Berencsy Martin: Férfi a színpadon

Hetedikben színre vittük az abszurd humort képviselő L’art pour l’art társulat egyik jelenetét, érettségi után elmentem egy színitanodába, felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, a Szarvas-Rátóti osztályba, harmadrostán nem vettek fel – és most itt vagyok. Sokan azok közül, akikkel volt szerencsém együtt dolgozni, forgatni, azt mondták, Marosvásárhely jó hely. Hittem nekik, eljöttem, és igazuk volt.

Intenzív! A meghatározó élményem, hogy reggel kilenctől éjjelig dolgozunk. Alapképzésen sajátítottam el azokat a képességeket, amelyeknek most a birtokában vagyok, és próbáltam elfelejteni azokat a káros dolgokat, amelyeket korábban tanultam.

Itt, az egyetemen bontakozott ki bennem az, hogy nemcsak mint végrehajtó színész lehetek értékes. Mert végrehajtásban jó vagyok: ha megmondják, mit csináljak, megcsinálom. Itt megtanultam, hogy úgy is értékes vagyok, mint kreatív gondolkodó, és a saját ötleteimmel, saját gondolataimmal, érzéseimmel is értéket tudok képviselni az adott projektben.

Mielőtt idekerültem, volt bennem félelem, hogy hogyan fogok férfiasságot tanulni nőktől, hogyan leszek férfi a színpadon. De meg lettem cáfolva, hál’ Istennek. Azt gondolom, hogy az osztályunk szerencsés csillagjegy alatt működhetett, és emiatt nagyon hálás vagyok. Katus és Rami először dolgoztak együtt mint osztályfőnökök, és mindkettejüknek nagyon sokat köszönhet az osztály, mert nemcsak szakmailag, hanem emberileg is tereltek, terelnek minket.

Mivel a tanáraink nem rendezők, a vizsgáink nem színházi előadások, hanem vizsgák voltak. Hatalmas előny, hogy az osztályfőnökeink színészek: sokat foglalkoztak nemcsak a színésztechnikai, hanem az emberi fejlődésünkkel is, hiszen ők is ugyanezen a tanulási folyamaton mentek át.

Ramit szeretném idézni: a szövegtanulás nem művészet. És ebből kiindulva azt, hogy a színésznek gondolkoznia, gondolkoznia és gondolkoznia kell.

Volt, hogy sokat sírtunk, de a közösséget összehozta a változás. Kevesebben maradtunk, egy kis család lettünk.

Azt hiszem, a munkát ez nem nehezítette. A rendezők, akikkel együtt dolgoztunk, mindig megoldották a szereposztást, például Fehér Ferenc a Nosztalgia Rádió improvizáción alapuló anyagát úgy alakította, hogy Panka legyen az egyetlen színésznő benne, Vladimir Anton a Hamletbe felkérte a negyedéves Szilágyi Orsolyát is, Harsányi Zsolt pedig úgy választott darabot, az Amikor fütyülni akarok, fütyülök címűt, hogy abban csak egy női karakter legyen. Tehát nem okozott nehézséget, hogy egy lány volt az osztályban. Talán mi okozunk nehézséget szegény Pankának…

Nagy megtiszteltetésnek éltem meg, hogy mint kórustag részt vehettem a Parasztoperában, majd a Johanna, avagy maradjunk már emberek című előadásban színészi feladatot is kaptam. Mindkettőt Mohácsi János rendezte. Az ember megszokja az osztályát, mert velük van napi tíz-tizenkét órákat, ezért felfrissítő más osztályokkal is dolgozni. Ami tetszett bennük, azt megpróbáltam ellopni. Mindkét előadással jártunk a kecskeméti SZÍN-TÁR Fesztiválon, a Johannával a csíkszeredai Unscene-en és a Pécs-közeli Ördögkatlanon is. Utóbbi közönsége nagyon értékelte, és ez volt az utolsó játszási alkalom, szép, szimbolikus lezárása a Johanna-történetnek.

Főleg a mesterképzésen turnéztunk, de harmadéven például meghívtak Kézdivásárhelyre a Részegekkel. Emlékszem, sokszor megszólaltak a telefonok az előadás közben... de sikeresen vettük az akadályokat, egy adott ponton már beleszőttük a játékba, mintha a telefoncsörgés Isten hangja vagy transzcendentális erő volna.

Nem nekem van a legjobb improvizációs képességem az osztályból... De ha kell, megoldom, mert nyomás alatt kijön belőlem az improvizáció. Próbákon nehezebben rögtönzök, ott lassabban engedek fel. Rettenetesen izgulós vagyok, minden előadás előtt gyomorgörcsöm van egészen addig a pillanatig, amíg el nem indul a sztori és át nem kattan bennem valami.

