Nehéz felkapaszkodni rá, de pár óra túra után csodaszép táj tárul elénk a Bucsecs-hegység lábánál

Hajnali órákban szólal meg az ébresztőm. Félálomban kinézek az ablakon, kint még sötét van, szemerkél az eső, ráadásul öt óra harminc perc van. Ugye mindenki így képzeli el a vasárnap reggelét? Tökéletes időpont és körülmények egy 17 kilométeres túrára az Erdélyi Kárpát Egyesület háromszéki szervezetével – jegyzem meg magamnak szarkasztikusan, de jobb időre várni, többet aludni, vagy legalább az ébresztő szundijait kinyomogatni már nincs időm. Saját magamon kívül még az öcsémet is fel kell költenem, akinek ez lesz az első szervezett túrája.

Nem sokkal később, egy forró kávé után már a sepsiszentgyörgyi Sugás Áruház előtt várakozunk, ahonnan a brassói állomásra visz az egyik túrázó autóval. Ezután Brassóból – már a teljes csapathoz csatlakozva – vonattal utazunk át Azugába (970 m). Egyesek leszálláskor esőkabátot vagy esernyőt kotornak elő a táskájukból. Gáspár László Zsolt túravezető azonban óva int minket ettől, mert tapasztalatból tudja, hogy jókora emelkedő vár ránk, és ha az esőkabát meg is véd az arcunkba vágódó esőcseppektől, a mászás miatt „meg fogunk főni a nájlon- és gumikabátok alatt”. Ez pedig az 1400 méteres magasságig, majd a predeali állomásig vezető túrán enyhén szólva sem túl kellemes érzés, de a változó terep miatt hűlésveszélyes is – teszem hozzá.

Az eső nem szegi a csapat lelkesedését, az időjárásjelzések pedig a mi oldalunkon állnak. Az aszfaltot elhagyva, az erdőhöz érve alább hagy a szemerkélés, és időnként tér vissza. Helyette a hatalmas emelkedő, de legfőképp a csúszós sár okoz kisebb-nagyobb nehézségeket a Görögbérc gerincére való felkapaszkodáskor. A sárga háromszöggel jelzett túraösvényen ugyanis előttünk nehézgépek is felkapaszkodtak, kerekeik pedig tönkretették a talaj szerkezetét és magát az ösvényt is, így a turistabakancsok bokáig merülnek a sárba. Lépünk, lépegetünk, csúszunk, visszacsúszunk, haladunk, és közben kifulladásig elfáradunk.

Szerencsénkre a fakitermeléshez használt nehézgépek egy idő után elhagyták a meredek túraösvényt, így végre rendes erdei ösvényen mászhatunk tovább a kapaszkodástól égő vádlijainkkal. Közben több helyen kidőlt fákkal, ágakkal is meg kell birkóznunk. Túratársaimat viszont kemény fából faragták. A csapat legidősebb, női tagja – bár elmúlt már 81 éves – fiatalokat megszégyenítő módon állta a sarat és az akadályokat. Sőt, szemlátomást fittebb volt sokunknál. Mondják is idősebb túrázók, hogy náluk a nyugdíjas klub túrái nem olyanok, amilyenekre elsőre gondolnánk, velük a fiatalok alig bírják tartani a tempót. Most is így van, amíg egyesek fáradtságuk miatt el-el maradoznak, addig a 81 éves csapattársunkon nem fognak ki a meredek emelkedők. Elsők között éri el megállónkat, a Leuca Mică csúcsot (1448 m), ahol látnivalóból nincs hiány.

Az időjárás gyorsan változik a hegyekben. Az erdőből kiérve napsütés fogad. S bár a Bucsecs legmagasabb csúcsai ködbe burkolózva maradnak, a látvány magáért beszél. Akik a távolba tekintenek, azok megtekinthetik a Baj-hegység, a Keresztényhavas, a Kotla-hegy és Persány-hegység vonulatát is.

Rövid falatozás, csoportkép-készítés után továbbindulunk, mert bár az égő izmaink mást éreztetnek, még az út felét sem tettük meg. A Muchia Cenușie (1359 m) felé vesszük az irányt, de még mielőtt ezt megközelíthetnénk, egy könnyű ereszkedő után a Dihám menedékháznál (1350 m) állunk meg egy órára, hogy erőt gyűjtsünk az újabb kaptatóra. Ez az a menedékház, ahol állítólag a környéken a legolcsóbb a leves (12 lej), de már csak azért is megéri ide eljönni, mert a hosszú, megterhelő és fagyos út után ez az első olyan lehetőség, ahol a saját ételed melegben fogyaszthatod el. Közben megihatsz egy forró teát, és kiülhetsz a menedékház előtti padsorra, hogy a napfényben megfürödj, feltöltődj. Így teszek én is, miután bent megmelegedett az ázott kabátom és sapkám. Igaz, amikor becsukom a szemem és igyekszem csak úgy létezni, még zavaróbbá válik a mellettem ülő telefonjából áradó népi muzsika, ami azért nem ide való.

Épp akkor érkeztünk meg a menedékházhoz, amikor a ház előtti ereszkedőnél szivárvány jelent meg, majd egy kisebb csapat fiatal a közelgő karácsonyra való tekintettel szaloncukrokat és csokoládét kötött a menedékház felé vezető fenyőfasorra. Így, ha nem is volt kolbászból a kerítés, cukorból legalább nem szenvedtünk hiányt. És kutyából se… Tizenhat fős csapatunk már Azugában két négylábúval bővült, de amikor a menedékháztól el akarunk indulni, másik három eb is csatlakozik hozzánk. Mivel a két falka nem csípi egymást, egyik elől, másik hátul vonul velünk végső célunkig, a predeáli vasútállomásig.

Az utat a sárga háromszög után most piros pont jelezi. Gyorsan haladunk, mert továbbra is lefelé visz az út. Ezekkel a lejtőkkel a gond csak az – a tapasztaltabb túrázók jól tudják –, hogy aki lemegy, az előbb utóbb fel is kell másszon valahová. Most is így történik, miután egy betonutat elérünk és rövid szakaszon házak mellett haladunk végig. Gáspár László Zsolt jelzi, hogy a további útszakasz a román-magyar határ mentén vezet. Öcsém elképedésére, aki közben a fáradtságtól majd összeesik, több sár pedig nem is tudna rajta megtapadni, elfogyott a tiszta felület a ruháján, hozzáteszem, hogy a régi határról van szó, Magyarországig nem gyalogoltunk el.

Amikor pedig a kék keresztes túristaösvényt kezdjük el követni, ami egyszer fel, egyszer lefelé vezet, a fáradtság előhozza a kreatív energiáit: a jelzést Finnország zászlajának nevezi el, és ennyi gyaloglás után már biztos abban, hogy nem csak Magyarországon mentünk végig, de már lassan Finnországot is keresztülszeljük.

Mindenesetre valóban kitettünk magunkért, a túravazető szerint a Fetifoi-csúcsig 250 méteres szintkülönbséget kellett legyűrnünk. Mindezt úgy, hogy közben ismét eleredt az eső. Innen viszont már karnyújtásnyira, azaz pár kilométerre volt Predeál (1050 m), és egy kis mázlival még várnunk sem kellett a vonatra, hisz az megérkezésünk után pár perccel szintén bezötyögött az állomásra. Mi pedig, ha nem is finom illatokkal és energiadúsan, de fürdőre és pihenésre vágyva annál nagyobb hévvel indultunk haza.