A fogunkat szinte otthagytuk a hófödte Transzfogarasi úton, de bevettük a Fogarasi-havasokat

Amikor a Királykőt többször megjárt székelyudvarhelyi kollégámmal, Szilágyi Istvánnal és a Francia Idegenlégió kiképzését elvégző, sportos méhésszel elkezdtük tervezni az év utolsó túráját, és szóba jött a Fogarasi-havasok, már egyből tudtam, hogy ez sem lesz sétagalopp. Pestáról ugyanis már jó ideje tudom, hogy ha „laza túrára” hív, akkor az pont az ellenkezőjét jelenti: az ember olyan kihívással néz szembe, ami kíméletlenül megizzasztja, az izmai égnek a fájdalomtól, de! felejthetetlen élményben lesz része. Valami olyanban, amilyet a Királykőn is tapasztaltunk.

A Fogarasi-havasokban még nem jártam, de a téli túrákba már jókora kanállal belekóstoltam a Bucsecs-hegység Padina keresztje felé menet, a Nagyhagymás és Öcsém-tető csontig hatoló hóvihar szerű szélfújásában és a beavató szertartással felérő Keresztényhavas csúcsánál is. Ezekről az alkalmakról túrabeszámolót is írtam, de érdemes megnézni a cikkek képi világát is, mert elképesztő világ tárult elénk.

Most azonban a Kárpátok legmagasabb és leghosszabb hegyláncáról volt szó, ami önmagában is arra sarkallja az embert, hogy mélyen magába nézzen, és felmérje: „biztos megfelelő fizikummal rendelkezem, hogy 2000 méter fölé merészkedjem?” – mármint nem valami segédeszközzel, hanem két lábon.

A hozzánk hasonló hegyimádók ugyanis általában megspórolják a telegondolákat, felvonókat, hisz elsősorban nem a hegyről lejövést, hanem a felmenést tartjuk olyan élményforrásnak, amit az év bármely szakában élvezettel (és egyben szenvedéssel) csinálunk végig.

Túlságosan kényelmetlen a túra? Rossz útra jelentkeztél be

A téli túrákra különösen igaz, hogy kíméletlenek tudnak lenni. Elsősorban a szintkülönbségek miatt, amikkel amúgy is szembe nézne az ember, de ilyenkor a jégtől csúszós út, a hótól extra lassú lépések sem nekünk kedveznek. Ilyen környezetben az ember megtanul az apró dolgoknak is örülni, például ha a hideg szél nem csapja a pofájába a havat. Ez azért is örömteli, mert akkor a sok szenvedés után látni is fogunk valamit a hegyről, a hegyből. De ki mondta, hogy anélkül nem érné meg?

Ahhoz, hogy ha nem is kényelmes, de biztonságosabb legyen a mászás, a téli időszaban a meleg, réteges öltözék, a megfelelő felszerelés (hágóvas/mászóvas, túrabot, hófogó, elegendő élelem, víz és némi édesség) és a kevés csomag (csak a legszükségesebb holmi) itt már nem opcionális. Nem csak azért, mert ezek nélkül a túra életveszélyessé is válhat, hanem azért is, mert senki sem akar beázott bakanccsal térdig érő hóban gyalogolni, pofára esni, vagy a túratársakat folyamatosan hátráltatni a kimerültség miatt. Ilyenkor hamarabb is sötétedik ránk, és még a lavinaveszélyről nem is beszéltünk, amelynek a Fogarasi havasokban több helyen is láttuk a nyomát. Sőt, nekünk összejött az is, hogy kipróbálhattuk, hogy milyen, amikor az életünk múlik azon, hogy a hágóvas képes lefékezni a jégen a szakadék felé csúszó embert (ez esetben engem).

