Ferencz Evelin: Merjek bátor lenni

Csíkszeredából jöttél a marosvásárhelyi egyetemre. Hogyan választottál szakot, egyetemet és várost?

Az úgy volt, hogy koreográfia szakra jelentkeztem alapképzésre, mert nagyon szerettem táncolni. Négy évig néptáncoltam, az nem állt annyira közel hozzám, de van tíz év ír tánc tapasztalatom is, és fanatikusan szeretem a salsát meg az afrikai táncokat. Tizenkettedikben nagyon durván nem tudtam, hogy mit akarok csinálni tovább. Kétségbe voltam esve, akartam menni orvosira, marketingre, menedzsmentre… Akkor egy kedves barátom megkérdezte, hogy ha minden problémát levennének rólad, mit csinálnál? Egyből rávágtam, hogy táncolnék. És matek-info – intenzív angol osztályosként elkezdtem készülni a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia felvételijére.

Középiskolában egyáltalán nem jutott eszedbe színészképzésre jelentkezni?

Valahol mindig eszemben volt a színi is, csak soha nem mertem megpróbálni. A tánc közelebb állt hozzám, kézenfekvőbb volt a koreográfia szak. Alapképzés után nagyon szerettem volna mesterizni, és a koreós vizsgákon megtetszett az, ahogy a színészi jelenléttel foglalkoztunk. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom, és lássuk, mi lesz.

Amikor bejutottál a mesterire, sikerült meggyőződnöd arról, hogy jó helyen vagy?

Én nagyon jól éreztem magam mind az öt évben az egyetemen. A színi mesteri felvételi jó tapasztalat volt, mondhatni önismereti fejlődési ugrást jelentett nekem.

Nektek a Covid-időszak félbevágta az alapképzéseteket.

Az elején vicces volt, de az elején minden ilyen helyzet vicces: gulyásfőző fakanállal vívsz a kamera előtt, vasalódeszkával balettezel. Miután kimaxoltuk az összes lehetőséget, stagnáló állapotba jutottunk, nehéz volt dolgozni. Koreográfia szakon lényeges megtanulni, hogy minél nagyobb teret tudj megtölteni. Kicsiben nagyon szép dolgokat csináltunk, de a helyhiány volt talán az egyik legfrusztrálóbb.

Milyen volt visszatérni az osztályterembe két félév online tanulás után?

Másodéven nagyon sok online workshopunk volt, kamerán keresztül meghívott külföldi művészek tartottak egy órás workshopokat, és mi onnan jelentkeztünk be, ahol volt hely, például az osztályteremből vagy a pincéből. Tanév végére csináltunk az osztályvezetőnkkel egy zenés színészmesterség vizsgát. Ez volt a másodév. Ebben az időszakban már kaptunk felkéréseket rendező szakos diákoktól, hogy játsszunk a vizsgájukban. Egyik osztálytársammal, Pósa Fruzsinával dolgoztunk Juraszek Zsuzsanna diplomarendezésében, a Lear királyban, én voltam a koreográfus, Fruzsi játszott benne.

Mi volt a legnagyobb kihívás a színész szakban?

Hogy merjek bátor lenni. Nekem az alapképzéses helyzetem más, mint a többi osztálytársamé: mindenkinek volt már színészi tapasztalata OKJ-ról, másik egyetemről, középiskolából, alapképzésről. Csak nekem nem. Ezért sokáig nem hittem el azt, hogy színész is lehetek. Nem hittem el, hogy hihető a játékom. Szóval nekem a legnagyobb kihívás az volt, hogy elhiggyem, nem baj, ha hibázom.

Nem te vagy az egyetlen a mesteris színész osztályotokban, aki koreográfia alapképzést végzett. Más volt Pósa Fruzsival dolgozni mesterin, mint az új osztálytársakkal?

Fruzsival osztálytársak voltunk öt évig. Szoktunk poénkodni, hogy egymás szájába köptünk öt évvel ezelőtt. Nagyon közel állunk egymáshoz, és sok mindenben elég hasonlóan gondolkodunk. Minden vizsgában együtt játszottunk. Igazából ugyanolyan volt vele a koreó után a színin, csak épp másik osztályban. Sokszor azért várjuk azt, hogy mással is játsszunk. De közben meg mindig jól működtünk együtt.

