. Mindeközben már az Európai Parlament alelnöke, Nicu Ștefănuță is nyíltan beszél a rendszer visszásságairól, a legnagyobb romániai aktivista szervezet, a Declic pedig vizsgálatot követel, mert amit itt művelnek a levélszavazatokkal, az nem segítségnyújtás, hanem egy politikailag vezérelt, átláthatatlan hálózat működtetése.

Amihez az RMDSZ most az erdélyi magyarok sorsát adja, túlment minden demokratikus határon. És akinek szeme van a látásra, azt látja, hogy a fiókpárt nemcsak tűrte ezt a rendszert, hanem hozzá is idomult: átvette a logikáját, a reflexeit, a módszereit. A lojalitás fontosabb lett, mint az erdélyi magyarok jövője, a hálózat fontosabb lett, mint az érdekvédelem, az uralkodás fontosabb lett, mint a szolgálat (naná!).

Most még csend van. Innen Erdélyből, az M1-es, kossuthrádiós, maszolos és transzilvános szemüvegeken és fülhallgatókon keresztül az egész úgy szól és úgy néz ki, mintha csak egy kis zökkenő volna, egy kis kilengés, de mindjárt szépen visszarendeződik minden, mert hát eddig is mindig visszarendeződött, miért pont most ne történne így. Orbán Viktor csak kitalál valamit: az eddigi bombabiztos trükkök nem jöttek be, de biztos ott van a kabátzsebében az x-ik tutti ász, amivel mindent helyretesz.

Nem fog. Vége van.

És akkor jön az igazi kérdés: mihez kezd az RMDSZ április 12-e után? Ismét előhúzza a jól ismert „transzilván pragmatizmust”, és elkezdi magyarázni, hogy hát a politika ilyen, alkalmazkodni kell, új helyzet van, új válaszok kellenek? És ezt majd hol fogják elmondani? Melyik csatornán? Melyik stúdióban? A Transzilvánon? Vagy egyenesen Lizikének fog nyilatkozni Kelemen Hunor? Ki fogja finanszírozni ezt az új narratívát? Honnan lesznek a források? Mi történik a propagandahálózattal? Mit fognak szólni a megvezetett emberek, amikor rájönnek, hogy amit eddig az M1-en valóságként kaptak, szétesett?

Mert egyezzünk meg, jóban-rosszban egy a nemzet. Ha korábban átjött a propaganda, átjön majd a valóság is. Az a rendszer, amiben eddig minden politikus biztosnak hitte magát, nem úgy omlik össze, hogy szépen, csendben megáll a határon. Annak lesz hangja, füstje, lesz törmeléke, és az ide is el fog érni.

Úgyhogy lehet még most is úgy tenni, mintha minden rendben lenne, lehet még gyűjteni, szervezni, magyarázni, zsákolni, hűségüzeneteket küldeni podcastokban, szelfivideókban, és lehet még egyszer utoljára beleállni ebbe a nagy választási mutyiba, de az óra itt is ketyeg. És amikor megérkezik az a robaj, akkor már nem lesz idő átállni.

Készüljenek, uraim.