Fodros csúcsok, szűk katlanok, meredek falak között búcsúztattuk a telet, a Bucsecs sziklaóriásaiban gyönyörködve

Amióta elkezdtem túrázni, állandó társam a viszontagságokban a székelyudvarhelyi Szilágyi István, akinek csalhatatlan radarja mindig a legveszélyesebb útvonalakat azonosítja be, és ezeket rendszerint úgy marketingeli a csapatnak, hogy van egy isteni túra, ahol olyanokat lehet látni, mint sehol máshol. A Szilágyi Pista féle „laza túrákról” csak annyit, hogy részletesen leírtam min mentünk keresztül a Fogarasi-havasokban (majdnem otthagytuk a fogunkat), vagy mekkora erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a Királykőt ne csak megmásszuk, de másnap le is jöjjünk róla. Többen is megkérdeztek azóta, hogy miért csináljuk, mert a legtöbb ember nem arra vágyik, hogy a szép kilátáshoz jobb esetben mindössze több napos izomláz, rosszabb esetben pedig életveszélyes helyzet társuljon. A Bucsecsen felfelé kaptatva, Pista „laza túráinak” legújabb kiadása során elgondolkodtunk a lehetséges válaszokon, mi hajszol minket az extrém élmények keresésébe? mielőtt azonban a válasz megszületett volna, abba kellett hagynunk a töprengést, mert meg kellett oldanunk az újabb extrém helyzetet, amibe sodródtunk. De kezdjük az elején.

Az udvarhelyi csapattal (Pista & Co.) ezúttal Erdély délkeleti peremére, Brassótól délre utaztunk a Bucsecs-hegység lábához, ami az Azuga, Bușteni, Sinaia hármasról több módon is megközelíthető. Az üdülőtelepülések nemcsak szépségükről ismertek, hanem a hatalmas dugókról is: egyrészt a turisták állandó utazási céljai között szerepelnek, és sokan látogatják, évszaktól függetlenül, másrészt Erdély és a „regát” közötti forgalom tetemes része is ezen az útvonalon történik.

A Bucsecs érintésével számtalan elképesztő látvánnyal bíró túraútvonal létezik (például az Azuga és Predeál közötti vagy a Padina kereszt kilátójáig tartó túra, amiket mi is bejártuk). De a hegység azért vált Románia legnépszerűbb kirándulóhelyévé, mert csúcsai telekabinokkal is könnyen megközelíthetők, többek között az eső és szél által létrehozott Szfinx és a Babele is.

A Bucsecsnek azonban két arca van. Az egyik a már említett, látogatóktól zsúfolt és sajnos nem mindig kulturált, természetszerető és tisztelő turistákkal útvonal, ami a felvonó állomásától indul és a hegység csúcsa, a 2507m-es Omu csúcs, valamint a csúcstól nem messze fekvő Babeléhoz és a Sfinxhez vezető út. Ez a rész a legismertebb, közkedveltebb.

A másik arca a titokzatos, ámulatba ejtő, amelyet a természetet tisztelő túrázóknak és sziklamászóknak engedi fellebbenteni. Erre a részre voltunk kíváncsiak mi. A turista látványosságok helyett valami olyasmire fájt a fogunk, ahol a tavaszias táj pár kilométeres sétánk során apránként a hófödte birodalomba vezet, a bükköst felváltják a fenyvesek, a meredek emelkedőkön pedig hajszálvékony ösvények vezetnek át egy-egy magas óriáshegy és több száz méteres szakadék között. Vagyis: legyen látvány, legyen veszély, legyen ámulat és adrenalin.

Így esett a választásunk arra a Bușteni-ból induló ösvényre. A városka 880 m tengerszint feletti magasságban fekszik. Régen még szebb kort megélt üdülőtelep sí és egyéb téli sportok centrumaként működött. Innen erdei úton a Szarvasok-völgyének alsó szakaszán jutottunk el a Gura Diham (Diham szája) menedékházig (987m). Itt még a városi nyüzsgés, hangoskodás fogadott, és a manele sem hiányzott.

