Varsányi Szabolcs: A végén egyszer színész leszek

Másodéves mesteris vagy Marosvásárhelyen, ugyanakkor két éve a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színészeként dolgozol.

Nem egyszerű, de a tanáraim empátiája nagyon megkönnyíti a dolgomat. Tudják, hogy az ottani gyakorlatból sokat tanulok, ezért igyekeznek úgy alakítani az egyetemi feladataimat, hogy az a társulati munkámmal összeférhető legyen.

Az öt évvel ezelőtt, alapképzésen elindult csapatból mostanra hárman maradtatok: Drunek Sára, Nagy László és te.

Ötödévre igencsak leszűkült az osztály. De az ilyen közösségekben mindig kialakulnak szorosabb barátságok, ezek az idő múltával is megmaradnak. Kaszás Csengével például, aki Kaposvárra szerződött harmadév után, mindvégig nagyon jó barátok voltunk, és ez a szoros személyes kapcsolat azóta is megmaradt.

Az alapképzés alatt ti pont kifogtátok a Covidot, gondolom, ez is rányomta a bélyegét a közösség alakulására.

Rémes időszak volt, de hát nem kell ezt senkinek bizonygatni. Első év második félévében kezdődött, utána egy évig online voltunk. Másodév második félévében tudtunk csak visszatérni az osztálytermünkbe. Más-más szempontból, de pont ugyanazokkal a problémákkal küzdöttünk valamennyien. Meg volt tiltva az emberekkel való találkozás, szerintem ez a legrosszabb dolog, ami történhetett. Rányomta a bélyegét a közösségünk alakulására, és gyakorlati szakmáról lévén szó, az oktatási folyamatra is.

Tompa Klára volt alapképzésen az osztályvezető tanárotok.

A mai napig minden szerepemben arra döbbenek rá, hogy ez is Klári. Gyakran előfordul, hogy egy rendező valamit kér tőlem, én pedig szinte rögtön tudok csatlakozni rá, és ez azért van, mert fantasztikus megoldásokra tanított. És félre ne érts, szó sincs manírokról, sokkal inkább egy olyan kézzel fogható alapról, amihez mindig vissza lehet nyúlni.

Mindenkit megviselt, ami vele történt, külön-külön és mint közösséget főleg. Nem volt könnyű azalatt sem, amíg még tanított minket és már betegeskedett. Ő sajnos a Covid után is a laptop képernyőjén maradt, úgy dolgoztunk tovább. Beállítottuk a kamerát, ő meg a kórházi ágyról megtartotta az órát. Hihetetlen odaadással és szeretettel vitt végig minket a három éven. És tulajdonképpen, ha szabad ilyet mondanom, mai napig úgy érzem, hogy még a halálával is bevárt minket. Adtunk neki annyi erőt, és ő is nekünk, hogy végig tudjuk csinálni az alapképzést. Kicsivel azután halt meg, hogy a következő osztály felvételije lezajlott.

Éppen amiatt, hogy a Covid sokáig ellehetetlenített minket, hatalmas kedvvel és lendülettel tudtunk beleállni újra a munkába, miután visszatértünk, ami sok osztály életében nem történt meg, ezért a visszatartó erő bizonyos értelemben az előnyünkre vált. Kamerának játszottunk, így egy picit a filmezésbe is belekóstoltunk.

Mármint a filmszínészetbe?

Igen, abban az értelemben, hogy a vizsgáink nem élőben, színházi-színpadi körülmények között zajlottak, hanem álltunk a laptop előtt, közel a kamerához és úgy kellett játszani. Mivel itt a filmszínészet oktatása még gyerekcipőben jár, úgy érzem, egy pici haszna volt számunkra ezen a téren a Covidnak. Emellett azt gondolom, hogy ezen az egyetemen nagyon jó képzést kaptam. Magyarországon évekig dolgoztam úgy színházban, hogy hiányos volt az előképzettségem, és a végén már nagyon éreztem, hogy ha szeretnék továbbmenni ezen a pályán, akkor ezeket a hiányokat pótolni kell.

