Kitay Levent: Szia, anyu!

Ebben élek huszonhárom éve. Iskolás koromban volt olyan tanárom, aki sportot űzött abból, hogy Leventének hívjon. Vagy éppen migránsozzon. Előfordult, hogy Hollandiáról tanultunk, és feltették nekem a kérdést, tudom-e, milyen sok problémát okoznak ott a török fiatalok? Nem valószínű, hogy létezik olyan gíroszos vagy terroristás vicc, amit én nem hallottam volna a nevemmel párhuzamba hozva. Abban bízom és arra törekszem, hogy egy idő után megjegyezzék: Kitay Levent. Édesapám török. Beszél magyarul, nem biztos, hogy nyelvtanilag helyesen, de jól ki tudja fejezni magát. Édesanyám pedig magyar, innen is üdvözlöm őket.

Igen, édesanyám bő tíz éve keramikus, mellette a mai napig fest. Ő és nagymamám, Isten nyugtassa, embert próbáló áldozatokat hoztak azért, hogy színművésznek tanulhassak. Amikor azt mondom, az a cél, hogy megjegyezzék a nevemet, az nemcsak rólam szól, benne vannak ők is, ez a projekt innentől.

Nem én választottam. Vagyis de, végső soron választottam. 2020-ban érettségiztem a budapesti Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban, abban az évben, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltása történt. Két élményem van ezzel kapcsolatban, az egyik, hogy állunk a Kossuth téren hatvanezren és tiltakozunk az átalakítás ellen. A következő pedig már az, hogy cigizünk a gimi sarkán, és a barátaim az első fordulóról beszélgetnek. Én egyszerűen lemaradtam arról, hogy mikor fogadtuk el az alapítványi rendszert. Nem volt megvetés bennem feléjük, sőt, elkísértem őket a felvételire. De úgy volt, hogy én nem felvételizek sehová, vagy ott maradok a Nemesben színész szakirányú felnőttképzésen. Aztán Bori Viktor tanárom, lényegében mesterem odajött hozzám és elkezdte veregetni a hátamat, hogy menjek, és Marosvásárhelyen próbáljam meg a felvételit. Egy hetem volt lefordíttatni és beadni a papírokat, de eljöttem.

Nekem alapvetően nem kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy szarul legyek, elég könnyen össze tudom hozni. Az én alkatommal ez egy veszélyes műfaj.

Ezektől a kérdésektől féltem. Nyilván jó dolog a társadalmi szerepvállalás, sőt fontosnak tartom, hiszen alkotóként arra vállalkoztam én is, jó dolog, hogy az ember játszhat, mint a gyerekek, jó dolog, hogy figyelnek rám, és adott esetben meg is tapsolnak. De számomra igazából azt jelenti, hogy szeretném megismerni önmagam. Ezen keresztül pedig megismerni emberi mechanizmusokat, sorsközösséget vállalni másokkal önmagatok keresésében. Folyamatos, aktív párbeszédet kialakítani a nézővel.

Zavarba ejtő. Ha büszke vagy magadra, nem mutathatod ki, mert arrogánsnak tűnsz. Aki bokáig hajol, arra azt mondják, „jaj, a nagyképű”. Ezért nem tudja az ember, hogy viselkedjen. Nincs kultúránk megosztani egymással az örömeinket. Nemcsak a színházban, talán a magyarság rákfenéje is ez.

Ha hiszed, ha nem, pont tegnap este beszéltünk erről Dull Bencével. Puszilom az osztálytársaimat is! Tényleg azt találom a legnagyobb problémának, hogy nem tudjuk azt mondani: büszke vagyok magamra. Főleg ennyire érzékeny közegben, ahol mindenkinek erős önérzete van.

Persze!!! Most is azt mondják rám, hogy nagyképű vagyok. Sajnos lehet, hogy rá is szolgálok.

Budapesthez képest nekem itt az első két évem iszonyatosan ingerszegény volt. Olyan típus vagyok, aki zsizseg, kedvelem a nagyvárosokat, ott folyton történik valami. Pesten, ha este tizenegyig próbálok, majd felszállok a buszra, akkor látok négy verekedő majmot, és megsimogatok két aranyos kiskutyát, akiknek a gazdája be van rúgva, és amikor hazaérek, úgy érzem, történt valami aznap. Itt, Vásárhelyen az első két évben küszködtem, ugyanazon az alig kivilágított utcán sétáltam végig minden este, ahol nem járt senki, és ha volt kutya, az se volt aranyos. Azóta megismertem a környéket és lett egy külön hely a szívemben Erdélynek.

Feszített az órarend, a próbák, de a színháznak sajátossága az izolálódás. Azokkal az emberekkel tudjuk megosztani igazán a tapasztalatainkat, akik értik, hogy ez milyen idegrendszeri munka. Amikor egy próbafolyamatban mélyre kell ásnod a magánéletedben, azon felül, hogy minden nap szélsőséges emberi érzelmeket kutatsz, az megterhelő. Ezt elmesélhetem valakinek, aki nem ezzel foglalkozik,de nem fogja érteni úgy, mint az, aki partnerem.

