Harminchat éve egymást figyeljük, a rendszert meg elfelejtettük

Harminchat éve egymást figyeljük, a rendszert meg elfelejtettük
A CNSAS irattára – Fotó: Ovidiu Micsik / Inquam Photos
Állítsd be a Transtelexet megbízható forrásnak!

Gyurika kiváló színész volt, de kissé bohó, sokszor nem tudta, hol ér véget a színpad, így aztán az életben is játszott.

1990 januárjában vagyunk. Egy erdélyi színház társulati gyűlésén izzadnak az elmék: mit kezdjünk a szabadsággal? Elment Ceaușescu, és akkor most ki lesz? A középszer szólózik. Akik tegnap még csendben voltak, ma arról beszélnek, mennyire elnyomták őket politikailag, és hogy most végre ők következnek. Kínos az egész, az első perctől kezdve. Egyszer csak Gyurika felpattan:

– Na, ide figyeljetek!

Kilép a társai közül, szembefordul velük, mire csend lesz.

– Megvannak a szekuslisták! Több gyárban már nyilvánosságra hozták őket, most a színház következik. Papíron láthatjuk majd, ki volt itt a besúgó!

Mint rendes, jó színész, szünetet tart, és nézi, nézi a társait. A teremben vágni lehet a csendet. Van, aki maga elé mered, van, aki a semmibe, mások egymást fürkészik. Hosszúnak tűnő fél perc után Gyurika lazán visszaül a helyére, és nevetve megszólal:

– Nincs semmiféle lista! Csak látni akartam egy-két reakciót. Láttam, és nekem ez most már bőven elég!

A szerző által lefényképezett jelentés a CNSAS irattárából – Fotó: Gáspárik Attila
A szerző által lefényképezett jelentés a CNSAS irattárából – Fotó: Gáspárik Attila

Közel harminchat éves történet ez, amely valójában ma is tart. Igazából nem tudjuk, mit akart Gyurika, de a bizalmatlanság magvait sikeresen elvetette az addig egységesnek tűnő társulatban. Azóta Gyurika – akit természetesen nem így hívtak – már nem él, és az akkor egymást vizslatók száma is alaposan megcsappant. Csak a bizalmatlanság maradt, az velünk van ma is. A Magyarországon nemrég nyilvánosságra hozott állambiztonsági iratok újabb lendületet adtak neki, mintha valaki egy kis benzint öntött volna a parázsra.

Rövid összefoglaló: Magyarországon nem valamiféle, minden kétséget kizáró besúgólistát hoztak nyilvánosságra, hanem a fennmaradt állambiztonsági nyilvántartások egy részét tették hozzáférhetővé, köztük a hírhedt 6-os kartonokat, a beszervezési naplókat és a mágnesszalagokon őrzött adatokat. Csakhogy egy név szereplése még nem bizonyítja, hogy az illető ténylegesen besúgóként működött: lehet mögötte sikertelen beszervezési kísérlet, hiányos dokumentáció vagy olyan történet, amelynek megértéséhez további iratok szükségesek.

Türelem! Bízzuk a történeti értelmezést a történészekre, a jogi minősítést pedig az arra illetékes intézményekre és bíróságokra, mert a kettő nem ugyanaz – egy ember múltjának erkölcsi megítélése pedig még ennél is bonyolultabb kérdés. Tudom, hogy a Facebook virológusai most éppen történészekké képzik át magukat, de azért mégis: türelem! Ha valaki harminchat évig hallgatott, és csak most kezd el hárítani, az önmagában nem bűncselekmény, erkölcsileg azonban súlyos kérdéseket vet fel. Ettől még lehetett kiváló esztergályos, pék, színész, zeneszerző vagy rendező, hiszen a szakmai teljesítmény és az erkölcsi felelősség nem oltja ki egymást. A történelem tele van olyan emberekkel, akiknek a teljesítményét elismerjük, miközben életük bizonyos döntéseit elítéljük.

Mindez azért jutott eszembe, mert az elmúlt napokban sokan kérdezték: mikor lesz ilyen Romániában is? Nos, szálazzuk szét!

Mi a kérdés, mit szeretnénk? Megismerni a közelmúltat, vagy csak egy kis muníció kell a gyűlölködéshez?

Az elsőre próbálok rövid, publicisztikai választ adni. A rendszer, amelyet meg akarunk ismerni, a romániai kommunista diktatúra, annak is a sötétben működő, elnyomó gépezete. Csakhogy ezt a rendszert nem a besúgók, hanem a kommunista párt irányította, a Securitate pedig a pártállami hatalom egyik legfontosabb védelmezője és végrehajtó szerve volt. Vagyis azért a borzalomért, ami történt, az elsődleges politikai felelősség a kommunista pártvezetést terheli.