Tompa Klári nemcsak a személyiségéből kifolyólag volt nagyszerű oktató, de valahogy rá is érzett, hogy nekem mire van szükségem, és az alapján építgette tovább azt a folyamatot, aminek a végén én majd egyszer színész leszek.

Miért, úgy érzed, hogy most még nem vagy az?

Nehéz ezt kimondani. Nézd, színházban dolgozom, szerepeket kapok. Szóval igen, színész vagyok. De egészen addig, amíg látok olyat akár színházi előadásban, akár filmen, amire azt mondom, hogy „a mindenit, na, ezt vajon hogy csinálta”, addig én nyughatatlanul tovább és tovább akarok épülni, fejlődni, hogy egyszer majd sikerüljön eljutnom arra a szintre, ami lenyűgözött. Ez természetemből fakad, és egyébként biztos vagyok benne, hogy hasonlóan működik egy elhivatott asztalos, vagy bármilyen más szakma esetében is.

Mielőtt 2019-ben idejöttél volna, felvételiztél a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Szoktál arra gondolni, hogy mi lett volna, ha…?

Úgy szoktam ezzel kapcsolatban fogalmazni – és remélem senkit nem bántok meg – hogy amikor eljöttem Budapestről, még tudtomon kívül, de elhagytam a süllyedő hajót. Nekem ott három kapaszkodóm volt a szakmához: két színház, ahol akkor dolgoztam, illetve az SZFE mint lehetőség. Meg hát volt a szinkron, de abba inkább csak belekóstoltam, abból megélni én nem tudtam volna. Azt követően, hogy a harmadrostán kiestem az SZFE-ről, Novák Eszter tanácsára próbálkoztam meg itt a felvételivel. Egy hónapra rá, hogy elkezdtük az egyetemi munkát, elhunyt Karinthy Márton, a Karinthy Színház akkori igazgatója, ez ott nagy átszerveződéseket és problémákat eredményezett. A másik színház, a Tesla Teátrum, már akkor nyáron csődbe ment. Az SZFE-vel meg történt, ami történt. Amikor láttam, hogy ez a három hely szinte egyszerre borult be, azt éreztem, hál’istennek, hogy velem mindez nem történt meg. És nagyon sajnáltam azokat, akik meg elszenvedték.

Szentgyörgynél messzebbre nem is kerülhettél volna a magyar fővárostól. A TASZ egy progresszív művészszínház, te viszont a jóképű, klasszikus alkat vagy, remek énekhanggal. Miért pont Sepsi, miért nem valamelyik nagyvárosi színház? Nem vonz a sztárság, a csillogás?

Ha másfél évvel ezelőtt beszélgetünk, valószínűleg teljesen mást válaszolok. Magyarországról én pont abból a közegből jöttem, amit leírtál, ha nem is a nagyüzemi színházakból, de a könnyebb műfajokat előnyben részesítő, szórakoztató profilú színház irányából. A Karinthy a nagyüzemi bulvárszínházak mintájára működött akkor, csak piciben. Nagyon is megvolt a varázsa, és azért nem csak a csillogásról és a sztárságról szólt. Én a könnyű műfajokat kifejezetten szeretem, mert a közkeletű, de megtévesztő elnevezés ellenére nem olyan könnyű ám őket játszani.

Ez volt tehát egyfelől. Másfelől voltam ott is tagja kísérletezőbb műhelynek, ahol ráadásul nagyon sokat kellett dolgozni. A Tesla az a típusú színház volt, ahol a díszletet is mi pakoltuk, kellékeztünk, ésatöbbi. Tehát ez a kettősség – a könnyű műfajoké és a művészszínházé – már akkor is erősen jelen volt a szakmai életemben.

Beszélhetünk a TASZ esetében most egy korszakváltásról?

