Elemző: A Fidesz dominanciája még tart Erdélyben, de Magyar Péter kampánya megingatta a hűségstruktúrákat

Annak ellenére, hogy legtöbbször elemzői pozícióból nyilvánulsz meg a közbeszédben, a tavaszi elnökválasztási kampányban helyenként meglehetősen élesen fogalmaztad meg a saját politikai álláspontodat. Egy helyen azt mondtad például, hogy „minden demokratikusan gondolkodó erdélyi magyarnak érdeke, hogy Orbán uralma véget érjen”. Mit értettél, mit értesz ez alatt? Egyáltalán, szerinted erdélyi szempontból mekkora tétje van és mi a tétje a magyarországi választásoknak?

A májusi elnökválasztási kampányidőszakhoz képest nem változott a véleményem, de érdemes a kijelentés akkori szövegkörnyezetére visszautalni. A mondat a szélsőjobboldali autokraták kelet-európai félperiférián megvalósuló szövetségével kapcsolatban hangzott el, talán még azt megelőzően, hogy Orbán Viktor megtartotta volna a hírhedt tihanyi beszédét, amiben a támogatásáról biztosította George Simiont. A nyilatkozat érdekessége, hogy a posztfasiszta vezetők és rezsimek közötti szövetség problémájáról már azt megelőzően nyugodt szívvel lehetett gondolkodni, hogy az erdélyi magyarok előtt felsejlett volna az Orbán-Simion szövetség rémképe. Orbán és Aleksandar Vučić között már régóta szoros szövetség épült ki és a májusi interjúmban arra utaltam, hogy a lehető legrosszabb, de sajnos továbbra is valós forgatókönyv az erdélyi magyarság számára, hogy egy napon majd az történik velünk is, ami a vajdasági magyarokkal történt. A magyar „nemzetpolitikusok” persze a Vajdaságot általában pozitív példaként szokták emlegetni, mivel Szerbia és Magyarország között szoros szövetségi viszony alakult ki és ez az egyetlen terület, ahol a kulturális autonómia valamilyen közjogi formája megvalósul. De hogyan él valójában a vajdasági magyar közösség? Egyrészt egyre kevésbé él a Vajdaságban, mert még Erdélyből nézve is elképzelhetetlen mértékű az elvándorlás. Másrészt, akik mégis ott maradtak, kettős kontroll-kooptációban élnek, két posztfasiszta autokrácia közé ékelődve, egyszerre alávetve az orbáni és a vučići önkénynek. És vajdasági magyarság persze saját politikai osztályának is a végletekig ki van szolgáltatva, amely a személyes viszonyokba ágyazódó etnikai autokrácia teljes eszköztárát felhasználva, mindenfajta alternatívát és szakmai függetlenséget ellehetetlenít, kiküszöböl és felszámol a kisebbségi intézményrendszeren belül.

Aztán a tihanyi beszédet követően, az erdélyi magyarok nagy többsége nem tudott mit kezdeni az Orbán-Simion szövetség rémképével. Azt hitték, hogy ez csak valami tévedés, félreértés lehet. A kritikusabbak talán megkockáztatták, hogy Orbán politikai hibát vétett. Pedig nem hibáról, hanem egy újfajta hegemóniáról szólt a nyilatkozat, amit a magyar miniszterelnök immár nem csupán otthon, hanem az európai politikai arénában építget. Ráadásul az erdélyi magyarok félelmeinek az irányát is elhibázottnak látom. Legtöbben attól féltek ugyanis (mert erre kondicionálta őket az RMDSZ éveken keresztül futtatott AUR-al szembeni mobilizációs kampánya), hogy a román posztfasiszták majd a kisebbségi intézményrendszer ellen indítanak frontális támadást. Hogy majd megszüntetik vagy összevonják a magyar iskolákat, lehetetlenné teszik a magyarokat képviselő érdekvédelmi szervezet működését (vagyis beszüntetik az RMDSZ-t), vagy egyszerűen megtiltják majd, hogy magyarul beszéljünk az utcán. Ebben a vonatkozásban azonban inkább Orbánnak adhatunk igazat, nem az erdélyi magyaroknak. Ha a magyar miniszterelnök nyíltan érvelt volna az álláspontja mellett, elmondhatta volna, hogy ezek a fejlemények (bár bekövetkezhetnek) nem szükségszerűen következnek be. Jó példa erre Szerbia is, folytathatta volna Orbán, ahol a VMSZ és a klientúrájába tartozó magyar intézmények virágoznak, vagy legalábbis jól megvannak. Így nem a magyar intézmények elleni közvetlen támadás jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem az, hogy ha az autokraták szövetsége megvalósul, ahhoz a lehető legrövidebb idő alatt a saját politikai osztályunk, majd a teljes intézményes elitünk is csatlakozik. Ezzel egyrészt a kisebbségi intézmények demokratikus működési módjának az utolsó maradványai is megszűnnek és végletesen elmélyülnek az intézményrendszerünkben amúgy is meglévő autoriter tendenciák. Másrészt, olyan állapot állhat elő, mint Szerbiában, ahol az Újvidéken, vagy Belgrádban tiltakozó magyar egyetemistákat a rendőrség az orbáni „nemzetpolitika” és a vajdasági magyar „érdekvédelem” áldásával verheti adott esetben halálra.

