Jankovics Katalin: Lennék breakelő, sárga törpe

Budapest – Malaga – Budapest – Marosvásárhely útvonalként rajzolódik ki a történeted térképre vetítve. Hogyan kötöttél ki Vásárhelyen?

Elsősorban a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli bizonytalanságok miatt nem akartam otthon felvételizni, de valójában már korábban is felmerült bennem lehetőségként Kolozsvár és Vásárhely gondolata. Mielőtt ide jöttem, Budapesten tanultam spanyol-olasz szakon az ELTE-n, és fél évet ösztöndíjjal Malagában, az ottani színészképzésben. Tudtam, hogy a diplomázásom után színházzal szeretnék foglalkozni, de sokszor elbizonytalanodtam, van-e kedvem belevágni abba az intenzív osztatlan képzésbe, amit az SZFE akkor kínált. Egy barátnőm, Flóra dobta be Vásárhely ötletét. Elevenen emlékszem az érzésre, ahogy ültem a tengerparti melegben, és azon gondolkodtam, lehet, Marosvásárhelyen fogok tanulni.

Hogyan vehettél részt bölcsész szakos hallgatóként gyakorlati színészképzésben?

Egyrészt mert az ELTÉ-n működik egy spanyolnyelvű színjátszó kör, másrészt mert műfordítás révén a szak szuper együttműködésben áll a kortárs magyar drámaírókkal, és erre alapozva a kar két spanyolországi színművészeti egyetemmel is kiépítette az Erasmus-kapcsolatot. Egy tanárom hívta fel a figyelmem erre a lehetőségre, aki tudta, hogy a színház irányába szeretnék mozdulni.

Hogyan érkezett az életedbe a színház?

Végigmentem én is a tipikus gyerekkori álmokon, de az első valóban tudatos elképzelés, amibe bele is álltam, az a színészet volt nyolcéves korom körül. Aztán kamaszkoromban ez kissé megbillent, mert elkezdtem azt érezni, hogy ehhez nem ismerem magam eléggé. Meg maga a színház is kezdett félelmetessé válni a rengeteg elköteleződésről és lemondásról szóló sztereotip jóslat miatt. Azt éreztem az érettségi évében, hogy a színház olyan típusú elköteleződést igényel, amire abszolút nem lettem volna még készen. Hogy muszáj megtapasztalnom, milyen vagyok kevésbé kötött iskolai keretek között. A világjárás vágya nagyon húzott. Annak a szabadsága, hogy bármikor elmehessek bárhová.

Hogy érzed, mostanra készen állsz? Változott benned a kép arról, hogy a színház minek enged teret önmagán kívül?

Igen. Amikor meghoztam a döntést, hogy felvételizem Vásárhelyre, akkor már beért bennem a vágy. Kamasz fejjel rettenetesen szorongtam amiatt, hogy a színházon kívül nem lesz életem, hogy majd nem tudok a gyerekeimmel lenni. Mostanra azt látom, hogy még ha hatalmas rugalmasságot is igényel, abszolút összeegyeztethető; és hogy korábban is inkább a félelmeimről és az önbizalmam hiányáról szólt ez a bizonytalanság.

Említetted Molnár Flórát, illetve azt, hogy központi szerepet tölt be az életedben a mozgás és a test kifejező ereje. Mesélsz a Nagyvárosi Ikonok című projektetekről?

A Nagyvárosi Ikonok a Hangzó Konzort furulyaegyüttessel közösen készült mozgásszínházi előadás volt, Flóra rendezte. Közös gondolkozásból, improvizálásból született a projekt, a zene, a mozgás és a vetített szöveg egymásra hatása inspirált bennünket. Flórával a Sztalker csoport nyári műhelyén ismerkedtünk meg, és szép fokozatosan alakult ki szoros barátság közöttünk. Akkor még nyilvánvalóan nem volt fogalomkészletünk színházesztétikai kérdéseket megválaszolni, ettől függetlenül azonnal jól értettük egymást. Aztán osztálytársak lettünk teatrológia szakon, és mostanra, azt gondolom, közeli alkotótársi viszonnyal egészült ki a barátságunk. Ő mindig nyitott a véleményemre, én meg nem kérdőjelezem meg a kísérletező felvetéseit sem.

Végül mesterképzésre jelentkeztél színész szakra, egy olyan közösségbe, akik ezt a képzést megelőzően már eltöltöttek együtt három évet. Okozott ez bármiféle nehézséget neked? Emberileg vagy szakmailag?