Bizonyos szempontból igen. Az, hogy már nem Bocsárdi László az igazgató, hozott változásokat a színházban. De egyrészt ő továbbra is aktívan részt vesz a művészi tevékenységben, másrészt az a szellemiség, amelyben ő felépítette a TASZ-t, mindenképpen folytatódik. Pál Ferenczi Gyöngyi sok szempontból más gondolkodással kezdte el vezetni a színházat. Jelenleg változóban van a műsorpolitika, a könnyű műfajoknak az a sajátossága, ami számomra mindig vonzó volt, Szentgyörgyön is fel-fel üti a fejét. A színház igyekszik nyitni ezek felé, ugyanazzal az igényességgel, mint amivel nehezebb témákat feldolgozó előadásokat csinál. Úgyhogy semmilyen hiányérzetem nincs ezen a téren. Remek szakmai fejlődési lehetőség, és az én kezdő-színészi karrieremet tekintve nagyon jó iskola. Emellett jó munkahely, csodás kollégákkal; családias, szeretetteljes, a színházat minden pillanatban előnyben részesítő közösség.

Amikor beszélgetünk, épp vendégjátékon vagytok az Iráni konferenciával a vásárhelyi Nemzetiben. Az előadás kettős szereposztással készült. Mik a tapasztalaid ezzel a gyakorlattal?

Dolgoztam már dupla szereposztásban, de az Budapesten volt, teljesen más jellegű üzemben. Szokatlan gyakorlat ez egy ilyen kis város kis társulatánál. Bocsárdi Lászlónak, az előadás rendezőjének az volt a célja, hogy minél több színészt foglalkoztasson.

Milyen volt?

Két különböző ember mindig másképp fog alakítani egy szerepet. Számomra nem könnyű a próbafolyamat alatt ülni és nézni, hogy a másik hogy csinálja, főleg ha jól csinálja, ahogy az én esetemben a kollégám, Kónya-Ütő Bence. Ilyenkor az emberbe belebújik a kisördög. Amikor már elkészült az előadás, és van egy íve a szerepnek, akkor már biztosabb és élvezhetőbb.

Mióta Szentgyörgyön vagy, ez az első Bocsárdi-előadás, amiben láthatunk. Dolgoztál vele korábban is?

A diákjaival sokat dolgoztam az egyetemen. Pont akkor volt igazán aktív időszakában az osztálya, amikor én másod-harmadéves voltam, és több rendező szakos vizsgaelőadásban tudtam szerepet vállalni. Ő mint vezetőtanár látogatta a próbákat, segített a diákoknak, így valamilyen szinten akkor is együtt dolgoztunk. Úgy viszont, hogy ő legyen a rendező és én a rábízott színész, most először.

Sokat foglalkoztatott színész vagy, jelenleg négy előadásban láthatunk Szentgyörgyön.

Igen, szerencsésnek mondhatom magam, hihetetlenül sok dolgom van a színházban. A négy futó előadásnál talán az még fontosabb, hogy négy teljesen különböző szerepben.

Többször játszottál női szerepet. Radu Afrim Napraforgójában Jankát, Szilvay Máté rendezésében, a Jégtortában pedig a nagymamát.

Igen, de a két alakítás teljesen különböző, más megközelítés kellett a két szerep megformálásához. A Jégtortában az én szerepem egy népszínházi figura. A megjelenés és a technika az elsődleges ebben az esetben, kell hogy tudjon például magassarkúban járni az ember. Meg kellett találnom a megfelelő hangszínt, ami nem áll túl távol a sajátomtól, de talán egy picivel affektálóbb. Az ilyen szerepek esetében a szándékok a lényegesek. Ha konkrét szándéktól vezérelve jössz be a színpadra, az sokat megcsinál a figurából. Ehhez hozzáadódnak pici részletek, finomságok, így áll össze az egész. Afrim előadásában egy tízéves kislányról van szó, az teljesen más. A külsőségek megformálása, a mozgáskultúra megteremtése ott is gyakorlati színészi feladat, amit az ember a lehető legjobb tudása szerint elvégez. A belső tartalma viszont sokkal inkább arról szól, hogy a gyermeket hogyan teremted meg: egy zárkózott, nagyon furcsa családi háttérrel rendelkező, a saját kis rajzolós világába menekülő gyermeket. Az, hogy kislány, vagy kisfiú, szinte másodlagos volt a szerep felépítése szempontjából.