Én azok közé sorolom magam, akik úgy vélik, hogy elsősorban Romániában kell élnünk, ezért elsősorban a román társadalmon belül kellene politizálnunk is. Itt pedig a politikai problémák jelentős részben másról szólnak, mint Magyarországon, vagy legalábbis más formában jönnek elő. Nekem is be kell azonban látnom, hogy kisebbségi intézményeink kettős függésben, mi magunk pedig egyfajta határvidék állapotban vagyunk. Így miközben Románián belül kellene politizálnunk (fel kellene például vennünk a harcot a megszorításokkal és a neoliberális átalakulás újabb hullámával), oda kell figyelnünk a magyarországi választásokra is. Vagyis ebben a vonatkozásban sem vehetünk fel apolitikus álláspontot. Nem bújhatunk a szakmaiság álarca mögé. Azt sem tartom jó érvnek, amit egyes baloldali barátaim mondanak, miszerint csak rossz alternatívák vannak. Igazuk van, de ezek a rossz alternatívák mégsem egyenértékűek. Így a magunk szerény eszközeivel mindent meg kell tennünk azért, hogy a posztfasiszta hegemónia véget érjen Magyarországon, még ha nem is az egyenlőség és igazságosság megvalósulása követi majd. Egész egyszerűen, mert ez a legelemibb érdekünk.

Szerbiát említetted és a vajdasági magyar politikai osztályt. Kifejtenéd, hogy mi a különbség a szerbiai és a romániai politikai helyzet között? És mi a különbség a VMSZ és az RMDSZ között? Illetve ebben a képletben mi a jelentősége annak, hogy ki nyeri Magyarországon a választásokat?

A kelet-európai félperiférián kétféle erőteljes politikai alternatíváról és kétféle politikai hegemóniáról beszélhetünk. Az elsőre még mindig elég jó példának mutatkozik Románia, de legtipikusabb esetként a balti államokat említhetnénk. A második fajta hegemóniaépítés esetében Orbán 2010 utáni Magyarországa a címlapsztori, de a Vučić féle Szerbia is ugyanebbe a vonalba illeszkedik.

Románia esetében ugyanis még nem fulladt ki teljesen az a posztszocialista progresszív-neoliberális elitkonszenzus, aminek lényegi elemei (1) a nyugati modellkövetésre alapozott fejlődéselképzelés (az úgynevezett fejlődési idealizmus), (2) a globalista neoliberális gazdaságpolitika és (3) egy olyan felfogás, ami egyfajta elképzelt középosztályt határoz meg normatív ideálként és a politikai közösség magjaként. A Covid utáni periódusban természetesen már nem beszélhetünk konszenzusról, hisz megjelent az AUR, ami, ha hihetünk a közvéleménykutatásoknak, mára már a legnagyobb támogatói bázissal rendelkező politikai alakulat. Az AUR pedig a kapitalizmus egy eltérő szuverenista verzióját és egy alternatív (az alávetett osztályok reaktív többségi etnikai nacionalizmuson keresztül történő bevonására épülő) politikai közösségfelfogást hirdet. Viszont, bár az AUR nagyon megerősödött, az elnökválasztás második fordulójában elemi erővel mutatkozott meg a progresszív neoliberalizmus is ereje, ami elég volt ahhoz, hogy Nicușor Dan-t, kelet-európai összehasonlításban szerintem meglehetősen szokatlan módon, az elnöki székbe juttassa. Dan győzelme után aztán az establishment pártokból álló és a minimális államot a zászlajára tűző Ilie Bolojan által vezetett kormány ott folytatja, ahol az elődei abbahagyták: radikalizálta a neoliberális megszorításokat, a privatizáció új hullámát indította el, tovább gyengítette az állami ellátórendszert, immár a közszférában dolgozók esetében is erodálni kezdte a kollektív munkavállalói cselekvőképességet. Viszonylag új elemként maximumra pörgette az újrafegyverkezést. Mindezt européer retorikával és atlantista orientációval fűszerezve, a nyugati modellkövetés ígéretével, amire, úgy tűnik, a román városi professzionális középosztály a mai napig vevő.

Magyarországon egészen a 2006-2010 közötti periódusig egy a romániai progresszív neoliberalizmushoz nagyon hasonló „modernizációs konszenzus” működött, ezt követően azonban Orbán egy új hegemóniát épített ki. Ennek alapköve a honi tőkésosztály szelektív megerősítése és saját klientúrájába szervezése, miközben persze az exportorientált ágazatokban megmarad és erősödik a multinacionális tőke szerepe, mi több, nő a magyar gazdaság ettől való függése. Eközben Orbán a honi tőkéseket és a multikat egyszerre szolgálja ki munkavállalói jogok soha nem látott (a romániain is messze túlmenő) csorbításával és a jóléti ellátórendszer szelektív leépítésével. A politikai közösség újra-értelemzésében Orbán folyamatosan az érdemesek és érdemtelenek közötti megkülönböztetésre játszik. Vagyis, mint minden szélsőjobboldali populista politikus, Orbán is az ellenségképzésből él, ami vonatkozhat a migránsokra, a hajléktalanokra, a munkanélküliekre, a sztrájkoló tanárokra, vagy újabban akár a fiatalokra. Kiemelt szerepe van a rendszerben a magyar többségi nacionalizmusnak is, hisz egyrészt ez ad keretet és értelmet Orbán nemzeti szuverenitásra épülő víziójának, másrészt pedig ezzel vonzza be az egyébként gazdaságilag a margináliákra szorított és végletesen kizsákmányolt munkásosztályt. Ugyan a kiszolgáltatott helyzetben lévő rétegeket kevésbé érinti, de Orbán a hegemóniaképzés (vagy a Fidesz egyes ideológusai mondják, kultúrharc) jegyében a teljes intézményrendszert megszállta és közvetlen módon politizálta: a köztévétől kezdve, a bíróságokon és a tudományos akadémián keresztül az egyetemekig és az színházakig. A társadalmi alrendszerek politikától való függetlensége persze egy liberális eszme. De (baloldaliként) akármennyire is kritikusak legyünk a liberalizmussal szemben, a Fidesz intézményes hatalomgyakorlási technikáit nem tekinthetjük pozitív fejleménynek.

