Jánosi Botond: Akkor én mi vagyok?

A szüleim 1990-ben költöztek ki Magyarországra. A nővérem és én Budapesten nőttünk fel, de érzékelhető volt rajtunk, hogy erdélyi szülők gyerekei vagyunk. Egyrészt azon, ahogy beszéltem: az iskolában nem értették, ha azt mondtam, nincs nálam „majó”, vagy hogy felteszem a pólómat a „kaloriferre” száradni. A szüleimnek így volt természetes, ezért én is így beszéltem. Másrészt sokat utaztunk Erdélybe. A nagyszüleim, a rokonaim és a gyerekkori legjobb barátom, egyetemi osztálytársam, Dull Bence is mind itt élnek. A szabadnapokon és ünnepeken mindig hazautaztunk.

Kaposvárra is felvételiztem színire, de nem akartam oda menni, nem készültem fel rendesen. Viszont a vásárhelyi felvételit komolyan vettem.

Raminál megtanultuk, hogy érezzük az előadásnak és a jelenetnek az ütemét, Katusnál meg azt, hogy mindegyik mondatoddal közölnöd kell, mindent gondolatból kell mondani. Más-másfajta színházat képviseltek, ami nekünk nagyon hasznos volt. Mesterin nem úgy kaptunk szerepet, ahogy addig megszoktuk. Rendezők jöttek, akiket nem ismertünk, így mindig tiszta lappal kezdtünk. Például én Vladimir Antonnál (a Hamlet rendezője. C.S.) éreztem úgy, hogy felvállalhatom a véleményem, és hogy nem vagyok egyáltalán megszeppenve – a megszeppenés nálam azt jelenti, hogy elviccelem a helyzetet, hogy ne lehessen tudni, komolyan gondolom vagy nem.

Nem érzem beskatulyázásnak, szerintem nagyon klassz szerepeket kaptam. Például a Hamletben a Hamlet-Gertrud jelenetben játszottam a címszerepet, és számomra ez a legérdekesebb rész a műben. Hamlet itt olyasfajta pszichológiában mozog, ami engem nagyon érdekel. Amúgy én sokáig nem tudtam vicces lenni, frusztrált voltam, és ezt csak mesterin tudtam elengedni. A sírásó jeleneten sokat nevetnek a nézők. Azt is úgy raktuk össze, hogy amikor már Vladi valamennyire ismert engem, csak annyit mondott, hogy „Do something!”, és én próbáltam magamat és az osztálytársaimat szórakoztatni. Majd ő és Dálnoky Réka, a dramaturg kiválogatta, hogy mi sok, mi maradhat. Megvan az önbizalmam ahhoz, hogy tudjak a humorral bánni, de elismerem, hogy pórázon kell tartanom.

Szerencsére kaptam jó, építő kritikákat és jó kérdéseket. Udvaros Dorottyának másnap bemutatója volt az Erkelben, nem tudott készülni, ezért olvasta a szöveget. Mégis megtisztelő volt, hogy elvállalta a fellépést a bemutató előtti pihenés helyett. Fodor Tamás kitalálta, hogy ő hajléktalant fog játszani, aki üvegeket gyűjt. Ez nagyon jó impulzust adott az előadásnak. Olyan drámai helyzetet teremtett nekem, amit nem kellett elpoénkodjak. A sepsiszentgyörgyi előadás is fontos tapasztalat volt számomra, ott Pálffy Tiborral játszhattunk. Vele az egész napot együtt tudtuk tölteni. Azt szeretem a Szellemmel közös jelenetemben, hogy mindenki máshogy játssza, sohase ugyanolyan, így csak élő tud lenni.