Laertesként kezdek, majd amikor ő eltűnik a történetből, és mielőtt még felvenném Hamlet szerepét, már a főszereplő szemével figyelem a színpadi eseményeket. Nagyon segítenek nekem az osztálytársaim, főleg Kitay Levent, akitől Hamlet szerepét átveszem. Expresszív és bevonzó az ő játéka, ez engem is megsegít a saját alakításomban. Az ő lelkületét és érzelmi világát pörgetem magamban, amíg színre nem kerülök Hamletként. Miután lejár a jelenetem Hamletként, visszakapcsolok Laertes szemszögébe. Izgalmas a váltás, hogy egyszer én vagyok Hamlet, aztán haragszom rá – mindig érdekes egyazon előadáson belül két ellentétes pólust megélni.

Csak angolul jut eszembe megfelelő szó ennek az élménynek az érzékeltetésére: nagyon humbling volt.

Az, hogy mi egyetemistaként eljutottunk Londonba és Yorkba, és Shakespeare születésnapján játszhattuk talán a leghíresebb darabját, a saját nyelvünkön – egy álom volt, amit addig megálmodni sem mertem. Még az elutazás előtti napon is azt mondtam, hogy hiszem, ha ott vagyok, hiszem, ha látom, hiszem, ha ott állunk a színpadon és megtörténik. Ép ésszel alig fogható fel, hogy „kipipáltuk” az egyetem alatt azt, ami sok-sok remek művésznek egész pályája során nem adatik meg. A londoni Liszt Intézetben a közönség fele magyar volt, ők vették a szövegpoénokat. Yorkban anyanyelvi közönség előtt játszottunk, érdekes volt figyelni, ahogy egyszercsak elengedik a feliratot, mert megérzik a játék igazságát. Shakespeare Angliában „szent”, szöveghű feldolgozásokat szoktak belőle csinálni, ezért volt új a yorki közönségnek a mi játékosabb értelmezésünk.

Kiskoromban Angliában éltünk a szüleimmel, emiatt jól megragadt az angol, és az akcentusomon sem érződik, hogy tanult nyelv lenne. Ez biztosan hozzájárult a sok nemzetközi lehetőséghez. Másrészt viszont a filmes casting olyan, hogy ha a rendező más arcot, karaktert képzelt el a szereplőnek, akkor hiába vagy a legjobb, nem te fogod megkapni a szerepet. Úgyhogy tényleg szerencsésnek gondolom magam.

A Bátrak földje című sorozat castingjára az esélytelenek nyugalmával mentem, mert nem volt sok időm a szövegtanulásra, csak a lényegét tudtam összeszedni a replikáknak. És pont emiatt a lazaság miatt választottak ki. Azon a forgatáson azt tanultam, hogy muszáj erős elképzeléssel érkezni, mert nincs idő próbálni. Összemondod a jelenetet a partnereiddel, és utána már felvesszük.

A Vaják ennek a szöges ellentéte volt. Hetekkel a forgatás előtt már gyakorolnunk kellett: a jelenetben, amelyben szerepeltem, ügyességi játékot játszottunk kis báránycsontokkal. A forgatás előtt próbáltunk is a rendezővel, a főszereplőkkel, volt lehetőség nemcsak az ügyességi részét begyakorolni, hanem magát a jelenetet is kitalálni és finomítani.

Nem. Nem szeretem magam visszanézni. Ordít a perfekcionizmusom, hogy ezt máshogy kellett volna, vagy ó, de hülyén nézek ki.

Igyekszem minden észrevételt meghallgatni. Az artikulációra, beszédtechnikára érkező kritikára kifejezetten fogékony vagyok, de van két-három olyan emberem, akitől a színészi játékra adott kritikát is elfogadom. A dicséretet nehezen hiszem el, a kritikát könnyebben.

Tavaly forgattuk Szász Tamarával a Fagykár című kisfilmet, illetve idén Henn Domahidi Ábellel szintén egy kisfilmet, amelynek most zajlanak az utómunkálatai. Utóbbi azért is volt érdekes tapasztalat, mert kipróbálhattam benne a method actinget. Daniel Day-Lewis és Heath Ledger hatására érdekelt ez a módszer, és kicsiben is nagyon izgalmas volt. Nyilván nem mentem annyira bele, engem nem kellett a karakternevemen szólítani, viszont egész nap próbáltam magamban tartani a szereplő érzelmi világát, gondjait, nehézségeit.

Lehetőség hiányában kénytelen leszek visszatérni Magyarországra, bár ha adódna rá lehetőség, szívesen maradnék Erdélyben. Én pesti gyerek vagyok, de ez alatt az öt év alatt a szívemhez nőtt Erdély, a második otthonommá vált. Szóval nem vetem meg annak a gondolatát, hogy itt folytassam a pályámat mint színész. De hogy mi a terv? A terv az, hogy majd kialakul.

Nekem hatalmas élmény volt Bocsárdi Lászlóval dolgozni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, a Csónak című előadásban, ezért vele bármikor szívesen dolgoznék újra. Szívem szerint a sepsiszentgyörgyi társulathoz mennék. Hatalmas kihívás lenne, mert rettenetesen jók ott a színészek. Én meg szeretem a kihívásokat.