Fazakas Hunor: Valaki vagyok

Azt gondolom, hogy a szerepet akkor kell letenni, amikor eltemeted az előadást. Egészen addig az a jó, ha folyamatosan foglalkoztatnak azok a témák, amelyek a szereplőt. Folyton keresem az újdonságait. Olyan értelemben talán leraktam, hogy azt a fajta frusztrációt, amelyen keresztül kapcsolódtam a szerephez, sikerült elengedni a mindennapi életemben.

Nem egyszerre, de a szerep tud formálódni azáltal, hogy mi minden történik az emberrel abban az egy-két hónapban, ami alatt esetleg nem játszik egy előadást. Elég sűrű időszak volt az év eleje, és minden próbafolyamat tapasztalata hozzáadott az előző karakterekhez is. Érdekes volt például a Vladimir Anton rendezte Hamlet előadásunkat elővenni négy hónap után a turnéra. Áprilisban lehetőségünk nyílt a román Oktatási Minisztérium támogatásával Magyarországon és Angliában játszani több alkalommal. Időközben különböző szakemberekkel dolgoztam, különböző szerepeket játszottam, emiatt új színeket találtam Polonius karakterében.

Az arányait. A nagyszínpadi előadást stúdiótérben mindenképpen vissza kell fogni, legyen szó hangerőről vagy intenzitásról. A Hamletem ebben a térben született meg a legőszintébben, Poloniust pedig meg kellett tanulnom beosztani. Kevesebbet beszéltem fennhangon, a halkabb megnyilvánulásokat is értették a nézők. Az apróságok jobban kijöttek. Jobban lehet olvasni a színész arcáról, szeméből a kis térben. Ez jót tett annak is, hogy nagyszínpadon hogyan működik a játékom, be tudom építeni azt, amit a kisebb tér hozzáadott. Nagyon élvezem, amikor egy előadás kimozdul arról a helyről, ahol bemutattuk. Olyan érzés, mint egy új próbafolyamat.

Rengeteget foglalkoztunk a szöveggel. A dramaturggal, Dálnoky Rékával három hétig elemeztünk, mindenki olvasott minden szerepet. Poloniusszal az volt a szándékom, hogy megmutassam, hogy még amikor Hamlet ellen kampányol, vagy megtilt bizonyos dolgokat a lányának, akkor sem a rosszindulat vezérli, hanem az elszántság és a tenni akarás. Hamlet sem akarja megölni Poloniust, ez egy véletlen baleset. A traumából, a tett súlyából építem Hamletet. Még színen vagyok mint halott Polonius, de már Hamletként gondolkozom és figyelem a jelenetet. Végig figyelünk egymásra, miközben más karaktereket játszunk, hogy az előttünk lévő Hamletek állapotához illően tudjuk átvenni a stafétát.

Mindig megfogalmazom a célt, amelyet a karakter el akar érni, azt, hogy ez miért fontos neki, és hogy mi az a történet, amit hozzá tudok adni színészként. Mindig felteszek kérdéseket. Ahhoz, hogy az igazságát és hitelességét megtaláljam, az kell, hogy akadályokat állítsak a karakter elé. Ha egy előadás közben bármikor megállítanának, és megkérdeznék, hogy például miért tettem zsebre a kezem, meg tudnám mondani. Minden szándékos és mindennek tétje van.

Jobban hiszek a tudatosságban. El akarok jutni A-ból B-be, ezért az útközben kapott impulzusokra olyan módon reagálok, hogy az majd eljutasson. Tudatosság és kontroll az is, hogy ne tedd tönkre se a díszletet, se a partnereket, vagy hogy be tudd osztani az energiádat. Az ösztönös működés nagyon rosszul is el tud sülni, néha olyan dolgokra késztet, amelyek nem indokoltak, nem illenek oda. Csak azért, mert számomra igaz valami, nem biztos, hogy a közönség számára is az. Olyankor támaszkodom inkább az ösztöneimre, amikor egy helyzetet hirtelen kell megmenteni, és nincs idő gondolkozni. A chioggiai csetepatéban például, amit a kolozsvári alapképzésen játszottunk Köllő Csongor rendezésében, és egy nagyon pörgős Goldoni-darab, jól jött, hogy váratlan helyzetekre gyorsan tudtam reagálni. Az egész karaktert ösztönből megalkotni nem lehet.

Nehéz meló volt, hogy ne egy mezei hülye legyen belőle, hanem a maga módján szerethető karakter, és hogy önmaga igazságában tudjam átadni. Abból indultam ki, hogy mit mond el róla a többi szereplő, mert ő keveset beszél magáról. Szerintem nem születése óta ilyen, hanem traumák hatására. Édesanyja nagyon korán meghalt, édesapja alkoholista volt. Elkerült otthonról, juhpásztor lett, majd ellopott egy szekeret, a fiatalkorúak börtönébe került, ahol fizikailag és szexuálisan is bántalmazták. Nem gyenge, buta vagy lusta, egyszerűen tönkretette mindaz, ami vele történt. Tizenhárom-tizennégy évesen nem rendelkezik a korának megfelelő értelmi képességekkel. Az érzelmi intelligenciája egyébként megfelelő, meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és tudja, hogyan lehet szeretetet kifejezni, csak neki nem sok jutott belőle. Az, hogy tud örülni a kisebb dolgoknak, az apró szabadságoknak, amelyeket megtapasztal a cselekmény során, abból fakad, hogy minden más alkalommal elnyomják őt, tusolni sem engedik. Traumákkal és fájdalommal töltöttem meg, hogy ne csak nevetni lehessen rajta, hanem mélysége is legyen, és többet jelentsen, mint amit a darab önmagában kínál.

