Nárcisznéző túrára indultunk, egy hegyoldalnyi várt bennünket, csak meg kellett küzdeni az 1000 méteres szintkülönbséggel

Nárcisznéző kirándulást hirdetett az Erdélyi Kárpát Egyesület – Háromszék (Háromszéki EKE). Moldován Reinitz Erzsébet túravezetésével a hagyományos tavaszi Báj-havas túrára hívták az érdeklődőket, amelynek Valea Rea-i hegyoldala a nárcisz virágzásakor fehérbe öltözik. Voltak kétségeink, hogy időben érkezünk-e a nárciszlelőhelyre, mivel az idei tavasz kiszámíthatatlanná tette a virágzás időpontját, végül azonban mi szerencsével jártunk, több ezer nárcisz fogadott bennünket, és a túratársak szerint 1-2 héten belül még ennél is többet láthatnak majd azok, akik a helyszínre látogatnak. Tehát bakancsokat, túratáskát elő! Mondom is, hogy mi hogyan és merre kalandoztunk.

A szerda reggel fél 8-ra meghirdetett kirándulásra a Háromszéki EKE túráknál megszokott létszámnál kevesebben jelentkeztek, heten indultunk útnak. A munkanapokon megszervezett túrák elsődleges célközönsége ugyanis a nyugdíjas túrázók csapata, akikről már a korábbi túrabeszámolók során szót ejtettem, miután teljesen lehengereltek azzal, hogy a fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal kapaszkodnak fel az emelkedőkön. Volt szerencsém látni, ahogy egy 80 éves túrázó frissen előzi be a sajgó izmaik miatt panaszkodó fiatalokat, bebizonyítva, hogy azok akik gyerekkoruk óta rendszeresen kirándulnak, esetleg a kemény fizikai munkához is hozzá vannak szokva, sokunkat kenterbe vágnak, ami az erőnlétet és kitartást illeti. Ez a túra is több mint 20 kilométeren keresztül rendesen igénybe vette a lábainkat.

Akik már jártak a Predeal, Bușteni, Azuga és Sinaia útvonalon, azoknak nem kell bemutatni azt az elképesztő tájat, aminek meghatározó kontűrjét a Bucsecs-hegység adja, melynek határát keleten a Prahova-völgy, északon a Királykő-hegység, nyugaton a Leaota-hegység képezi. Sinaia a Bucsecs és a Báj-havas között helyezkedik el, és aki felkapaszkodik a Báj-havas tetejére, annak jó időben lehetősége nyílik akár a Caraiman-csúcs keresztjét is megtekinteni, ezt nekünk is sikerült megcsodálnunk fentről.

A sinaiai vonatállomás közeléből indult a túránk, pár métert tettünk a sínek mentén, Bușteni irányába, majd a hegyi ösvényre kanyarodtunk, ahol egy patak állta az utunkat. Kikerülhettük volna, vagy a patak keskenyebb részén átkelve száraz lábbal is megúszhattuk volna, de túravezetőnk szerint megmártózni amúgy is egészséges, a víz pedig amúgy sem volt olyan hideg, mint egy téli túrájuk alkalmával, amikor szintén úgy döntöttek, hogy bakanccsal a kézben átvágnak egy patakon.

Ezután az első szakaszban 6 kilométer könnyű erdei túra várt bennünket: csorgók, patakok és vízesések mellett haladtunk el a napsütésben. Az idilli képet azonban nehézgépek hangja zavarta meg időnként, ezerrel folyt a faszállítás, hatalmas farönköket pakoltak fel kamionokba. A fakitermelők kissé meglepettnek tűntek, amikor munkaterületükön feltűntünk, de munkájuk félbehagyása nélkül nehezen tudtunk volna átsétálni az életveszélyes gépek mellett, amik markolóval és darukkal ide-oda rakosgatták, tologatták a fákat.

Ahogy Báj-havas felé közeledtünk a völgyben, az előttünk álló út kiszélesedett, kövessé, majd sziklássá vált. A túrázók eddig libasorban meneteltek, ezt azonban most felváltották a kreatív megoldások és útvonalak. Az útvonal zöldfülűjeként biztosra mentem, és Moldován Reinitz Erzsébet túravezető mögé soroltam be, aki az általa vélt legkönnyebb útvonalon vitt végig. Látszott, hogy a Háromszéki EKE nem ma jár itt először, sok éve járják már e tájat, nemcsak tavasszal, de télen is.