Sokszor panaszkodunk, hogy mennyi mindent elvesz tőlünk ez a szakma. Nem igaz. Hatalmas luxus, amit mi csinálhatunk, és sokkal szerencsésebb helyzet, mint például egy bányában dolgozni tizenhat órát. Egyébként meg úgy, hogy leszáll az est, bulizol, másnap munka, és nem picsogsz, hogy szórakozni voltál.

Én egyedi összetettségű családi háttérből jövök, úgyhogy nem tudom. Ha konkrétan a szakmával kapcsolatban beszélünk családalapításról, hát, huszonhárom évesen marha bölcs lehetek, de felelőtlennek érezném a gyerekvállalást részemről. Láttam példákat, akik jól csinálják, és nagyon örülök nekik, csak tudom, hogy hatalmas áldozatokkal jár… De hogy kezdenék én családban gondolkodni? Még nincs a horizontomon a család téma, most úgy érzem magam, mint egy versenyló, akit nem engedtek ki a karámból.

Vannak anyagok, amelyek az ember lelkéig hatolnak. Ez is ilyen volt, érzelmileg nagyon megterhelő, az egyik próbán kaptam egy fél idegösszeroppanást, de nyilván nem akartam belehalni vagy eret vágni, szóval nem vagyok klinikai eset! Három hétig olvastuk a szöveget, mindenki mindent. Hálásak vagyunk Dálnoky Réka dramaturgunknak és Vladimir Antonnak, a rendezőnek, mert amikor meglett a szereposztás, és felálltunk próbálni, már tudtuk az egész szövegkönyvet, ismertük a karaktereket, a viszonyrendszereket. Pszichológiai értelemben Claudiust felépíteni sokkal nehezebb volt, Hamlettel rezonáltam, és belevittem helyzeteket a saját életemből. Többször éltem meg úgy, mintha én lennék ott, és nem Hamlet. Claudius fölött viszont hosszú órákat ültem otthon ceruzával a kezemben. Masszív meló volt. Nem az érdekelt, hogy egy gonoszt játsszak, sőt, eleinte beleestem abba a hibába, hogy túl jópofa voltam. Azóta gyakran van olyan érzésem, amikor új szerepet kapok, hogy nem dolgozom eleget a karakteren Claudiushoz képest. Van olyan anyag, amit elolvasol, és be tudod saccolni, hogy akkor ezzel mennyi munka lesz. Na, ez a csávó nagyon nem ennyi. Több munka volt, mint amit az olvasáskor saccoltam.

El is fogom vinni… De nem mondom meg, hogy mi az, mert akkor mindenki tudná, hogy én csentem el. Na jó, annyit elárulok, hogy Claudius egyik ruhadarabja lesz az.

Hál’Istennek. Hála Bercinek (Veress Albert, a Csíki Játékszín igazgatója. S.D.), Vladinak (Vladimir Anton, a Csíki Játékszín művészeti vezetője, rendező. S.D.) és édesanyámnak. Említettem már, hogy üdvözlöm? Szóval ott játszani egy szintlépés volt, első benyomást csak egyszer tudsz tenni… Valószínűleg a Hamlet próbafolyamat alatt történt köztünk Vladival egy nemcsak szakmai, hanem emberi találkozás is. Az osztálytársaim örültek nekem, sőt! Eleinte nehéz volt velük erről beszélnem, furcsa volt, hogy idejön egy rendező dolgozni mindannyiunkkal, és engem elvisz magával.

Felemelő. Első pillanattól kíváncsiak, befogadóak, nyitottak, vendégszeretőek, partnerek voltak. Ennél többet nem kívánhat az ember, amikor megérkezik egy társulathoz puhaszőrű kispöcsösként. A folyamat kezdetén elég hamar rájöttünk arra, hogy nincs értelme jelenetekre bontva próbálni, mert az egész mű egy nagy jelenet. Ennek megfelelően sajátos próbafolyamat volt, legalábbis az én pályakezdő tapasztalataimhoz hasonlítva. Az előadás erénye, hogy sokszínű karakterek jelennek meg benne, mert visszafogottan ugyan, de mindenki saját magát tette bele.

Volt honnan merítenem, nyilván. De ahogyan a Hamletben, úgy most is Vladival mindent közösen csináltunk. Az a szuper, ha vele dolgozol, hogy mindig van olyan mondata, ami egyenes irányt ad, ugyanakkor szabad kezet is.

Annyiszor néztem meg azt a filmet, hogy többet nem akarom látni. Na jó, igazából csak kétszer. Nem merítkeztem belőle, azt éreztem, hogy kínlódom tőle, összezavar. Ha a filmből merítkeztem volna, azt akartam volna megcsinálni, amit az a színész. De más a film, és más az én mozim.

Ha megtudsz valamit, szólj.