A VMSZ és az RMDSZ között az alapvető különbség, hogy az előbbinek nem kell egyensúlyoznia a kétfajta hegemónia között. Így a vajdasági magyar politikai osztály, illetve az azt uraló Pásztor-klikk szervesen és egyszerre nő bele a NER-be és a Vučić féle diktatúrába. Az RMDSZ ezzel szemben folyamatos pávatáncot kénytelen jár, mivel egyszerre kell megfeleljen a NER-nek (ami ráadásul a választói között is népszerű) és a román progresszív neoliberalizmusnak. Ez utóbbi kapcsán, épp az establishment pártokkal vállvetve hajtja végre a neoliberális megszorításokat és „védi a magyarságot” a román posztfasiszták jelentette veszélytől. Ez persze egy veszélyes felállás és a Szövetség helyenként önkéntelenül is lépést vét a pávatáncban, mint amikor Orbán tusványosi beszéde után távozni kényszerült a kormányból. A köztesség azonban mégiscsak nagyobb mozgásteret hagy számunka (párton, „Szövetségen” kívüliek számára) a kisebbségi intézményrendszeren belül. Amit mindenképpen el kellene kerülnünk, hogy a vajdaságihoz hasonló politikai helyzet alakuljon ki, ahol a kisebbségi politikai osztály nem kétfajta politikai hegemónia között egyensúlyoz, hanem egyszerre két autokráciába nő bele. Ha Orbán elveszíti Magyarországon a választásokat, akkor, ha más nem is történik, legalább ez utóbbinak az esélye csökken.

Ezeket a szerkezeti különbségeket és ütközéseket értem. De az átlag erdélyi választó számára gyaníthatóan nem ezekről a számukra elvontnak tűnő dolgokról fog szólni majd a kampány. A magyarországi választási kampányidőszakban rendszeresen előjönnek azok a kérdések, amik a kisebbségi magyar közösségek jogállását érintik. Meddig terjedjen a budapesti kormány támogatási felelőssége? Mit jelent a kettős állampolgárság és a szavazati jog? Helyes-e, ha az RMDSZ egyoldalúan a Fidesz mellé áll? Az erdélyi választókat ezek a kérdések érdeklik inkább! Vagy nem? Szerinted a mostani kampányban hogyan jelennek majd meg ezek a kérdések? Kinek a részéről és milyen új hangsúlyokkal?

Teljesen igazad van. Az erdélyi választókat biztos, hogy nem a neoliberális és a posztfasiszta hegemóniák közötti ütközés érdekli, még ha ezek lényegesek is abban, hogy a szereplőket és önmagunkat el tudjuk helyezni a politikai térképen. Az erdélyi választókat tényleg a mai napig az általad említett kérdések mozgatják, mármint, ha eltekintünk attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a szavazataikat eddig egy zsákba rakva eddig szó szerint, az RMDSZ, illetve az Erdélyi Magyar Néppárt mozgatták. Azt lehet mondani, hogy a magyar politikai mező megítélésében az erdélyi magyarok a mai napig a kettős állampolgárságról szóló népszavazás traumájában, illetve az erre nagy műgonddal ráépített politikai paradigmában vannak.

De miről is szól ez a trauma és a „december 5. paradigma”? 2005 decemberében, még kezdő szociológusként, volt szerencsém kérdőíves és fókuszcsoportos vizsgálatot végezni Erdélyben. Az akkori reprezentatív adatfelvétel szerint az erdélyi magyarok 95 százalékát foglalkoztatta a népszavazás eredménye, 45 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy az eredmény „nagymértékben megviselte és kiábrándította” és további 28 százaléka, hogy „rosszul esett, ha nem is viselt meg túlságosan”. A többségük egyértelmű politikai felelsőként azonosította be Gyurcsány Ferencet, nagyon sokan pedig az MSZP-t és az SZDSZ-t is. Az állampolgársági törvény 2010-es módosítása, ami lehetővé tette a lakhely nélküli magyar állampolgárságot, részlegesen feloldotta ugyan az öt évvel korábbi közösségi traumát, de nem szüntette meg, hanem megerősítette a „december 5. paradigmát”. Ezt követően ágyazódott ugyanis be végképp az az elképzelés, hogy a magyar politikai mezőben egyértelműen van egy jó és egy gonosz oldal. Egyrészt ott van Orbán, akinek hálásnak kell lennünk, mert „befogadott” minket a magyar nemzetbe, állampolgárságot és szavazati jogot adott, ráadásul anyagilag és minden lehetséges eszközzel támogatja az erdélyi magyarokat. Másrészt ott vannak a „balliberálisok” (mert a baloldali és liberális politikai pozíciók között ebből a nézőpontból nincs különbség), akik mindent megtesznek azért, hogy az erdélyi magyarokat kirekesszék a nemzetből.