Nyilván izgultam, hogy nyitottak lesznek-e rám, elfogadnak-e, kedvelnek-e, szeretnek-e majd. Aztán rögtön elsőre mindenki nagyon kedvesnek és kíváncsinak tűnt, így hamar biztossá vált, hogy nem lesz gond. Izgatottan vártam, mikor és hogyan tudok a közösség teljes értékű tagjává válni.

Színész- és teatrológia szakon tanulsz párhuzamosan te is. Bevallom, belőlem komoly indulatokat vált ki, mikor valaki megkérdezi, hogy színész vagy dramaturg akarok-e lenni. Te hogy állsz ezzel?

Számomra a kettő abszolút kéz a kézben jár. Azt érzem, hogy egyikből töltődöm a másikba.

Amíg kizárólag teatrológiát hallgattam, sokszor azt éreztem, hogy rengeteg ötletet kapok és iszonyatosan inspirál szellemileg, de hadd használjam már a testemet is! Aztán akkor elégült ki a közösségi játékkedvem, amikor a két szakon párhuzamosan kezdtem tanulni.

Szeretném hinni, hogy most kezdjük el kinőni azt a meggyőződést, hogy a színházhoz csak a gyakorlati oldalon lehet igazán érteni, mondván, csak ott lehet ihletettnek lenni és érezni. A teatrológia folyamatos szellemi inspirációt jelentett. Mert azt érzem, sok esetben az elméleti megközelítés vezet el oda, hogy a színház mennyi mindenre lehet eszköz, és nem csupán önmagáért való.

Melyik egyetemi munkában vettél részt a legnagyobb örömmel?

Több mindent kiemelnék, mert más-más szempontból voltak meghatározóak. A Johanna volt az első nem műhelymunka-jellegű próbafolyamatom, az első, amely klasszikusabb színházi keretek között zajlott. (Johanna, avagy maradjunk már emberek, r.: Mohácsi János – T.P.)

A felolvasószínházi projektünk Kárpáti Péterrel – melyet a teatrósokkal csináltunk – szintén csodálatos tapasztalás volt. (Meneküljünk ebből a rettenetes házból – vezető tanár, dramaturg: Kárpáti Péter – T.P.) Egyrészt színházcsinálóként megismerkedni a Kárpáti-féle improvizációs módszerrel, hogy egyetlen apró titkos instrukciótól hogyan jön létre a szubtextus, mondhatni magától, és végigkísérni azt, hogyan születik meg szinte a semmiből egy önálló szövegkönyv. Másrészt megélni a teatrológia osztályomon belüli végtelen bizalmat egymás felé.

Az Állami meg valahol ezeknek a keveréke. (Állami, Móricz Zsigmond, Árvácska című regénye alapján, r.: Forgács Péter – T.P.) Óriási ajándék volt a lányokkal négyesben dolgozni az Árvácskán. Azaz ötösben Péterrel, aki nagyon jól tudott egyesével is figyelni ránk, és mi is egymásra. Dramaturg szemmel pedig figyelni, ahogy a regény színpadi szöveggé adaptálódik, aztán közösen megtalálni azt a színházi nyelvet, amelyen keresztül érvényesen mesélhető el ez a kegyetlen történet is.

A Johanna, avagy maradjunk már emberek című előadás próbafolyamatát két, szinte teljesen különböző csapattal is végigélhetted: a 2022 novemberében történt bemutatóhoz képest 2023-ban részben új szereposztással újítottátok fel. Hogyan hatott ez rád és az előadásra?

Az első próbafolyamatot iszonyatosan imádtam, mert Mohácsi János, Kovács Márton (az előadás zeneszerzője – T.P.), meg maga az anyag is borzasztóan inspirált. Rengeteg játékosságot hozott ki belőlem, azt éreztem, millió színt enged megmutatni a szerkezet. Ez az előadás óriási csapatjáték, ami nekem valahol magát a színházat jelenti. Az egész anyag arra épül, hogy egy-egy félmondatban is jelen kell lenned, de az ego nem tud közbeszólni, hiszen nincsenek monológok, melyekben mindenki kedvére tündökölhetne, hanem végig egymással játszunk, egymásnak adunk impulzusokat.