Kreol bőrű vagyok, és amikor vízilabdáztam, nyáron még jobban lebarnultam. Nagyapám azt mondta, „bennem van a vonó”. Nem kizárt, hogy vannak roma felmenőim, de nem tudom biztosra, ezért nem tartom magam cigánynak. Számomra ez ahhoz hasonló dilemmahelyzet, mint hogy Magyarországon románnak tartanak, itthon meg táposnak. Akkor én mi vagyok? Magyarországon felnőtt erdélyi magyar, ez az identitásom. Előfordult, hogy amikor a Víkenden (Marosvásárhely legendás strandja. C.S.) fociztunk, ha szabálytalankodtam, lecigányoztak. Ahogy nőttem, egyre többször neveztek cigánynak, és kialakult bennem egy olyan érzés, hogy nekem dolgom van ezzel a témával. Ne érts félre, nem egy mélyszegény cigánytelepről jövök, középosztálybeli magyar család gyereke vagyok. De sokan gondolják, hogy cigány vagyok. Például, amikor Az út végén a folyót (Kárpáti Péter darabja. C.S.) bemutattuk, mondták néhányan, hogy milyen jó, a cigány Jani szerepét cigány színész játssza. És akkor Molnár Balázs, a rendező magyarázkodni kényszerült, hogy nem… Az előadás látványvilága már hozta a cigánytelep érzetét, és Balázs azt mondta, ne a beszédünkkel, hanem a vérmérsékletünkkel játsszuk el a szereplők társadalmi hátterét. Sokat gondolkozom ennek a morális dimenzióján: könnyen felveszem a cigányszerepet, de az ő valós problémáikkal nem kell megküzdenem. Bízom benne, hogy legalább nem ártok.

Csecsent. Szacsvai István rendezővel kitaláltunk egy fiktív akcentust, amiből egyértelművé váljon, hogy ez az ember beszéli ugyan az oroszt, de nem uralja teljesen. Mivel az egész előadás abszurd, úgy éreztem, ez még belefér. Nem tudom pontosan, hol vannak a határok. Valószínűleg, ha arra kérnének, hogy cigány szerepet cigány akcentussal játsszak, akkor nem tenném meg.

Bence az én társam. Huszonhárom éve ismerjük egymást, olyanok lettünk, mint a testvérek. Mintha egy nagyon vékony köldökzsinór kötne össze. Nagyon különbözünk egymástól: én forrófejűbb és simulékonyabb ember vagyok, míg Bence sokkal megfontoltabb, szerintem okosabb. Amit én rosszul, azt ő jól csinálja. Vice versa nem nagyon igaz. Könnyen megértjük egymást, nincs közöttünk egoharc, próbákon segítünk egymásnak, tudunk őszinte visszajelzéseket adni.

Idegesít, ha azt mondják, sokat játszunk Bencével párban. Alapképzésen Katus tiltotta is, csupán egy vizsgánkban volt közös jelenetünk, a Closerben. Majd Dögei Matyi – aki abszolút a legjobb barátaim körébe tartozik – két rendezésvizsgájában is, a Még tyúkot is szabad volt tartani című vizsgájában és a Coriolanusban kaptunk közös jeleneteket, és elterjedt, hogy mi mindig duókat játszunk, pedig ez nem igaz. A rendezők tudják, hogy ha minket összeraknak, máris megvan a kettőnk közötti kémia. Néha elég ha csak mi vagyunk. Vladi a Hamletben például ezt kérte tőlünk.

Neki az egész családja színházban dolgozik… Én vízilabdázó akartam lenni. Aztán eljött egy pont, amikor már nem teljesítettem elég jól, átigazoltam egy gyengébb csapathoz. A színházban viszont hasonló közösségi élményt tapasztaltam, mint amit a sport adni tudott. Mondtam a szüleimnek, hogy én el akarok menni drámatáborba. Kicsit furcsálták, de kifizették. A Fodor Mihály Színjátszó Táborban álltam először színpadra, és nem izgultam, nem féltem. Annyira szeretnék most abba az állapotba visszakerülni…

Nagyon. Félek attól, hogy milyennek látnak.

Érdekel, amit a szakma gondol az előadásról, de azt is szeretném, hogy a laikus nézőnek is tetsszen az előadás. Matyi rendezéseiben viszont nem érdekel, hogy én tetszettem-e! Annyira örülök, hogy van lehetősége rendezni, hogy csak az fontos, az előadás jól sikerüljön.

Fárasztó volt, de jól volt fárasztó és mindenki mást csinált. De most így belegondoltam, hogy egy hónap van még az egyetemből, és nem tudom, mit csinálok ősztől. Az egyetem segít nekünk, hívnak színházigazgatókat, hogy nézzenek meg minket. Remélem, eljönnek. Puszilom az összes színházigazgatót, akinek fontos a fiatal generáció!