A 2014-es és különösen a 2018-as és 2022-es választások során pedig ezt a paradigmát a különböző oldalakhoz tartozó politikai szereplők tudatosan és egymást erősítve termelték újra azzal, hogy az általad említett kérdésekben egymással szöges ellentétben lévő igen-nem típusú válaszokat fogalmaztak meg. A Fidesz szempontjából fontosak voltak a kisebbségi magyar közösségek, de a közkeletű vélekedésekkel ellentétben nem azért, mert szavazatokat remélt tőlük. Az „a haza nem lehet ellenzékben” jelmondat nagyon jól összefoglalja Orbán mélységesen autoriter politikai közösségfelfogását, ami szerint ő a nemzeti ügyek letéteményese, a „nemzeti” oldal, mi több (saját értelmezése szerint) a nemzet örökös vezetője. Ha csak a politikai és nem a politikai gazdaságtani szempontokat vesszük figyelembe, a kisebbségi magyar közösségekkel való „törődés” tulajdonképpen ennek a fajta politikai közösségképnek a fenntartásában fontos. E mellett abban is, hogy önmaga nemzetvezetőként pozícionáló Orbán az ellenzéket „nemzetietlennek” (vagyis a politikai közösségen kívüliként) tudja beállítani.

Ebben a játszmában pedig tökéletes partnerre talált Gyurcsány Ferencben. Amíg ugyanis Gyurcsány, mint politikai figura életben volt és a DK ilyen-olyan eszközökkel időről időre ledominálta az ellenzéki oldalt, garantált volt, hogy a „határon túli magyarok” kérdésében egymással szöges ellentétben lévő álláspontok jelenjenek meg. Ellenzéki oldalon ugyanis elsősorban a DK vetette fel a kérdést és azt a választ adta, hogy elvenné a határon túli magyarok szavazati jogát és radikálisan csökkentené a nekik juttatott támogatásokat. Persze ez sem a határon túli magyarokról szólt, hisz a „gyurcsányista” ellenzék rajtuk keresztül építette fel a saját, szintén xenofóbiára épülő, politikai közösségét.

Gyurcsány, mint politikai figura nincs már életben. Az online térben mégis az egyik legvitatottabb ügy, hogy szabad-e szavazniuk a határon túli magyaroknak.

– Igen, de ez a 2018-as és 2022-es kampányban a mostaninál sokkal élesebb volt, ráadásul teljesen összefonódott a kisebbségi magyar pártok szavazási procedúrában való szerepvállalása. A szavazati joggal kapcsolatos vita akkor tud igazán eldurvulni, ha mindkét oldal keményen beleáll. Erre egy jó példa a 2018-as kampányból a Tamás Sándor, Kovászna megyei tanácselnök és „Gyurcsány” (azaz lényegében a DK-s kampánystáb) közötti sajtókommunikációs polémia. Az ezt megelőző, 2014-es választásokon még éles lojalitási verseny volt az RMDSZ különböző területi szervezetei és az EMNP között, hogy ki „zsákol” a Fidesznek több erdélyi szavazatot. Ezt a lojalitási versenyt Tamás Sándor láthatóan mélyen átélte és ennek kontextusában mondta, a rá jellemző nagyotmondással, hogy „ők” (az RMDSZ háromszéki területi szervezete? az RMDSZ? az erdélyi magyar szavazatzsákoló szervezetek összesen? az erdélyi magyarok? ezt valójában nem tudni) 65 ezer szavazattal segítették a Fideszt, hogy megugorja a kétharmadot. Tamás nyilvános ígéretet tett arra is, hogy 2018-ban is ezt fogják tenni. Ezzel az első számú célja az lehetett, hogy a Fidesz klientúrájában pozicionálja magát, másrészt pedig azt gondolhatta, hogy elektorális szempontból sem ártanak neki az ilyen típusú megnyilatkozások. Erre aztán a DK valóságos kampányt épített, aminek a Tamás Sándort is szerepeltető a szavazati jog elleni animációs kampányvideó volt a csúcspontja. Ezt követően aztán Tamás Sándor „Gyurcsánynak” címzett üzengetésbe kezdett, amivel tovább táplálta a DK kampányát. Számára azonban ennél nyilvánvalóan fontosabb volt a fideszes lojalitási struktúrán belüli helyezkedés. Innen nézve meg: minél látványosabb, minél konfrontatívabb „Gyurcsánnyal”, annál jobb.

Akkor Te azt mondod, hogy a 2026-os kampányban ugyanez fog megismétlődni?