Kinéztük, hogy a Diham „szájából” a Mălăiești menedékház felé kell venni az irányt. Még visszapillantottunk, és arra gondoltunk, de jó lesz, amikor visszaérkezéskor minket is a piruló miccsek illata fogad. Megvizsgáltuk még egyszer a Pista által a Mapy.cz-n kialakított „laza túránkat”, amelynek láttuk a kanyargó vonalát, de egyelőre nem tudtuk, hogy hogy hol milyen meglepetésre számíthatunk, miközben megkerüljük a Bucșoiu-csúcsot (2493 m).

A menedékháztól kis pihenőket beiktatva gyalogoltunk végig az erdő és az alpin zóna határán. Utunkat hatalmas sziklafalak és mélybe nyúló szűk völgyek kísérték.

Jó helyen vagy, ha már az induláskor is szép a táj

Már Diham szájától való indulásnál nagyon szép látvány fogadott bennünket, nyugati irányban a Bucsecs legmagasabb csúcsa: az Omu (2 505 m) és a Coștila is feltűnt. Első lépéseinket még főleg lombhullató erdőben tettük meg, majd felfelé haladva egyre kevesebb bükk és egyre több fenyő várt minket a Poiana Izvoarelor turistaház felé menet. Ugyanígy az alsó részeken még fű szegélyezte az ösvényt, majd a tavalyi avaron haladtunk tovább ott, ahol a zöld még nem bújt elő, végül pedig a földet a jég és a hó váltotta fel.

Érdekes volt, hogy a Molnár pataka (Valea Morarului) mellett, a túraútvonalon haladva a fák gyökerei sokáig természet által létrehozott lépcsőket alkottak. Már ha a fák a földben, a helyükön álltak, hisz az erős szélfúvás sok felszíni gyökerű fát tövestől kicsavart a hangyák és más bogarak nagy örömére. Aztán az erdőben a sötétzöld mohával belepett kövek a Gyilkos-tó látványát idézték a rozsdás avarban. Amikor megérkeztünk a poianai menedékházhoz, ahová a fehér alapon függőleges vonallal jelzett túraútvonal több csorgón és egy patakon keresztülvezetett, már egészen szép magasságban jártunk. A 887 méteren fekvő Bușteni-hez képest a Disznófej (Căpățâna Porcului, 1567 m) és Diham (1579) hegycsúcsok közötti tisztásig több száz métert emelkedtünk, így a tiszta időben a kilátás fenséges volt. Mi meg ekkor még nem voltunk fáradtak sem.

Mondom, még nem voltunk… mert ezután jött az, amit Pista „laza túrának” címkézett fel. Addig a pontig egy többgyermekes család is velünk haladt. Látszott rajtuk, hogy bírják az ütemet, mert ha el is kerültük őket, hamar elénkbe vágtak, nem ma kezdték a túrázást. A gyerekekkel viszont csak a turistaházig mentek, hogy ott szánkózzanak egyet, mert itt már téli világ volt havas domboldalakkal. Náluk pedig szivacsból készült, hólapát szerű szánkó.

Mi azonban nem álltunk meg itt, és a további útvonal Pistának betudhatóan elég izgalmasra sikeredett, ami okozott némi izomlázat és szenvedést, de olyan helyzetet is, amikor a szakadék peremén, a hóban állva elmormoltam egy miatyánkot és reformátusként is keresztet vetettem.

Aztán amikor csak egy láncba kapaszkodva lehetett átjutni a Bucșoiu-csúcs alatt, majd egy hídon, aminek a korlátjáig felért a hó, azért már az is eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen nem csak vallásos, de tériszonyos is vagyok.

De a legjobb az volt, amikor bizonyos szakaszon, az amúgy a haladást segítő, hóréteg alatt jókora lyuk húzódott meg, és a lábad combig eltűnt a hóban. El lehet képzelni, hogy amikor száz-kétszáz méteres emelkedőt próbálsz megmászni, milyen érzés lehet, mert akarva akaratlanul azt az érzést kelti benned, hogy a mögötted tátongó szakadékba fogsz bezuhanni. Persze, egész út alat legfeljebb egyszer-kétszer csúsztunk akkorát, hogy a kőfalnak ütközzünk, ami mégis csak egy biztos pont. Ez ilyenkor felér egy biztonságos öleléssel.

