Torner Anna: Nem én vagyok a lényeg

Futtában. Ez már a sokadik évem, hogy párhuzamosan végzek két szakot. Most egy kis nihilt érzek, elfáradtam, de örülök a napsütésnek.

Tök jók voltak Boros Kinga drámaelemzés órái, és arra jutottam, hogy kiegészíteném a színészképzést a teatrológiával. Utána adta magát, hogy Kárpáti Péter és Albert Mari drámaíró mesteri szakára is menjek. Szeretnék elmélyülni mindenben, a párhuzamosan végzett szakok miatt viszont gyakran félek attól, hogy a felszínen maradok.

Úgy tekintettem erre a második szakra, mint ha szabadon választható tárgyakkal kiegészíteném az órarendemet. Aztán sok lehetőséget is adott a teatrológia, nagyon boldog vagyok: kétszer voltam szakmai gyakorlaton a budapesti Örkény Színházban, Bodó Viktor LSD és Polgár Csaba Galilei élete című előadásában. Idén, úgy néz ki, hogy Miskolcra megyek az Erdő próbafolyamatába, Szőcs Artur rendezőhöz.

Mindenképpen! A rendezőknek lehet, hogy ez bosszantó vagy nem komfortos, de amíg nem értem, hogy mit csinálok a színpadon, addig nem tudom beleengedni magam a szerepbe. „Csináld ezt! Jó, de miért?” Onnantól kezdve, hogy összeáll a szerep, mint egy mozaik, és tudom, hogy mi miért történik, kétszáz százalékkal vetem bele magam.

Nincs színházi ember a családomban. Bár Dimény Áron (a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze. F.Á.) mutatta be egymásnak a szüleimet, nem volt színházba járó a családom. Viszont hét-nyolc éves voltam, amikor a csíksomlyói István, a királyt láttam a tévében, és a nagymamámtól kapott zsebpénzből megvettem videókazettán az eredetit. Annyira ráfüggtem, hogy az kriminális volt. Egyik szilveszterkor a szüleim barátai belementek, hogy eljátsszuk az egész István, a királyt. Mindenki beöltözött a vendégházban talált pokrócokból, süveget ragasztottak Asztriknak csomagolópapírból tojássárgával. Koppány szerepét magamra osztottam, mert ő volt a legszimpatikusabb. Anyukám rajzolt nekem szemceruzával körszakállat. Apukám filmezett, és mivel Koppány sokkal később érkezik a színre, mint a többiek, nem a jelenetet vette, hanem engem, ahogy kívül ülök és szurkolok. Amikor észrevettem, mondtam neki, hogy ne engem vegyen, nem én vagyok a lényeg.

Hétköznap és hétvégén, reggel és este... Óbudán jártam a Gáspár András és Balázs Ágnes által vezetett drámaiskolába. Tizenhárom éves voltam, amikor először mondta Gáspár András, hogy intravénásan kellene az önbizalmat belém fecskendezni ahhoz, hogy alkalmas legyek a színészi pályára.

Felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahonnan az utolsó pillanatban estem ki. Az egyetem titkára bátorított: aki Zsótér Sándornál harmadrostázott, az előbb-utóbb a színházban fog kikötni. Gémes Antos, az osztályvezetőm a felnőtt színészképzésen azt mondta, hogy foglalkozzak színházzal, de ne színészként, mert nem oké, hogy már mielőtt belépek a színpadra, elnézést kérek a közönségtől… Ő inkább a rendezés felé terelt. Ez hízelgő volt, de mondtam neki, hogy na, majd azt én eldöntöm. Otthagytam a Pesti Magyar Színiakadémiát, és egy ideig hallani sem akartam a színházról. Körbestoppoltam Dél-Amerikát, kinyílt a világ. Amikor felvételiztem Marosvásárhelyre, egyszerre éreztem, hogy nagy tétje van annak, hogy felvesznek-e, és azt, hogy rohadtul semmi, hiszen van élet a színházon kívül is.

Nálam a beavatás az életbe, a kihullás a gyerekkori idilli állapotból későn történt meg. A szüleim válása, a szakításom, a nagyapám halála… A sikertelen felvételi a budapesti színire a hab volt a tortán. Összességében mégis a szerencse annyira végigkíséri az életemet, hogy már néha szégyellem magam. Hálás vagyok, igyekszem alázatos maradni és befogadni a sok jót. Hiszek abban, hogy dolgok okkal történnek.