Nem, nem ezt mondom. Minden jel arra mutat, hogy Magyar Péter és a Tisza Párt nem ezt a nyomvonalat követi és mindent megtesz azért, hogy a Fidesz ne tudja őket belenyomni a „december 5. paradigmába”, amit persze Orbánék meg fognak próbálni. Hozzá kell tennünk, hogy a „december 5. paradigma” vonzereje jelentős. Politikai szempontból ugyanis egyáltalán nem irracionális az ellenzék számára, mivel a szavazati jogot a magyarországi választók nagy többsége ellenzi és nagyon erős körükben a kisebbségi magyarokkal szembeni jóléti sovinizmus is. Ha a nemzetpolitika politikai gazdaságtani mozgatórugóit nézzük, akkor azt látjuk, hogy a Fidesz politikai logikája itt látszólag megbicsaklik. Ők maguk a kisebbségi magyar közösségekben humánerőforrás befektetést látnak. A kisebbségi intézményeket saját bevallásuk szerint (lásd Orbán tusványosi beszédeit) azért támogatják, hogy az erdélyieket a központosított budapesti humánerőforrás-menedzsment alanyaivá tegyék. Ez a Fidesz szuverenista gazdasági nacionalizmusából következik. Azt azonban sehogy sem tudják elérni, hogy a magyarországi választók is humánerőforrás befektetést lássanak a kisebbségi magyarokban. Bármit tegyenek, bármit mondjanak, a magyarországi magyarok jelentős része érdemtelen segélyezetteket lát bennük. Így hát a kisebbségi magyarok támogatása közvetlenül nem kifizetődő a Fidesz számára. Még ha a határon túli szavazatokat be is zsebeli, többet veszíthet ezzel a témával otthon. Tágabb értelemben azonban mégiscsak kifizetődő, mert a „határon túliakkal” való „törődés” nélkül a Fidesz nem tudná önmagát, mint a „nemzeti oldalt” megjeleníteni.

Magyar Péter ezzel a dilemmával szembesülve láthatóan más stratégiát választott, mint Gyurcsány, bár tavasszal, a Fidesz Ukrajnára fókuszáló keretezése kapcsán őt is megkísértette a jóléti sovinizmus szelleme. Egy kampányvideojában hét pontban sorolta fel, hogy miért „ukránpárti” valójában az Orbán kormány. Ebből két pont, a Magyarországon nyugdíjjárulékban részesülő „ukrán állampolgárok”, illetve a Szabolcsban szavazó „ukránok” kérdése, egyértelműen a kárpátaljai magyarok és „ukránok” közötti jelentés-összecsúszással játszott és a kisebbségi magyarokkal szembeni ellenszenvre épített. Magyar azonban nem ment tovább, mondhatni el sem indult ezen az úton. Ehelyett egy cizellált, a „december 5. paradigmát” meghaladó álláspontot próbál kialakítani. Én ezt önmagában is politikai innovációnak tartom, és persze, az erdélyi magyarok szempontjából jelentős és igen kedvező fejleménynek.

De miért döntött így a Tisza Párt? Sokszor felmerült az, hogy az itt leadott szavazatoknak elenyésző hatása van a választások eredményére. Van egyáltalán valami tétje a határon túli kampánynak a Tisza és általában a pártok szempontjából?

A legfontosabb dolog, amit észben kell tartanunk, hogy a tét sem a Fidesz, sem a Tisza szempontjából nem közvetlen, hanem közvetett. A közvetlen tét csekély, a közvetett viszont óriási. Így csak részlegesen tartom érvényesnek azt az úton útfélen megjelenő érvelést, hogy a határon túli szavazatok súlya elenyésző, így az erdélyi kampánynak nincs is jelentősége. A jelenlegi választási rendszerben, ami a jelek szerint most már nem is fog megváltozni, tényleg nem a határon túli szavazatok döntik el a választás kimenetelét. De nem is ez a kérdés, hanem hogy az erdélyi kampányon keresztül, illetve maguktól az erdélyi szereplőktől milyen üzeneteket kapnak a magyarországi választók. A Fidesz vonatkozásában már vázoltuk a téteket. A kérdés, hogy sikerül-e továbbra is a nemzeti ügyek egyetlen letéteményeseként mutatkozni a magyarországi választók előtt. A Tisza viszont az eddigi ellenzéki pártokkal szemben egy új stratégiát választott. Nem állt bele az antinacionalista oldal szerepébe, hanem megpróbálja elhódítani a Fidesztől a nemzeti ügyek képviseletének a jogát. Ez pedig egy új dinamikát ad a határon túli kampánynak is.

Amit említesz, jelentős részben sikerült is nekik: visszavették a nemzeti szimbólumokat. A kokárda, a zászló, a „hazafiság” most már nem kizárólag Fidesz-narratíva. A határon túli témában is képesek lehetnek hasonló áttörésre?

Igen, elképzelhető, csak az a kérdés, hogy milyen választói rétegek esetében, milyen fronton. Teljesen elképzelhető, hogy a magyarországi választók szemében el tudja érni azt az áttörést a Tisza, hogy egy nemzeti erőt lássanak benne, aki – minden egyéb mellett – törődik a kisebbségi magyarokkal is. Ismét hangsúlyozom: ez a reális tét, ez a racionális politikai célkitűzés. A lényeg, hogy a Tisza elvegye a nemzeti tematika, a nemzeti szimbólumok feletti uralmat a Fidesztől. Ebben a vonatkozásban azonban be kell látnunk, hogy mind a Fidesz, mind a Tisza szempontjából elsősorban szimbólum vagyunk. Ha nagyon sarkosan akarok fogalmazni: a vitézkötéses mentére kitűzhető kokárda, vagy a szalmakalapra tűzhető virágcsokor. Vagyis politikai értelemben nem vagyunk tényleges (elsődleges) célközönség. A lényeg azonban, hogy az várható, hogy a Fidesz megpróbálja megőrizni a monopóliumát és fenntartani a kisebbségi magyarokkal kapcsolatos polarizációt, hogy betolja Magyart és a Tiszát a nemzetellenes szerepbe. A Tisza pedig megpróbál majd kibújni ez alól. Így mindkét oldal részéről egyfajta lavírozásra lehet számítani. Ez azonban azt is jelenti, hogy Magyar Péternek vagy a Tisza Pártnak mindenképpen meg kell fogalmaznia valamifajta ellenvéleményt és ellenajánlatot a támogatáspolitikával és a szavazati joggal kapcsolatban. Valami olyasmit, ami a magyarországi választók számára is elfogadható, de az erdélyi magyarok számára sem teljesen elidegenítő.