Az első bemutatótok mesterisként Mohácsi Jánossal volt a Johanna, avagy maradjunk már emberek.

Rettenetesen féltem az elején az egész helyzettől. Egyrészt jó volt az, hogy a zenei részekkel kezdtük, Kovács Márton zeneszerzővel és Strausz Imre István tanár úrral, a zenés színészmesterség-tanárunkkal. Elég hosszú próbafolyamat volt, legalábbis az én fejemben úgy él. Kellett egy idő, amíg megbékéltem a tudattal, hogy oké, akkor ez így jó lesz. Ebben az előadásban mindenki főszerepet kapott, és nem lehet elbújni egy-egy szerep mögé, mert annyira gyorsak benne a váltások meg a cserék, hogy nincs rá idő.

A következő produkciótok a Kocsis Pál által rendezett Ithaka volt.

Nagyon szerettem azt a próbafolyamatot. Nekem az volt az egyik nagy korlátátlépő pillanatom színészként. Fruzsival koreografáltunk, tehát a mozgást kilencvenöt százalékban mi terveztük. Kihívás volt egyszerre több mindent csinálni: betanítani a kollégáknak a táncmozdulatokat, játszani, gyere ide, menj vissza, menj amoda... Az egyetemen az ember egyszerre több minőségében van jelen, és emiatt akaratlanul is kialakulhatnak picit kellemetlenebb helyzetek. Mindenki feszült, mindenki próbálja megoldani a saját feladatát, mindenki próbálja betanulni a mozgásokat.

A legfrissebb és egyben legutolsó munkátok az Állami volt.

Ha az Ithaka volt nekem a jellemfejlődés, akkor az Állami volt a kedvencem. Talán még a koreográfusi diplomaelőadásomat szerettem ennyire. Az Állami az az előadás, amire az elejétől a végéig büszke vagyok. Nagyon-nagyon jó volt a próbafolyamat is, nem voltak konfliktusok, nem volt semmi nehezítő körülmény. Többek között a formája miatt is nagyon szeretem: a stúdióelőadásokban máshogy teremtődik meg a tér, és jobban behúz az előadás világa.

Mit adott neked szakmailag az egyetem?

Minden tanáromtól mást kaptam: az egyetem ízlésalakító. A csomagban, amelyet magammal viszek, minden tanárnak, diáknak, külsős projektnek, takarítónak, műszaknak megvan a maga szerepe. Nyilván rengetegféle tapasztalatot kaptam: jót, rosszat, hideget, meleget, és azt gondolom, hogy ez mind kellett, még a nehezebb pillanatok is. Voltak „félig haldoklunk a fáradtságtól, és meg akarunk halni” pillanatok is, és voltak nagy sikerélmények, amikor öröm volt együtt dolgozni.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Színházhoz akarsz szerződni, vagy inkább a tánc felé orientálódsz?

Nagyon szeretném, ha a tánc erős pontja maradna az életemnek, mert az tényleg feltölt energiával. Akárhány órán keresztül tudok táncolni, főleg, ha salsáról van szó. A színházzal kapcsolatban meg igazából úgy vagyok, hogy alakul valamerre a történet, lássuk, hogy milyen lehetőségek lesznek. Szeretnék hazamenni Csíkszeredába.

Mi volt a legmeghatározóbb élmény az elmúlt öt évedben?

Aha-élmény volt, amikor a koreós diplomamunkában leigazolta magát az élet, és megéreztem, mennyire jó hozzám hasonló emberekkel dolgozni. Én mindig intuitívan választottam ki az alkotótársaimat. Nyilván előny volt a magasabb táncos képzettség, mégis, amikor ösztönösen döntöttem, soha nem fogtam mellé, és nagyon inspiratív dolgok születtek, sok meglepő fúzió. Amíg van lehetőségem olyan emberekkel dolgozni, akikkel megvan a közös hang, addig örömmel teszem. Ezenkívül már színészként a legmeghatározóbb élményem az Állami próbafolyamata volt.

Gondolkodtál esetleg azon, hogy külföldi színházakhoz is beadd az önéletrajzod?

Őszintén, maximum workshopokra jelentkeznék, vagy táborozni. De én annyira szeretem Csíkszeredát és Erdélyt, meg ezt a közeget, hogy nem is gondolkoztam másban. Valahogy mindig kicsit az otthon felé orientálódik a lelkem.