Pont ezért volt nagyon izgalmas kétszer megélni ennek a próbafolyamatnak az örömét, hiszen más emberek más impulzusokat adtak, ami mentén az ember öntudatlanul újraszervezte a saját szerepét is. Ebben az előadásban tényleg mindenki másnak a szövegét is tudnod kell, mert ha nem, akkor eltévedsz. Érdemes úgy tekinteni az anyagra, mint egy zeneműre. Nem úszhat el egyetlen pillanatra sem az ember koncentrációja.

Azt izgalmas még megélnem, hogy most, mikor az otthonos terepen már kiismeri magát a figyelmem, és kevesebb energiába kerül végigjátszanom az előadást, akkor ezt a felszabadult figyelmet és energiát hogyan tudom visszacsatornázni a játékba. Ez megint színészi tanulság, amivel most kezdek el ismerkedni a továbbjátszások kapcsán.

Ezért is jó valamit repertoáron tartani, gondolom.

Igen. Hogy az ember ilyenkor ne ellustulva kolbászoljon a begyakorolt sémáival, hanem igyekezzen mélyebb vagy színesebb megoldások, esetleg más játéklehetőségek után kutatni.

Mi fog Vásárhelyről a leginkább hiányozni neked?

A barátaim.

Viszed őket tovább?

Haza, kicsi bőröndben?

Aha… kicsi lélekbőröndben.

Abszolút. Színész szakról a csajokat biztosan. Meg a teatrósokat is, úgy, ahogy vannak, egészben. De sok mindenki mással is szeretném, ha őriznénk és ápolnánk az itt kialakult kapcsolatunkat. Azt érzem, ezalatt a három év alatt váltam igazán felnőtté – már amennyire az ember egyáltalán felnőtté válhat –, és mostanra érzem azt, hogy képes vagyok önállóan is megállni a két lábamon. Ezt lehetetlen függetlenítenem Vásárhelytől és az egyetemi közösségtől, így nagyon furcsának tetszik a kép, hogy államvizsga után azt mondjam mindenkinek, hogy na szevasztok, akkor ti erre, én arra.

Mit éltél meg a legnehezebben a marosvásárhelyi éveid alatt?

A távkapcsolatot.

Meg a helyváltások közti átállásokat. Teljesen más az itteni és az otthoni ritmusom. Mire otthon végre képes voltam félretenni az egyetemi feladataimat és teljességgel jelen lenni a találkozásaimban, addigra jöhettem is vissza, hogy reggeltől estig folyamatosan az egyetemen legyek. Egyrészt Budapest az otthonom, ahol ott a családom és a barátom. Másrészt Vásárhelyen van a szakmai és baráti közösségem, akikkel félszavakból is megértjük egymást.

Mennyire ijeszt meg budapestiként, hogy a kapcsolati tőkéd nem otthon alakult ki?

Egy ideig nagyon rémisztő volt, aztán elkezdtem elég tudatosan dolgozni azért, hogy majd ne lógjak a levegőben. Tudom, hogy nagyon félelmetes lett volna számomra, ha hazamegyek és nincs semmi konkrét, amibe kapaszkodhatok.

Eljött az ideje, hogy a szerződésedről kérdezzelek.

Beküldtem az életrajzomat több helyre is. Attól függetlenül, hogy igazán megszerettem itt lenni, és hogy az erdélyi színházat is nagyon megszerettem, csak Magyarországra jelentkeztem, mert azt érzem, most már tényleg otthon van a helyem.

Magyarország az otthon?

Igen. De Magyarországból is Budapest és környéke leginkább. Csongor mellett.

A Dunaújvárosi Színháznál kaptam szerződést a következő évad három projektjére. Az interjún elképesztően kedvesek voltak, és borzasztó szimpatikus volt az egész rendszer, amit felvázoltak. Projekt alapon dolgoznak, ettől függetlenül van egy mondhatni állandóbb csapatuk is, és rengeteg vendégszínészt hívnak. Többnyire Pestről ingáznak ők is, és a főpróbahétre költöznek Dunaújvárosba. Azért is örülök nagyon, mert ez a rendszer nem korlátoz, ugyanakkor mégis valamiféle stabilitást és biztonságérzetet ad. Hosszabb távon is úgy képzelem, hogy a szabadúszás felé fogok törekedni, ugyanakkor az egyetem után fontos nekem, hogy megerősödjön a színészi identitásom, hisz ezen a téren talán ebben az évben kezdtem el kevésbé megkérdőjelezni magam. Úgyhogy nagyon lelkes, és nagyon kíváncsi vagyok.