Erre is rátérünk nemsokára, de előtte kérlek mégis mondj valamit az erdélyi magyarok politikai opcióiról is. Azzal kezdtük az interjút, hogy már ott lebegett felettünk az autokraták közötti szövetség réme, aztán meg jött a tihanyi beszéd. Ez sokak szerint repedést okozott a korábban betonkemény erdélyi Fidesz-táborban. Erre a Magyar Nemzet nyilvánosságra hozott egy felmérést, ami azt állította, hogy a Fidesz támogatottsága töretlen, erről mi is írtunk a Transtelexen. Te ezt szociológusként miként értékeled?

Először is, szeretném leszögezni, hogy én a tihanyi beszédet követően nem készítettem erdélyi magyarokra reprezentatív adatfelvételt, ami a politikai opcióikat vizsgálta volna. Másodszor, semmi okom nincs Barna Gergő, a felmérést végző szociológus, szakmai hozzáértésében és tisztességében kételkedni. Már csak azért sem, mert azokat a kisebbségi népességre alkalmazott mintavételi eljárásokat, amiket azóta is használunk mind a ketten (és amelyeket az European Values Study kapcsán a nemzetközi adatfelvételt koordináló módszertani csapat is átvilágított) még együtt alakítottuk ki. Barna Gergő ráadásul mindig nagyon pontos és lelkiismeretes volt, ha számokról volt szó: bizonyos értelemben ez a szakmai védjegye. Ezért is nagyon méltatlan az a mód, ahogy a Fidesz valamelyik politikusa és a Magyar Nemzet nyilvánosságra hozta ezeket az eredményeket, nem törődve azzal, hogy hogyan sérül a nekik dolgozó szakember szakmai és személyes hírneve. Merthogy a sajtó részéről szerintem teljesen természetes, hogy egy nyilvánosságra kerülő felmérés kapcsán rákérdez az adatfelvétel módszertanára, időpontjára, az esetszámra, a hibahatár nagyságára, meg ilyenekre. Ezen nincs amiért megsértődni. Ráadásul érezhetően probléma van az adatfelvétel időpontjával. Barna Gergő cáfolni nem tudta, megerősíteni pedig nem akarta, hogy itt egy a tihanyi beszéd után végrehajtott adatfelvételről van szó. Ebben a későbbi megszólalók Nagy Zoltán, illetve Kelemen Hunor sem segítettek bennünket, hisz Nagy „a tihanyi beszéd körül” elvégzett mérésről, majd egy tusványosi panelben Kelemen már két mérésről beszélt. Számomra elég nyilvánvaló, hogy itt a Magyar Nemzet (a Fidesz meg nem nevezett politikusának tudtával) szépen csúsztatott egyet. Másként nem lenne értelme az, egyébként minden bizonnyal valid és a reprezentativitást biztosító módszertan körüli ködösítésnek.

Harmadszor, és a mérés időpontjától függetlenül, kétségtelen, hogy a Fidesznek elsöprő többsége és népszerűsége volt (és valószínűleg van) az erdélyi magyarok között, amit a már említett „december 5 paradigma” táplált két évtizeden keresztül. Eközben az RMDSZ kampányai nagyon leegyszerűsítették számunkra a romániai politikai mezőről alkotott elképzeléseket is. A romániai politikai verseny így hovatovább az AUR, illetve Simion által megtestesített „magyarellenesek” és az RMDSZ közötti politikai küzdelemként jelenik meg a legtöbb erdélyi magyar számára. Ennek a formulának a hatékonyságát jól mutatják a szuperválasztási év kiemelkedő eredményei. Mindkét mezőben létrejött tehát egy fekete-fehér értelmezés. És ilyen körülmények között tényleg valódi sokk volt és erős kognitív disszonanciát okozott sokakban Orbán tihanyi beszéde. Ezt a kognitív disszonanciát értelmezhetjük természetesen repedésnek, de én attól tartok, hogy erre a repedésre most nem tudott politikai struktúra épülni. Magyar Péter jó érzékkel azonnal elindult Nagyváradra. Meglátta a rést a falon. Ez jelentős teljesítmény, és lehet, hogy Magyarországon áttörést hoz. De Erdélyen belül ma még túl gyengék azok a struktúrák, amelyek segíthetnének lebontani a Fidesz hegemóniáját. Mi magunk vagyunk nagyon gyengék. Így attól tartok, hogy nem a repedés szélesedett, hanem a legtöbb erdélyi magyar fejében elkezdett a kognitív disszonancia lassan feloldódni. Így a tihanyi beszéd által ütött rés egyszerűen bezárult.

De mégis mi oldotta fel a disszonanciát? Milyen kognitív „egérutat” találhattak ebből az eléggé nyilvánvaló helyzetből a megdöbbent erdélyi magyarok?