A nem túl nehéz, de akadályokkal teletűzdelt szakaszon haladva lassacskán elénk tárult a még májusban is hófoltos hegyvonulat, ami 1000 méter szintkülönbség kihívásával kecsegtetett. Mielőtt viszont próbára tettük volna magunkat a hegyen, különleges látványban lehetett részünk a Báj-havas Valea Rea-i hegyoldalán, mert a vadon virágzó nárciszok ezreiben gyönyörködhettünk. Így már első célunkat teljesítettük is. A képek magukért beszélnek:

Azok, akik hozzánk hasonlóan felkeresik a csillagos nárciszokat, jobb ha tudják, hogy annak ellenére, hogy néha a védettségét hirdető fesztiválon is abba a hibába esnek a résztvevők, hogy leszakítják őket, a csillagos nárcisz védett fajnak számít. Letépni nem szabad, kiásni pedig értelmetlen is, mert nem élnek meg a kertjeinkben, másfajta környezethez vannak szokva.

Érdekes volt egyébként virágokat fotózni, hisz majdnem a földhöz kellett lapulni egy-egy jobbacska képért, és közben arra vigyázni, hogy az ember ne csússzon le a hegyoldalról. Egyik túratársam már-már többször közel járt hozzá, így ő inkább szüneteltette a fotózást. Mire telítődtünk a látvánnyal, az eső is eleredt, így lassan nekiláttunk oldalazni a hegyen, mert nem a nárciszoktól hemzsegő oldalon szerettünk volna feljutni, hanem kicsit odébb, a sziklafalak által körülzárt füves részt is szemügyre akartuk venni. Itt pedig minél magasabbra ért az ember, annál izgalmasabb kilátásban volt része.

Becsapós volt lentről nézve, legalább három alkalommal úgy tűnt, hogy vége a szenvedésnek, fájó lábizmainkat nem kell tovább gyötörnünk, mert már a Báj-havas tetejénél járunk, azonban valójában csak a hegyi teraszokra lyukadtunk ki. Sok száz és ezer lépés kellett még ahhoz, hogy felérjünk a tetőre, pedig a néha, nagyjából 75 fokos emelkedőn pár méter megtétele is nehézkesnek tűnt. De summa summárum, 12 órához közeledve ez is sikerült, és minden fáradtságért kárpótolt a megérkezés utáni kilátás.

Nemcsak a távlatokban lehetett gyönyörködni, a május végén már ritkán látható krókuszvirágzást is megnézhettük. Bár a Báj-havas tetején nem látni tengernyi kárpáti sáfrányt, mint amit kollégáim is megörökítettek a Pádis-fennsíkon, itt is szépen pöttyözték lilára a hegyoldalt, ami a téli havat már ledobta magáról, de barna színét még nem váltotta zöldre. 1700-1900 m magasságban pedig szellőrózsát, brassói boroszlánt és – éppen nyíló – tavaszi tárnicsot is találtunk:

A nárcisznéző túra tehát bőven megérte a két tucat kilométert és a 4x4-es hegyre menetelt. Ráadásul, Bucsecs-hegység felől vészesen közeledő záporeső sem ért utol, pedig még arra is időt szakított egyik túratársunk, hogy zacskón lecsússzon az egyik nagyobb darab hófoszlányon.

Ha pedig már fenn volt az ember a hegygerincen, akkor még egy Baiul Mare méretű csúcs (1895 m) meghódítása is gyerekjátéknak tűnik. Innen pedig utolsó küldetésünk – a haza jutás előtt – a Piscul Câinelui csúcsra (1650 m) való felkapaszkodás volt, mert mire az ereszkedőn oda értünk, arra ő volt magasabban. Mivel azonban két úton is el lehet jutni a levezető ösvényig, ezért az érdekes nevű csúcsot egyesek már kihagyták, és egyből Sinaia felé vették az irányt. A csúcs után mi is így tettünk, és hamar utol is értük őket túravezetőnkkel. Majd csak hamar megpihentünk egy dombon az alpesi kökörcsinek, erdélyi ibolyák és janka-tarsókák társaságában.