70 centis hó a Fogarasi-havasokban? Van másik út…

A Fogarasi-havasokon Szeben, Brassó és Argeş megyék osztoznak. Budapesttől 6 és fél óra és 623 km Temesvár irányába, Sepsiszentgyörgytől mindössze 2 óra és 137 km Kercisóra (Cârțișoara) felől. A havasok legmagasabb csúcsa a Moldoveanu (2544 m), ami egyben Románia legmagasabb hegycsúcsa is.

A Fogaras kelet-nyugat irányú főgerince folyamatosan 2000 méter fölé magasodik, a távolságok nagyok, és gyakorlatilag a gleccsereken kívül minden olyan kihívással találkozunk ami a magashegyi mászás részét képezi. Egy kétezer fölötti hegységnél pedig a kényelmetlen érzés fokozódik, sőt fájdalommá válik. A Fogarasi havasokban nyáron sem egyszerű feladat a gerincen végig menni, tapasztaltabb túrázóknak is 4-5 napjába kerül. Télen meg igazi kihívás. A túralapok szerint a romániai hegymászó klubok már a régi időkben a teljes gerinc téli átmászását tekintették a „mesteri fokozat” alapjának.

A mi egynapos vállalkozásunk sem ígérkezett sokkal könnyebbnek, tekintve, hogy Pesta pár nappal az indulás előtt talált egy felvételt, ahol az Argeș megyei hegyimentők 70 centis hóban ugrálva tapossák a havat, hogy ösvényt vágjanak maguknak.

Tisztában vagyok azzal, hogy az emberek többsége a videó láttán már startból lemondott volna az útról, és valami kevésbé lavinaveszélyes helyet keresett volna magának. Én magam is úgy voltam vele, hogy egy nappal a túra előtt egy 60 km-es biciklitúrára mentem, megmászva egy 750 méteres dombot. Hogy amennyiben a Fogaras nem jönne össze, maradjak valamivel.

Izomlázas szerencsémre azonban Pesta új tervvel állt elő, miután a napokig tartó olvadással a lavinaveszély is megszűnt.

Bár a Fogarasi havasokat csak többnapos túrázással lehet igazán megismerni, a transzfogarasi műút könnyen megközelíthetővé teszi a hegység középső szakaszát. Felvezet 2000 méter fölé, ami már önmagában is egy nagyon látványos túrával kecsegtet. Fentről ugyanis az ember apró pötty lesz a hegyi univezrumban: lábai előtt hever a Transzfogaras, a völgy elkápráztató szépsége, ami messze a látóhatár végéig elnyúlik, és persze mögötte ott emelkedik a távolban a 2000 méteres hegysor, ami bárkit megbabonázna.

Télen a Transzfogaras magashegyi szakasza le van zárva, de egy része még járható. A terv az volt, hogy a Moldoveanu és Negoiu (2535 m) között vezető Transzfogarasi úton hatolunk be a Fogarasi-havasokba, és az autót a Bilea-tóhoz vezető telekabin közelében hagyjuk, eddig vezet ugyanis autóút. És így tettünk.

Itt mindent Bileának hívnak

A helyszín egy kisebb falura emlékeztetett, ami turista központként funkcionál 1200 méteren: a helyiek szállást és ételt is biztosítanak a turistáknak. Gyalogtúránkat a Bilea patakon átvezető hídon kezdtük meg, egy erdei út vezetett a telekabin alatt. Már a túra kezdetén fenyvesekkel, hóval díszített hegyek csúcsosodtak fölénk. Sokáig hófoltokon sétáltunk enyhe emelkedőkkel, majd az emelkedés során a Fogaras sziklás, zord világa elevenedett meg a szemeink előtt: kidőlt fák, hóval belepett patakmedrek, a csupasz hegyoldal és fenyves találkozásánál vezetett az utunk.

Később kisebb erőfeszítések árán elérkeztünk a Bilea vízeséshez, ahonnan már bokáig, majd térdig és egy szakaszon derékig ért a hó.