Alapból, a kognitív disszonancia természete, hogy feloldódik. Az elme előbb-utóbb megtalálja magának az egérutat, hacsak nem épül ki a szokatlan tapasztalat köré egy új „plauzibilitási struktúra”. Ha pedig az Orbán iránti lojalitás megtartásáról és megokolásáról van szó, akkor az erdélyi magyarok, különösen a Fidesszel való kollaboráció langyos vizében fürdőző erdélyi magyar értelmiségiek elméje különösen leleményes. Már közvetlenül a tihanyi beszéd utáni napokban arról kezdtek beszélni a közösségi médiában az emberek, hogy mindez azért történik velünk, mert „Orbán nagyon előrelátó” és „csak azért öleli magához Simiont, hogy minket védjen”. Vagy, hogy „nem is Simionnal ért egyet, hanem csak az általa képviselt ideológia bizonyos elemeivel”. A lényeg, hogy az elme lassan és alattomban elvégezte a dolgát, így ma már valószínűleg újra jól megfér Orbán szeretete és Simion utálata, annak ellenére, hogy lényegében mind a ketten ugyanazt a posztfasiszta politikai elképzelést képviselik.

Korábban többször nyilatkoztad, hogy az erdélyi magyarság mentális állapota nagyrészt a magyar kormány kampányainak következménye. Volt vizsgálatotok arról, hogy mennyire oroszpártiak az erdélyi magyarok, hogy mit gondolnak a melegekről, a romákról, a bevándorlókról. Ha innen nézzük, megint ezekkel az elemekkel fog kampányolni a Fidesz? Mivel árnyalhatja még ezt az amúgy is erős palettát?

Igen, nagyon erős és nagyon káros a Fidesz ideológiai és intézményes penetrációja Erdélyben. Ez az egyik ok, ami miatt úgy gondolom, hogy nekünk, a közélet iránt érdeklődő, de a posztfasizmussal szemben állást foglaló embereknek nem szabad homokba dugnunk a fejünket. Fel kell mutatnunk, hogy van Erdélyben alternatív hang, van vízió azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet a magyar-magyar viszony az Orbán utáni korszakban!

De megismétlem, amit a politikai elit kapcsán már elmondtam. Az erdélyi magyarok nem csupán az orbáni posztfasiszta hegemóniában vannak, hanem e között és a román neoliberális hegemónia között. A kétfajta normatív elvárás ütközik a geopolitikai elképzelések szintjén is. Mindez egyfajta határvidék-helyzetet teremt. Ez azt jelenti, hogy (bár létezik egy sajátos erdélyi magyar identitás) az erdélyi elitek és intézmények képtelenek arra, hogy a különböző irányból érkező külső jelentések és normatív elvárások behatolását megakadályozzák. Ez a helyzet pedig nem csak belső megosztottságot okoz, hanem hihetetlenül kiszolgáltatottá is teszi a közösségünket.

Tudnál esetleg mondani egy példát erre a kiszolgáltatottságra?

Hogyne. Számtalan ilyen példa van. Köztük a gyergyóditrói eset, amit Luis Escobedo kollegámmal és barátommal hosszasan kutattunk és elemeztünk. Itt a helyiek, miután két Sri Lanka-i pék alkalmazása ellen tiltakozásba kezdtek, a román médiafigyelem középpontjába kerülnek. Az román sajtónak adott interjúkban, az újságírókkal való beszélgetésekben teljes magától értetődőséggel használták az orbáni propaganda dehumanizáló beszédmódját. Erre viszont egy hihetetlenül erős ellenreakció érkezett román részről, amit a román közbeszédben domináns neoliberális-utilitarista elváráshorizont vezérelt. A helyi közösség végül gyakorlatilag egy médialincselést élt át, ami rendkívüli módon traumatizálta az itt élőket. Nem csoda, hisz az egész médiavita az emberi értéküket kérdőjelezte meg. Ebben a helyzetben a falusiak nem tudtak „megállni” a többségi média gyilkos tekintetében. Érdekes volt megfigyelni, milyen kognitív mechanizmusokkal próbálták feldolgozni a traumatikus élményt. Úgy érveltek, hogy ott hibáztak, hogy azt hitték, hogy „a Srí Lanka-iak migránsok”, pedig hát ők „vendégmunkások”. Itt a „migránsok” azok, akik (Orbán szerint) „megerőszakolják a gyerekeinket, asszonyainkat”, míg a vendégmunkások, akikre (a neoliberális utilitarista krédó szerint) szüksége van a román gazdaságnak. Ezzel a különbségtétellel próbálták helyreállítani a világképüket, miközben egyszerre próbálnak megfelelni a román neoliberális és a magyarországi posztfasiszta hegemóniának.

Térjünk akkor még vissza az állampolgárság, a szavazati jog és a támogatáspolitika kérdéséhez. Magyar Pétert mindkét erdélyi látogatásán kérdeztem erről, és nagyváradi interjújában, illetve a nagyadorjáni táborban is elég kategorikusan fogalmazott, hogy a klientúrákat felszámolná. De mi lehet ebben azoknak a közéleti szereplőknek, értelmiségieknek, szakértői csoportoknak és civileknek a szerepük, akik egy Orbán utáni világ felépítésében érdekeltek. Ott van például az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom, aminek tagja vagy, de vannak más szerveződések, csoportok is.