Stuber Andrea azt írja rólad a Napraforgóról szóló kritikájában, hogy te vagy az előadás „abszolút főszereplője és egyben felfedezettje (…), aki a kislányt a rebbenékenységével és a vágyakozó tekintetével fejezi ki (…), tiszta, jólelkű, előítélet-mentes, szinte éteri (…) minden megmozdulása, pillantása, szava pontos és érzékletes.”

Nagyon jólesik, amikor ilyeneket olvas az ember. A színész igyekszik valahonnan megfogni a szerepét, ahogy én is ezt a kislányt, aztán jön a kritikus, aki teljesen más szemszögből nézi, amikor kielemzi. És ha ez a kettő – a helyenként öntudatlan alkotói szándék és a tudatos elemzés – összecseng, az maga a csoda.

A kislány szereplő megformálásában segítettetek a korábbi, szinkronszínészi tapasztalataid? Hiszen gyakran gyerekhangokat szinkronizáltál?

A szinkronban nincs idő szerepet építeni. Odakerülsz a műterembe, eléd teszik a szöveget, közben megy a kép, látod, hogy te vagy az a piros kisfiú, és akkor hajrá. Ilyenkor az ember a könnyű és célszerű megoldásokhoz nyúl. A színházban másfél hónapod van kidolgozni a karaktered. De, igen, arra például határozottan emlékszem, amikor az olvasópróbán a rendező azt kérte, hogy próbálkozzak valami gyerekhanggal, akkor a szinkronos hangom volt az első, amihez nyúltam. Ebből fejlődött ki Janka, csak közben nagyon sok belső átalakuláson, finomításon ment át. Például erősítenem kellett a kislányosságát, de úgy, hogy az ne váljon visongó fejhanggá, hanem maradjon összhangban a szereppel. Amikor elfáradtam, és a hangom lejjebb csúszott, Radu Afrim mindig instruált, hogy: „voce de copil, voce de copil”.

Mennyire okozott nehézségeket a próbafolyamat alatt, hogy nem beszélsz románul?

Dálnoky Réka volt a Napraforgó rendezőasszisztense, és ő végig úgy fordított, mint egy profi szinkrontolmács. A szereposztásban ketten nem beszéltünk románul, de hamar megszoktuk Afrim szavajárását. Beletanultunk a román kifejezésekbe, a végére már a sóhajából is értettük, hogy mit akar. Nekem az is nagy előny volt, hogy beszélek olaszul.

Egy másik interjúdban említetted, hogy műfordítással is foglalkozol, és úgy tudom, készül egy saját, ifjúsági regényed.

Igen, fordítok gyerekkönyveket a Libri Kiadónak. Az egy másik szakma, amit annak idején megtanultam, most pedig egy kiegészítő elfoglaltság számomra, amit igyekszem a legjobb tudásom szerint végezni. Az írás megint más, elmélyültebb munka, és sajnos mostanában nincs rá sok időm. Talán egyszer majd folytatom az elkezdett regényt, de ha nem lesz belőle semmi, az se baj. Nekem az a fontos, hogy kreatívan működjek a mindennapjaimban. Az Iráni konferencia alatt például barkácsoltam próbaszünetben a szolgálati lakásom teraszán. Most nemsokára költözöm, s már nagyon szeretem nézegetni az új lakásom fotóit, tudom, hogy mit hogy fogok berendezni, milyen csempefestéket veszek, milyen színűre festem le a szobát, ez így önmagában egy kis projekt.

Ha jól tudom, a TASZ is költözik. Legalábbis egy kis időre.

Épületfelújítás előtt állunk, nem lesz egyszerű. A terv az, hogy amíg a színház melléképületeit felújítják, addig mi játszunk a nagyteremben. Amikor eljön a pillanat, hogy onnan ki kell költöznünk, akkor pedig már remélhetőleg állni fog egy ideiglenes színházi tér, ahová átmehetünk. A költözés sosem egyszerű, akkor sem, ha diákként történik egyik albérletből a másikba, hát még egy intézmény esetében. Azt hiszem, a színészeknek lesz a legegyszerűbb az egész társulatból. A háttérszemélyzetnek annál kevésbé. Azt sem tartom kizártnak, hogy nekünk, színészeknek is részt kell majd vennünk, mint egy kalákában. Ha így alakul, én állok elébe.