Drunek Sára: Castingolok magamnak egy mestert

Hova valósi vagy?

Budapesten születtem, vidéken nőttem fel, de édesapám székely, így a fél családom itt van Erdélyben. Sok időt töltöttem gyerekként Székelykeresztúron a nagymamámnál, de itt, Vásárhelyen is. Így nem volt idegen ide költözni sem. Mostanra azt mondhatom, hogy otthonról megyek haza.

Mindenhol „otthonra” tudsz lelni?

Azt hiszem, igen. Kicsit ugyanez vonzott a színházban is. Édesanyám hat évesen beíratott egy színjátszó körbe, „a művészet jót fog tenni a gyereknek” alapon. Nem nyúlt mellé. A végén jobban otthon éreztem magam a színpadon, mint otthon. Azt éreztem, hogy a színpadon mindent meg lehet csinálni. Évekkel később egy váratlan fordulatnak köszönhetően bekerültem a budapesti Vörösmarty Gimnáziumba, a drámatagozatra. Érettségi után a Pesti Magyar Színház színiakadémiájára mentem, ahol mi is dolgoztunk, statisztáltunk az épp futó előadásokban, miközben mesterség- és egyéb óráink is voltak. Ott találkoztam először azzal, hogy mit jelent a színészet, vagy hogy milyen éjt nappallá téve próbálni, milyen az, amikor színészaggyal kezdesz gondolkodni.

„A színpadon mindent meg lehet csinálni” tapasztalatod változott ezáltal?

A Vörösmartyban sokat szorongtam azon, hogy tehetségtelen vagyok. Azt hiszem, mindenkinek van ilyen időszaka. Aztán az akadémián egy olyan mestert kaptam az osztályfőnököm, Gémes Antos személyében, aki rámutatott arra, hogy a színház hatvan százalék munka, harminckilenc százalék szerencse és csak egy százalék tehetség. Onnantól megváltozott a hozzáállásom. Nem szorongtam többé azon, mennyire vagyok színésznek való, arra figyeltem, amit csinálok, és a másikra, az alkotásra. Mindeközben minden évben jelentkeztem egyetemre. A színiakadémia második éve után jelentkeztem – Pest és Kaposvár mellett – először Vásárhelyre is színész szakra. Addigra huszonkettő lettem, és mindenki azt jelezte vissza, hogy öreg vagyok. Elhittem, hogy nincs esélyem később. Úgy jöttem Vásárhelyre, hogy most vagy összejön, vagy újratervezés, és elengedem a színházat.

És akkor felvettek.

Az, hogy bejutottam az egyetemre, teljesen eltörölte a magammal szembeni előítéletet. Ide költöztem el otthonról először, kicsit benőtt a fejem lágya is. Jó volt az osztály, munkás, vagány közösség, én izgatott voltam, minden klappolt, kezdődött a tanítás. Aztán másfél hónap után olyan honvágyam volt, amilyet én soha életemben nem éreztem… Eközben meg lekötött az, hogy nagyon keményen kellett próbálni. Tompa Klári (osztályvezető színésztanár. T.F.) messze földön híres volt arról, hogy aki az ő osztályába kerül, az megtanul dolgozni. Kovács Levente tanár úr is közreműködött, úgyhogy első félévben rohamtempóban dolgoztunk. Második félévre már A vágy villamosa, a Macskák meg monológok voltak tervben. És akkor jött a Covid. Kórusóránk volt, és ahogy szünetről felmentünk, Strausz tanár úr (Strausz Imre István énektanár. T.F.) érkezett a hivatalos papírral, hogy „Srácok, haza kell menni”. Mi néztünk egymásra, hogy ez valami vicc, kandikamera.

Milyen volt a hibrid színészoktatás?

Szörnyű. De sokat tanultam. A színiakadémia képzésén, egy filmes kurzuson megtapasztaltam, hogy milyen kamera előtt lenni. Az első feladatunk csak annyi volt, hogy bemutatkozzunk egy percben, de azt éreztem, hogy soha közönség úgy nem figyelt rám, mint ahogy a kamera. Éreztem, hogy amit csinálok, az elég, sőt jó. Onnantól kezdve vágytam a kamera elé, hogy többet tanulhassak a színészetnek ennek az oldaláról. Azt viszont nem gondoltam, hogy ez így fog megvalósulni: otthon, egyedül a laptopom társaságában. Hajlamos vagyok arra, hogy elsiessek dolgokat, siettessem magam. Ebben a helyzetben azonban megtanultam mindezt kívülről látni, hiszen egyfolytában visszanéztük magunkat a videókon. Emellett meg elkezdtem élvezni a munkát egyedül. Amire visszajöttünk az egyetem épületébe, képes lettem egymagamban is, és nem csak a társaimra támaszkodva dolgozni. Úgy éreztem, új eszköztárat kaptam a munkához. A lezárások és Klári kórházi kezelése miatt továbbra is sokat dolgoztunk Zoomon. Volt, hogy mi már a teremben lehettünk, de ő kamerán keresztül vezette a mesterségórákat. Az egyik osztálytársamnak volt fotós állványa, rászereltük a telefont, rakosgattuk Klárit ide-oda, hogy jól lásson minket. Szürreális volt: az osztályfőnökünk, egy telefon.