Azzal, hogy a Tisza nem a „Gyurcsányi utat” választotta megnyitott egy kommunikációs ablakot. Megteremtette a párbeszéd lehetőségét. Természetesen a Fidesz (és talán az RMDSZ is) azon lesz, hogy ez az ablak minél hamarabb bezáródjon. Nekünk azonban azt kell átgondolnunk, hogy a támogatáspolitikával kapcsolatban, vagy a szavazati jog vonatkozásában mit látnánk ideális megoldásnak. Ezzel kapcsolatban az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalommal a közeljövőben több nyilvános eseményt tervezünk és különböző anyagokon dolgozunk, amelyek az elemzés mellett kitérnek arra, hogy milyen elvek mentén képzelhető el a változás. Ezeknek nyilvános vitaanyagoknak kell lenniük, amiről először Erdélyben, majd Magyarországon is elkezdődhet a párbeszéd. Anélkül, hogy a részletekbe különösebben belemennék, személyesen egyáltalán nem tartom elfogadhatónak, hogy az elszámoltatható pályázati rendszert behelyettesítette egy klienteláris alapú támogatáspolitika. Hasonlóképpen nagyon károsnak tartom azt is, hogy az erdélyi politikai alakulatok belefolynak a szavazási procedúrába és magyar közpénz ellenében szállítanak szavazatokat, mondjuk ki, tulajdonképpen a Fidesznek. Ezek a problémák szerintem joggal keltenek ellenérzéseket az magyarországi magyarokban, még ha ez a széles körben elterjedt jóléti sovinizmusukat nem is teszi elfogadhatóbbá.

Utolsó kérdésként, látod esélyét annak, hogy az RMDSZ eltávolodik a Fidesz kampányától?

Szerintem ennek nincs esélye. Amennyire én látom – úgy, hogy azért már egy jó ideje nem vagyok napi kapcsolatban vezető RMDSZ-es politikusokkal – az RMDSZ derékhada nem gondolja azt, hogy a Fidesz elveszítheti ezt a választást. Sokkal inkább abban gondolkodnak, hogy Orbán majd csak kitalál valamit, amitől a dolgok visszazökkennek a megszokott kerékvágásba, főként mivel az RMDSZ-es tisztségviselők felfogásában, minden adu a Fidesz kezében van: államhatalom, média, az ellenzékkel összehasonlítva korlátlan erőforrások. Meg egyébként is, mit jelenthetne az, hogy az RMDSZ eltávolodik a Fidesz kampányától? Hogy visszautalják a magyar közpénzt, amit az Eurotrans Alapítvány kap és kijelentik, hogy ezúttal nem vesznek részt a regisztrációs folyamatban és a szavazatzsákolásban? Ezt azért nagyon nehezen tudom elképzelni. Természetesen nem minden RMDSZ-es szereplő szeretne ennek a folyamatnak olyan nagy nyilvánosságot adni, mint ahogy Tamás Sándor tette a „Gyurcsánnyal” folytatott szópárbajában. Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-esek többsége szeretné ezt az ügyet sokkal csendesebben, különösebb médiafelhajtás megúszni. Nekik tulajdonképpen ideális az lenne, ha minél észrevétlenebbül zsákolhatnának. Merthogy, azért a korábbi választásokkal ellentétben most mégis nagyobb az esélye a kormányváltásnak. Amennyiben pedig ez a forgatókönyv jön be, minél nagyobb a felhajtás, annál jobban rájuk ég a Fidesz utolsó csatlósa szerep, amiből majd az Orbán utáni világban mégis csak ki kell majd jöjjenek valahogy.

Így egy elég paradox helyzet áll elő. Miközben az RMDSZ, de tágabban az erdélyi magyar intézményeket vezető, illetve domináns pozícióban lévő elitek (intézményvezetők, egyházak, az értelmiség többsége) Fidesz iránti elkötelezettsége nem vitás, nem érdekeltek a túl hangos és túl látványos kampányban. Így a politikai osztály és az elitek úgymond mértéktartóbb részétől meg is jelentek azok a kommentek, amik a magyarországi kampány és a „polarizáció” „veszélyeire” hívják fel a figyelmet. Egyrészt, (szerintem meglehetősen álságos formában) itt látjuk viszont azokat az érveket, hogy az erdélyi magyarok szempontjából valójában nem is fontos a magyarországi választás, mert a választási törvény miatt az itt leadott szavazatok súlya igen csekély. Mindezt persze a megszólalók egy privilegizált támogatáspolitikai pozícióból mondják, úgy, hogy a nem-cselekvés a nekik kedvező status quo-t tartja fenn. Másrészt, visszaköszön az az RMDSZ kampánykommunikációban az unalomig hangoztatott érv, hogy mi erdélyi magyarok nem engedhetjük meg magunknak a politikai véleménykülönbségek luxusát, vagy nemes egyszerűséggel az „ideológiák” mentén történő politizálást. Ez megint csak a hegemón pozícióban lévők szövege, akik a saját álláspontjukat „pragmatikusnak”, „természetesnek”, „magától értetődőnek”, a „körülmények által diktálnak” tüntetik fel, míg az ellenvéleményekben ideológiai dogmatizmust láttatnak. Pontosan ez az álláspont az, aminek a segítségével Orbán minden nehézség nélkül újra tudja termelni a „nemzeti táboron” belüli vezető szerepét, hisz az „erdélyiek” magától értetődően mellette állnak. Én azt hiszem, hogy pont ezzel a magától értetődőséggel szemben van meg az a kötelességünk, hogy alternatív víziót dolgozzunk ki, mutassunk fel ezt a magyarországiak fele és persze leginkább saját közösségünk és saját szeretteink fele, akiket meg kell győznünk arról, hogy lehetséges és kívánatos egy Orbán utáni világ, itt Erdélyben is.