Ekkor tanultam meg, hogy ekkora hóban hiába lépdelsz, mert nem haladsz előre, ha emelkedő van, ezen már kúszni kellett. A 100 méteres szintkülönbségen túlhaladva a Bilea telekabin magasodott a fejünk fölé.

Az erdőből a tisztásra érve pedig már láttuk magunk előtt a Transzfogarasi utat is, aminek javát belepte a hó és a jég. Autóval, ha meg is próbált volna valaki rámerészkedni, nem jutott volna sokáig. A túraútvonal, amelyet a Mapy.cz-n és a Munţii Noştri applikáción követtünk, bokáig érő hóban haladt a Bilea-tó felé. Legalábbis egy darabig, hisz 300 méteres emelkedő után (1650 méterről 1950 méterre) becsatlakozott a Transzfogarasba.

A transzfogarasi kilátónál két kolozsvári deszkással találkoztunk, akik épp azon bosszankodtak, hogy hiába jöttek ide olyan messziről csúszni, a hó nem a legmegfelelőbb. Az előző napokban ugyanis a napsütés a szűz havat megolvasztotta, hósuvadások képződtek, majd a hógörgetegek megfagytak.

Talán mondanom sem kellene, de a túrabot, a hágóvas sokat számított a csúszós utakon, amíg a jégkorszakból visszamaradt Bilea-tóhoz (2034 m) értünk, ami észrevehetetlen lett volna a fagyos tájban, ha egyesek ne korcsolyáztak volna rajta, illetve a turistaházról, ami a tó közepén egy félszigeten épült. A tó körüli a Netedu-csúcs (2351 m), Vaiuga-csúcs (2443 m), Iezerul Caprei (2417 m), Paltin-csúcs (2399 m), Piscul Balei (~2300 m) hegycsúcsok voltak láthatóak.

A Bilea-tónál érdekességnek számít, hogy mintegy 18 éve a tó partján felépítették kelet Európa első jégszállóját, recepcióval, bárral, a szobákban franciaágy van, a fényt pedig fluoreszkáló lámpákkal biztosítják. Ezt mi magunk is megnéztük. Idén diszkrétebb volt a mérete az olvadás miatt. Máskor ebédlő is van berendezve. Ugyancsak itt, 17 éve a szálló mellé felépítették az első jégtemplomot is. Az építményekhez szükséges jégkockákat a tó jegéből vágják ki.

Nem sokat nézelődtünk ezután, mert a Bilea-tó csupán egy újabb állomása volt a Fogarashoz képest rövid, de annál nehezebb túránknak. Ezt mutatta az is, hogy hiába indultunk 10-kor neki a hegynek, ekkor már fél 3 volt és a hegysor árnyékot vetett ránk.

A Bilea-tótól a Șaua Paltinului (2345m) felé vettük az irányt, aminek a közel 300 méteres emelkedője nem éppen volt az eddigi fokozatos emelkedéshez fogható. A Bilea-tótól felfelé nézve egy hatalmas hóhegynek nézett ki, ami ha hosszabb lenne, akár sípályaként is funkcionálhatna. Itt azért már vért izzadtunk, az izmaink sajogtak minden lépésnél, amikor a bokáig vagy térdig érő havat magunk előtt toltuk.

A hegy közepén egy 71 éves nénivel találkoztunk, aki az Erdélyi Kárpát Egyesület kolozsvári szárnyát erősíti. Ő végül nem tudott felmenni az irdatlan emelkedőn, de hogy már idáig eljutott az is szép teljesítmény volt. A fiával a Șaua Doamneinél (2176 m) találkoztunk, ameddig mi is eljutottunk. Ő még a Paltin csúcs (2399 m) felé egy oszlopig elment, de miután az édesanyja visszafordult, ő is jobbnak látta ezt tenni.

Mi az idővel álltunk hadban, és csak akkor lett volna esélyünk megfogni pár nagyobb csúcsot, például a már említett Șaua Paltinuluit, ha telekabinnal megyünk le a hegyről.