Klárin kívül több színésztanár is dolgozott veletek.

Összesen négy osztályfőnökünk volt. Tompa Klárával és Sorbán Csabával kezdtük. Klárival voltunk a legtöbbet, Csaba heti egyszer járt Marosvásárhelyre Szegedről. Ők ketten szépen kiegészítették egymást. Csaba alapvetően Mihail Csehov-technikával dolgozott velünk, amiben iszonyat tudatosságra és pontosságra van szükség. Ezekre Klári is nagyon erőteljesen nevelt minket, ami határozottan építette a munkához való viszonyomat. Sorbán Csaba után Bokor Barna, a Tompa Miklós Társulat színésze vette át az osztályunk, Kovács Levente pedig minden vizsgánkon ott volt, támogatott minket.

Ezek a változatos helyzetek mit hoztak magukkal?

Online meg hibrid oktatásban a vizsgáink Zoomon, vagy Zoomon és párhuzamosan élőben folytak. Ezekben a helyzetekben nagy szükség volt arra, hogy közösségként álljunk bele a munkába. Egymást megtartva, kreatívan és rugalmasan. Volt, hogy amatőr filmes stábként kellett mozognunk. Aztán második félévtől Shakespeare-vizsgákba kérték fel az osztályunkat a rendező szakosok. Én három rendezőis vizsgaprodukcióban is dolgoztam. Emellett részt vettem egy filmes projektben, egy rádiójátékban is munkálkodtam, és csináltunk egy felolvasószínházi produkciót. Ezeket nagyon élveztem, mert teljesen máshogyan vettek igénybe. A Lear (rendező: Juraszek Zsuzsanna, T.F.), amelyben főszerepet kaptam, félig mozgásszínházi előadás volt. Az Othellóban (rendező: Becsey-Imreh Noémi, T.F.) egy nagyobb mellékszerepet. Az Ahogy tetszikben (rendező: Szilvay Máté, T.F.) pici-pici szerepet kaptam, ami valahogy mégis kitűnt. Két jelenetben egyszerűen csak begaloppoltam mint szabad parasztlány. Annyi pozitív visszajelzést a színpadi jelenlétemre soha nem kaptam mint abban a szerepben. Akkor, amikor én azt gondoltam, hogy úgyse figyel rám senki, és én csak jól érzem magam. Aztán így kiderült, hogy egyébként ez is színészet. Jól érezhetem magam a színpadon. Nem kell meghalni! Iszonyatosan szeretek próbálni és keresgélni. Megélni azt, amit lehet, soha senki nem fog látni, amiről csak a partnered és te tudtok. Ez az „együtt” és a szabadság érzése meghatározó számomra. És ez a tapasztalás a Johannában teljesedett ki. Abban az előadásban, ha bemegyek a színpadra, történhet bármi. Múltkor például véletlenül valaki szájon vágott a dobverőjével, és én egy pillanatig azt hittem, hogy kiesett a fogam. De olyan az az előadás, hogy azt éreztem, nem tudok kizökkeni, ettől függetlenül megy tovább minden, buli van!

A Johanna, avagy maradjunk már emberek című előadást Mohácsi János rendezővel hoztátok létre a Stúdió színpadán a mesteri első évében. Idén módosult szereposztással újítottátok fel. Milyen volt? És a többi mesteris munkád?

A Johannában tizenketten játszunk, három különböző osztályból. Elképesztően inspiráló ennyi felől összejönni egy előadásra. Az előző, a tavalyi Johannát is imádtam, de nem tudtam, hogy lehet jobban imádni. Nekem azt mondták, hogy a mesteris évek lazák lesznek, hogy nem csinálunk semmit. Ehhez képest nekem két év alatt egy hétvégém nem volt! A Johannával kezdtünk, majd Sebestyén Abával (osztályvezető színésztanár, T.F.) dolgoztunk, azzal párhuzamosan készült az Ithaka (rendező: Kocsis Pál, T.F.), és mindeközben beszálltam Némedi Emese rendezőis vizsgaelőadásába. Emesével három éve majdnem minden vizsgájában együtt dolgozunk. Abszolút egy nyelvet beszélünk, pontosan éreztem, hogy ő mit szeretne. Nyitott az ajánlataimra, és építő a vele való munka.