Mit ad neked a színház…?

Mindent.

Na jó. Túl a giccsen, tényleg azt érzem, hogy valóban a színházon keresztül tudok megszűrni egy csomó kérdést a hétköznapjaimban is. Akár a befogadói, akár az alkotói oldalon. Nem vagyok az az alkat, aki a színházat bálványozva kicsinálja magát az úgynevezett művészet oltárán. Azt gondolom viszont, hogy a színház és az élet folyamatos párbeszédben állnak. Sokszor a színházi tapasztalatom segítségével sikerül megértenem azt, hogy éppen mit érzek. Vagy ha valamit nem értek, akkor a színház az, ami segít feldolgozni, hogy miben vagyok éppen. A színházon keresztül egyszerre tudok érezni és gondolkodni. A színházcsináláshoz pedig hatalmas empátiára van szükség – a színház mondhatni elkerülhetetlenül jobb emberré tesz.

… és mit adsz te a színháznak?

Erről lehet, a színházat kellene megkérdezni.

Szerintem, amit biztosan adok, az a kíváncsiságom meg a játékosságom. Illetve ígérem neki, hogy nem fogom elhinni, hogy az, ami: azt adom a színháznak, hogy sosem skatulyázom be. Hogy újra és újra felteszem majd a kérdést, hogy mennyi minden van még benne, és hogy mit tud még kihozni magából? Mit tud társadalmilag elérni, hogyan tud mindig újjászületni? Nem fogom hagyni a színháznak, hogy betokosodjon. Majd zargatom.

Ugorjunk előre néhány évet. Rád bízom, mennyit. Reggel jóleső napfényben szürcsölgeted a kávédat. Körbenézel, és azt érzed, minden a legnagyobb rendben van. Mit látsz?

Hosszú távon nagyon fontos nekem, hogy a családi életemmel össze tudjam hangolni a szakmai utam. Akkor tényleg boldogan innám a reggeli kávém. Hogyha tudnám úgy csinálni, hogy a leendő gyerekeimmel is eleget kapjunk egymásból, és hogy ne legyek arra kényszerítve, hogy reggeltől estig bent dolgozzak egy kőszínházban. Hogy meglegyen az a szabadságom, hogy vállalok dramaturg munkákat, de ezzel együtt színészként is foglalkoztatnának. Szeretném, hogy az egyik próbafolyamatban ez lehessek, a másikban az, a harmadikban meg mondjuk mindkettő. Meg hát egyre kevésbé tudom elengedni a doktori iskola és a tanítás kérdését. Egyrészt mert brutálisan sokat kaptam a tanáraimtól, és ezt jólesne visszaadni, másrészt meg azt látom, hogy az a fajta közös gondolkodás, ami az egyetemeken történik, frissen tartja az embert.

Záró játékom mára – villámkérdések. Kedvenc dráma?

Az arab éjszaka.

Kedvenc előadás?

Tomi Janežič – No Title Yet.

Fizikai vagy prózai színház?

Fizikai.

Szerepálom?

Valami fura komikus figura, szerintem. Breakelő, sárga törpe, vagy nem tudom. Olyan, ami engedi, hogy kimásszak a fiatal szerelmes lány kategóriájából.

Kedvenc magyar ajkú rendező?

Josef Nadj… Nagy József?

Idegennyelvű?

Tomi Janežič.

Kedvenc dramaturg?

Kárpáti Péter.

Szakmai példakép?

Romeo Castellucci.

Példakép a hétköznapokban?

Csongor.

Mi lennél, ha nem színész?

Most mondjam azt, hogy dramaturg?

Jó… akkor mi lennél, ha nem létezne a színház?

Műfordító és egyetemi tanár. Meg jazzénekes.

Mit csinálsz, amikor nem színházat?

Ha tehetem, kirándulok, utazom, a természetben vagyok.

Kedvenc regényed?

Kundera. A lét elviselhetetlen könnyűsége.

Nagy álmod?

Együtt dolgozni Romeo Castelluccival.

Nagy vágyad?

Pest mellett természetközeli életet élni egy harmonikus, otthonos családi házban, ne adj' isten veteményessel, kisállattal.

Nagy terved?

Doktori iskolát végezni, tanítani.

Nagy célod?

Hogy egy nap bennem is meglegyen az a fajta bölcsesség, amelynek a közelében mindenki megnyugszik.