Sok értelmi fogyatékos gyerekkel nőttem fel, édesanyám több mint húsz évig nevelőszülő volt. Volt egy lány, aki viszont teljesen egészséges volt, és nagyon jól érezte magát velünk, de egy ponton áthelyezték. Utólag megtudtuk, hogy annyira megviselte, hogy kirántották a szerető környezetből, hogy teljesen tönkrement. Négyévesen bepisilt, pedig előtte már kétévesen szobatiszta volt, majd Oklándra helyezték az értelmi fogyatékosokhoz. Édesanyám figyelt arra, hogy ezek a gyerekek ne érezzék úgy, hogy nem tartoznak a családhoz, az Angyal ugyanakkora ajándékot hozott mindenkinek, és nekünk a testvéremmel azt tanította, hogy fogadjuk be őket és legyünk türelmesek. Így minden gyerek jól érezte magát nálunk, szeretet vette őket körül, és megviselte őket, amikor kiszakadtak a közegből, ami megtartotta őket és gyarapította a bennük rejlő értékeket. Időnként édesanyám érdeklődött utánuk, volt, akit meg is látogattunk. Nem sok jó történet van. Ezért reálisnak látom, hogy egy gyerek bizonyos élmények hatására olyanná váljon, mint amilyen Mosómedve.

Egész pontosan a nonverbális kommunikáció általi karakteralkotásról két vizsgaelőadásunk kapcsán. A másik a Nosztalgia Rádió című táncelőadás, Fehér Ferenc koreográfiája, amelyben a karaktert, a történetét, a dramaturgia ívét a nulláról kellett megfogalmazni nonverbálisan. A Fütyülni…-ben a szerző megírta a szereplőt, de húszoldalnyi szövegben körülbelül tízszer szólal meg, és akkor is egy-két mondatot mond. Arról írok, mi volt a különbség abban, ahogyan a két eltérő műfajú előadásban építkeztem.

A legtöbb színészképzésen az első év szól arról, hogy megtanuljunk egymáshoz érni, egymásban bízni, egymásra számítani, csapatként dolgozni. Nekem a Nosztalgia Rádióban kellett csatlakoznom. Kedvesen fogadtak, nyitottan; az első pár napban nyilván kóstolgattuk egymást, de vagány és nagyon szabad osztály lettünk. Már három évvel korábban is arra vártam, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákja legyek. Akkor nem vettek fel, elmentem Kolozsvárra, három évvel később újra megpróbáltam. Egyszerűen örültem a lehetőségnek, hogy itt lehetek és tanulhatok, mindenkitől és mindent.

Ami ott hiányzik, az itt megvan, és fordítva. Sokféle színházat láttam és csináltam: Kolozsváron öt előadásban játszottam, Marosvásárhelyen hatban. A város annyira nem ragadott magával, mint általában a székelyföldi egyetemistákat szokta, zsúfolt volt, nem találtam önmagam.

Mindig célom volt abból a közösségből kitörni. Jól érzem magam Csíkszentgyörgyön, jó viszonyt ápolok az ottani emberekkel, mégis vágytam rá, hogy valahol máshol legyek. Valaki akartam lenni, ahogy mondani szokás, meg akartam mutatni a világnak, hogy valaki vagyok. Azért is akartam színész lenni, hogy az emberek ismerjék a nevem, aztán persze rájöttem, hogy nem minden működik éppen úgy, mint a filmekben. Először az SZFE-re is terveztem felvételizni, de végül el sem mentem Budapestre. Beláttam, hogy nem az én vágyam és csak azért tenném, mert mások azt mondják, hogy muszáj, ha nem akarom, hogy elnyeljen a süllyesztő. Azt gondolom, bátor dolog oda felvételizni, és megéri, én viszont nem vágytam rá. Biztosan egészen másképp alakult volna az életem, ha ott tanulok, de hiszek benne, hogy fent a Jóistennél mindenki útja meg van írva. Bármennyire reménytelennek is tűnik végzősként az élet és az, hogy találok-e majd munkát, ebbe tudok kapaszkodni.

Ezt a fajta frusztrációt minden végzős színész érzi; aki azt mondja hogy nem, az vagy hazudik, vagy soha többet nem szeretne színházat csinálni. Az sem mérvadó, hogy szakmailag ki mennyit tud ‒ a mi osztályunkban és alapképzésen is rengeteg tehetséges ember van, jobbnál jobb színészek. Azért szorongunk, mert mindenhonnan azt halljuk, hogy nincsenek helyek a színházakban, Erdélyben pedig a szabadúszás fizikailag lehetetlen. A függetlenség is. Rengeteg a munka, de pályázati pénz nagyon kevés van. Csíkszeredában a Pulse Studio Egyesülettel, Nagy Norberttel dolgozom. Látom, hogy nehéz elindítani egy független kezdeményezést, és utána meggyőzni a közönséget és a finanszírozókat a társulat létjogosultságáról is.

Ha módomban áll, szeretnék Erdélyben munkát találni, de nem zárkózom el semmitől. Bármilyen lehetőségre ráharapnék, nincs olyan színház, mentalitás vagy stílus, amelyben elvből nem dolgoznék. Egy olyan helyről is kiderülhet, hogy jó, ha az ember eltölt ott egy próbafolyamatot, amelyről azt gondolná, hogy nem illik a személyiségéhez. Fiatalabb koromban igazi fafejű székely voltam, és az tanított meg alkalmazkodni, azáltal lettem rugalmasabb, hogy különböző projektek része voltam és világot láttam. Dolgoztam már sofőrként, fotósként, videósként, rendezőasszisztensként. Mint rendes független színházcsináló.