Jól hangzik, de engem tényleg tenyerén hordoz az élet.

Nagyon elcsépelt, de az utazásban az úton levést szerettem a legjobban. Azokat a pillanatokat, amikor a szélvédőre tehettem a lábfejemet, és csak mentünk, gurultunk. Néztem ki az ablakon és élvezkedtem a saját asszociációimban vagy egy könyv menedékvilágában. De ha belegondolok, ugyanezt lehet csinálni a Bolyai tetőn is.

Otthont, közösséget és biztonságot. Az az igazság, hogy most itt van a bázisom. Ami nagyon izgalmas azok után, hogy Londonban, Budapesten és Új-Zélandon is volt. De ennyi időt nem töltöttem el máshol a szülői házon, Csobánkán kívül. Öt éve élek itt.

Kézenfekvő erre azt válaszolni, hogy itt a román színházzal is találkozik a hallgató, meg a magyar színházzal, meg a román-magyarral is… Nem hiszem, hogy a város határoz meg, inkább az osztályvezetők, Gecse Ramóna és Berekméri Katalin. Meg az, hogy kivel találkozom. Az osztálytársaim ugyanúgy meghatározzák a játékomat, mint a mestereim.

Tűzoltás. Ez jutott eszembe, mert első évben kezdtünk el tüzeket oltani és ez még most is tart. De egymás tisztelete és elfogadása ugyanilyen fontos leírása az osztályomnak.

Szoktam az anyukámmal való kapcsolatomból meríteni, de nem tudatosan. Valamilyen szinten biztos bennem van ő, úgy, mint mindenki másban a saját anyukája: gesztusokban, mimikában. Nyilván a karakter gondoskodása – vagy annak hiánya – és viszonyai vezetnek egy szerep megformálásában.

Most biztos nem. Elbírom egy előadás felelősségét, és átlátom az összképet. De egyrészt ez egy másik mesterség, ami nem az enyém. Másrészt most nincs bennem olyan gondolat, vágy, amelyet csak saját rendezésben tudnék megvalósítani. Egyszer majd szeretném adaptálni J.D. Salinger kisregényét, a Franny és Zooey-t, de azért, hogy játsszak benne, nem azért, hogy megrendezzem.

Mindegyik meghatározó egyébként. De a szívemhez legközelebb a Világgá mentem, visszajönnék című monodráma áll, amely az Itt sem fogunk élni című könyvem adaptációja, magamat játszom benne. Kihívás és iszonyatosan jó tapasztalás egy óra húsz percen keresztül fenntartani a nézők figyelmét. Úgy érzem, végtelen muníciót adott ez a próbafolyamat a későbbiekre, mert saját kezdeményezésként, az egyetemtől függetlenül szerveztem magam köré egy szuper alkotócsapatot, és a semmiből sikerült valami igazán jót csinálni. A Hamlet azért fontos, mert az volt a legelső nagyszínpadi előadásunk, többszáz ember előtt játszottunk; több nyelven zajlottak a próbák, ami nagyon izgalmas újdonság volt; és sok különböző nagyvárosba eljutottunk: többek között Londonba és Yorkba is. Az Ibusár és Az áldozatot játszva jelentősége számomra, hogy a barátaim rendezték, Dögei Mátyás, illetve Szacsvai István mesteris rendezőhallgatók, ez jóféle szabadságot, felszabadultságot adott nekem végig.

A mesteris szakdolgozatom.

Annyi mindent szeretnék, jó, ha a fele belefér egyetlen életbe. Mindenesetre jó lenne felocsúdni az elmúlt öt évből. Úgy érzem, nem ünnepeltem meg, nem éltem át eléggé az egyetemista lét, a bemutatók és a diplomázások eufóriáját. Nagyon jó volna ismét utazni. Szeretnék időt, nyugalmat, szeretném megírni a következő regényemet anyukám történetéből. Nagyon szívesen játszanék a kedvenc magyar színházamban, a budapesti Örkényben. Lennék társulati tag Erdélyben. Mégsem tettem egyetlen lépést sem ezek irányába. Olyan, mintha várnám a szikrát, a jelet.

Jó kihívásokat szeretnék, amelyekkel meg kell birkózni. Mert meg tudok.