A bütü nem járja, aki keresi az megjárja

Amikor a hófalon való felkapaszkodás után elérkeztünk az Eszterő nyereghez (Șaua Prepeleacului, 1767 m), amiről a Bucșoiu csúcsra is ki lehet mászni, azt hittük, hogy túránk utolsó állomásához értünk, mert már későre is járt az idő, és az erőnkkel is úgy álltunk, hogy nem bántuk volna, ha lezártnak nyilvánítjuk a kihívást. Legalábbis jómagam meg az egyik csapattárs voltunk úgy vele, hogy de jó, hogy a túránk végénél tartunk. Nem így volt azonban ezzel Szilágyi Pista, a túravezető.

Pista barátom ugyanis a túrát eredetileg a Mălăiești menedékházig tervezte, és ha egyszer valamit egy székely a fejébe vesz, azt akkor is tovább viszi, ha látszólag semmi értelme nincs.

Három óra magasságában voltunk 1767 méteren, azaz túránk legmagasabb pontján. Innen már csak lefelé vezethetett az út, ha előre mentünk, ha hátra, igaz annyi különbséggel, hogy 100 méter ereszkedés után a menedékházig még 1720 méterre vissza kellett volna mászni. Időnk azonban szűkös volt a közelgő sötétedés miatt, de medvenyomokat is láttunk, és valamilyen nagyobb testű állat mozgását is észleltük.

Nem sokáig maradhattunk a világtól elzárt kis oázisunkban a konglomerátumokat és szép kilátást csodálva. Elhatároztuk tehát, hogy csak a Bucșoiu bütüjéig, azaz a hegy sarkáig megyünk el, mert Pista szerint onnan sokkal jobb rálátásunk lett volna a Mălăiești-katlanra.

Azonban hiába mentünk kitartóan a hegy sarkának az irányába, semmivel nem láttunk többet, pedig már majdnem a menedékházig értünk. A pár méterrel arrébb lévő bütü megtalálása tehát jó hosszúra sikeredett…

Idő szűkében azonban csak nem mentünk végig, egy különálló konglomerátumra kapaszkodtunk fel, amit a tűlevelű fák óvtak a kíváncsi szemektől. Engem küldtek előre, gondolom azért, mert a konzervatív családi mintához képest a hierarchia legalján vagyok. A többiek lentről kérdezgették, hogy jobb-e onnan a kilátás.

Szebb kilátás, persze, mint száz méterrel fentebb nyilván nem volt, de minek ellenség, ha az embernek vannak barátai. Ha már egy felment, akkor a másik kettő is követte, és csakhamar mindenki meggyőződhetett, hogy az Eszterő-nyeregről nem érte meg lejönni.

Az ugratás után jöhetetta boldog befejezéshez szükséges izomlázból való regenerálódás, azaz vissza kellett menni a nyereghez, aztán lassan, óvatosan két óra alatt le kellett ereszkedni a havas, jeges úton, méghozzá se nem fenéken, mint a Fogarasban, se nem gyorsabban, mint az őrangyalaink repülni tudnának. Ez azonban hál' Istennek már egészen simán ment, ugyanis nem csak a seggen lecsúszásról szoktunk le a életveszélyes helyzeteink után, de arról is, hogy a hágóvasakat levegyük a lábunkról, amíg még esély van az csúszásra. Ahogy jeget ért a bakancsunk rögtön felvettük, a túrabotokat pedig már a kezdetektől fogva használtunk.

Összességében tehát a Bucsecs-hegység egy különleges útvonalát jártuk be, ahová egy darabon a családok is nyugodtan elmehetnek, mert nincs se túl nagy emelkedő, se veszélyes terep. A turistaháztól kezdve azonban a terep csúszós, egyre nehezebb, ezért télen tapasztaltabb, felszereléssel rendelkező túrázóknak ajánlott, akiknek erőnléte megfelelő. Nem érdemes többet szenvedni, mint amit megbírunk, mert annak sincsen sok értelme, a hegyimentőknek pedig elég dolga van nélkülünk is.