Nem így lett, ezért kipróbálhattuk milyen bajba keveredni a hegyen.

Felfelé izgi, lefelé brutál

Általában a hegyre menés izgalmas, hegyről lemenni azonban nem az. Az ereszkedés ugyanis nemcsak gyors, de könnyű is szokott lenni. Eleinte úgy tűnt, papírforma szerint lesz itt is. De nem úgy lett!

A francia légiós kiképzést végzett kolléga ötletéből kiindulva úgy döntöttünk, hogy Șaua Paltinului-tól a Bilea-tóig az ereszkedés seggen fog történni. Azaz szélsebesen lecsúsztunk a hóban, semmilyen komplikáció nélkül.

Lent még nézelődtünk a tó körül. Bementünk az alagútba is, ahol Argeș megyében találtuk magunkat, majd ugyanott visszamentünk, hogy a Transzfogaras kígyózó útjain visszakerüljünk az erdőbe.

A bajba azután kerültünk, hogy letértünk a helyes útról, pedig az már a mesékből ismerten rossz ómen. Meg is lett a böjtje!

A jeges, havas szakaszokon a hágóvas és a túrabot sokat segített az ereszkedésben. A Transzfogarast pedig sokkal egyszerűbbnek tűnt keresztbe szelni, mint a túra útvonalát követni. Így csakhamar olyan szakaszokra is eljutottunk, ahová nem biztos, hogy el kellett volna jutni: források nyomvonalán, sziklák közt és havas dombokon is átvágtunk.

Utóbbinál ha már hóról volt szó, akkor csúszni is könnyebb volt, mint izomból tartani magad, ezért előfordult, hogy a jól bevált módszert választottuk. Igen ám, de egy alkalommal sikerült akkor is megcsúszni, amikor nem akartam volna már tovább menni fenéken, mert jeges rész következett. A jég pedig olyan gyorssá tette a csúszást, hogy seperc alatt egy szakadék felé vezető járatnál találtam magam, amit két beszűkülő sziklás oldal előzött meg, ami mágnesként vonzott maga felé a jeges szakaszon.

Mondhatnám, hogy csodával határos módon álltam meg a szakadék szája előtt: talán a Deus ex machina is működésbe lendült, de a jeges hóba vájt ujjaim meg a hágóvas segítségével az utolsó pillanatokban sikerült hatékonyan lefékeznem.

A sors iróniája, hogy épp mire leálltam, egy másik túratársam is megcsúszott, de ő fejjel előre esett, és így csúszott a Transzfogaras egyik hídja felé, pontosabban majdnem becsúszott a híd alá, ahol két méter zuhanás után kövek vártak volna rá. Erre sem került azonban sor, mert sikerült időben elkapnom és megállítanom őt is.

A kissé megrázó élmények után már nem voltunk olyan magabiztosak a Transzfogaras átszelésében, pár rövidítőt még a naplementében azért megejtettünk, de már a vakmerőségünket azon a jeges szakaszon hagytuk, és a biztonságra helyeztük a hangsúlyt. Szép lassan haladtunk az úton, majd egy düledező háznál nyílt meg az ösvény az erdő felé, ahol már sötétben kellett leevickélnünk.

Sajnos a hó miatt az út itt is csúszott, és a jelzéseket is alig lehetett észre venni a sötétben, pedig lámpánk az volt. Sok kacskaringós, csúszós és medvének hitt kő vagy fa után először a Bilea patak csobogására lettünk figyelmesek. Később a manele zenére, és hát azt kell mondanom a 8 órás, 17 kilométeres út után soha ennyire még nem örültem a román mulatós zenének. Legalábbis, amíg a lángosos standhoz nem értünk, mert az felülírta az audiovizuális élményeket. A sajtos-tejfölös-fokhagymás kombó isteninek bizonyult.