Melyik munkád volt a legmeghatározóbb?

Az ördög, amit másodéven csináltunk Klárival. Iszonyatosan akartuk azt az előadást. Harmadéven már két szereposztásban játszottuk, és az egyik szereposztásban én voltam a női főszereplő. Mondhatni életem első beugrása. Egy hét alatt, egyedül, a videófelvétel alapján kellett megtanulnom azokat a részeket, amelyeket a másodéves vizsgán még nem én játszottam. Mivel az első változatban megosztottuk a szerepeket, én csak egy felvonásban voltam főszerepben. Bementem a 39-es terembe, az osztályunkba, fogtam a telefonomat, néztem rajta a felvételt, rögzítettem minden apróságot, hosszú órákat próbáltam egyedül a többi szereplő nélkül. Megtanultam, milyen az, ha előbb vissza kell adni, ami a videón van, és csak utána alakíthatod magadra a szerepet. Mindezt pár nap alatt. Akkor ismertem fel, hogy tudok rövid távon is futni, pedig hosszútávfutónak tartom magam. Keresgélni szeretek, elveszni az erdőben, és egyszer csak megérkezni.

Öt éve Vásárhelyen. Mi köt ide?

Ez az öt év az otthonra találásról szólt. Lettek mottóink a barátaimmal a Covid után: „Ezt se láttam jönni…”, vagy a „Don't fos, everything is all right”, és az idei „Asta este, asta futem.”. Ez most a kedvencem. Sajnos nem tudtam megtanulni románul az évek alatt, de amikor ezt meghallottam, rögtön értettem… Ha nagyot akarok mondani, megtanultam szabadnak lenni a bizonytalanságban. Elköltözni otthonról kihívás. Pár hónap után hazaköltözni, nagy kihívás. Karanténból megcsinálni egy félévet gyakorlati szakon, még nagyobb kihívás. Megcsinálod, megvan az alapszak, boldog vagy, mert felvesznek mesterire, aztán meghal az osztályfőnököd. Elindul négy projekted, de kettő lesz meg belőle. Ma-holnap vége a mesterinek is, és fogalmam sincs, mi lesz velem. De azt érzem, hogy az öt évem alatt annyi készséget és képességet gyűjtöttem, hogy ha engem ezzel a szakmai- és élettapasztalattal bárhová ledobnak ezen a világon, valahogyan biztos életben maradok. Nyilván nincs kész az ember soha, de akárhova kerülsz, előtted van a mestered, akitől tanulhatsz.

A mester keresése, megtalálása, mint motívum az év végi egyéni előadásodban is megjelenik.

Nem tudtam, hogy mit csináljak, húztam az időt. Aztán egy beszélgetés kapcsán levettem a polcról Klári könyvét (Tompa Klára színészpedagógiai módszereit összefoglaló A lélekmozi: a játékos-játszmázó színész öngyötrő diskurzusa című könyve 2013-ban jelent meg az UArtPress Kiadónál, T. F.). Kinyitottam, és azonnal megszületett a vizsgám ötlete. Mind a közösségünkben, mind az egyetemen keveset beszéltünk arról, hogy Tompa Klára meghalt. Valahol érdekelt, hogy tudok-e beszélni róla? Vajon lesznek szavaim rá? Én írtam a szöveget, mert beszélni akartam erről az abszurd helyzetről. Így jött létre az egyénim karaktere: egy fiatal lány, aki bemegy és azt mondja, hogy én castingolok magamnak egy mestert, mert nincsen. Bassza meg az egész világ, hogy engem itt hagyott a mesterem, és bassza meg ő is! És az egész kifut arra, hogy ez igazából csak egy kétségbeesett lány, aki életkezdési válságban van, és akinek nem volt ideje elgyászolni a mesterét. Nagyon örültem, hogy Katus (Berekméri Katalin színésztanár, T.F.) nyitott volt rá, és remélem, hogy az előadás méltó lett Klári emlékéhez. Csak egy ötödéves vizsga volt, de számomra egyet jelent ezeknek az éveknek és Klárinak az elengedésével.