A szerző által lefotózott jelentés Vári Attila íróról – Fotó: Gáspárik Attila
A szerző által lefotózott jelentés Vári Attila íróról – Fotó: Gáspárik Attila

Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a rendszerváltás után mintha fokozatosan megfeledkeztünk volna a hatalmi hierarchiáról. A közbeszédben a besúgó lett a diktatúra legfontosabb szereplője, a párttitkárok, a politikai döntéshozók, a rendszer működtetői pedig sokszor kényelmesen eltűntek a háttérben. Pedig a Securitate nem önmagáért létezett: tisztek, altisztek, technikai alkalmazottak és hálózati személyek egész rendszere dolgozott azon, hogy a pártállami hatalom fennmaradjon. A párt és az állambiztonság viszonya természetesen korszakonként változott, de a pártszervek ellenőrző szerepe, a megfigyelések engedélyezésének rendje, valamint a helyi pártvezetők és a Securitate tisztjei közötti kapcsolatok mind hozzátartoztak a rendszer működéséhez. A pártállami vezetőknek nemcsak tudomásuk volt a politikai megfigyelésről, hanem maguk is részt vettek az elnyomás működtetésében. A Securitate mindent meg akart figyelni, ami a hatalom szempontjából kockázatot jelenthetett, ehhez pedig technikai eszközöket, lehallgatásokat, megfigyeléseket és kiterjedt informátori hálózatot használt. A besúgó, a tégla, a spicli, az ügynök, a hálózati személy tehát nem a rendszer csúcsán állt, hanem a gépezet egyik alsó láncszeme volt. Igaz, láncszem volt maga is, és ettől még nagyon sok kárt okozhatott – csakhogy a dolog nem fekete-fehér.

Térjünk vissza Gyurikához, aki olyan szépen eljátszotta a nagy morális királydrámát, hogy társai még évtizedek múlva is emlékeztek rá! Csakhogy évekkel később kiderült: őt magát is beszervezték, és egy ideig jelentett egyetemi társairól, később viszont már róla is követési dossziét nyitottak, és őt magát is megfigyelték. Magyarán: Gyurika besúgó is volt, áldozat is. Van valakinek olyan mérlege, amellyel ezt a két dossziét össze tudja mérni, amelyik pontosan megmutatja, mennyi kárt okozott, és mennyit szenvedett el, és amelyiknek az eredménye alapján végleg eldönthető, hogy hová tartozik?

Gyurikához hasonlóan sokan kerültek egymásnak ellentmondó szerepekbe. Szilágyi Domokos története is arra figyelmeztet, milyen veszélyes egy ember egész életét egyetlen minősítéssel elintézni: az ő esetében is külön kell vizsgálni az együttműködés dokumentumait és azokat az iratokat, amelyek saját megfigyeléséről, kiszolgáltatottságáról tanúskodnak. Egyik nem semmisíti meg a másikat. A besúgás ténye nem lesz kevésbé súlyos attól, hogy valakit később megfigyeltek, de az elszenvedett üldöztetés sem válik semmissé attól, hogy korábban együttműködött. Ha történelmet akarunk megismerni, nem elégedhetünk meg az erkölcsi címkézéssel.

Menjünk tovább! Romániában működik a CNSAS, vagyis a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács. Ez az intézmény évek óta végzi az egykori állambiztonsági iratok feltárását, feldolgozását, kutathatóvá tételét és az érintettek ellenőrzését – nem hibátlanul, nem korlátlan erőforrásokkal, de jelentős munkát végez. Csakhogy még ma sincs minden irat a birtokában, hiszen egy részüket megsemmisítették (elég a berevoiești-i iratpusztításra gondolni), más dokumentumok átadását, hozzáférhetőségét pedig különböző intézményi és állambiztonsági szempontok befolyásolták. Ráadásul a kommunista állambiztonság tevékenysége nem kizárólag a politikai elnyomásból állt, hanem más hírszerzési és biztonsági feladatokat is ellátott, amelyek történeti megítélése szintén differenciálást igényel.

A CNSAS munkájának eredményei nyilvánosan hozzáférhetők, a honlapján megtalálhatók az egykori Securitate-tisztekre és a bírósági eljárásokkal érintett együttműködőkre vonatkozó adatok. És itt álljunk meg egy pillanatra! 2026 novemberében a CNSAS közlése szerint 4920 egykori tiszt és altiszt, valamint 1120 együttműködő neve szerepelt a közzétett jegyzékekben. Vajon miért nem érhetők el ezek az adatok például magyar nyelven? Vagyis Romániában már létezik nyilvános, intézményesen feldolgozott információ az egykori állambiztonsági apparátus szereplőiről, mégis érdekes, hogy erről a romániai magyar sajtóban milyen kevés szó esik. Arra sem emlékszem, hogy a magyar politikai képviselet különösebb lendülettel állt volna ki a CNSAS munkájának megerősítése mellett, pedig az intézmény kapacitása, szakemberállománya és a magyar nyelvű iratok feldolgozása bennünket közvetlenül érintő kérdés. A lehallgatások, jelentések, feljelentések, sőt a beszervezések egy része is magyar nyelven történt, ezek megértéséhez pedig nem elegendő a nyelvtudás: ismerni kell a korabeli magyar intézményrendszert, a személyi kapcsolatokat, a kulturális és politikai összefüggéseket is. Csendes László személyében magyar szakember is részt vett az intézmény vezetésében, de a magyar nyelvű iratanyag szakszerű feldolgozásának kérdése ennél jóval szélesebb. Emlékszik valaki arra, hogy az RMDSZ ezt következetesen politikai ügyként kezelte volna? Én nem.

És még valami: Romániában nem a magyarországi 6-os kartonokkal azonos nyilvántartási rendszer működött. Voltak hálózati nyilvántartások, kartotékok, dossziék, fedőnevek és különböző adminisztratív dokumentumok, de ezekből nem lehet egyszerűen egy minden kétséget kizáró, teljes besúgólistát összeállítani. A Securitate iratanyaga ráadásul nem egy hibátlanul működő, egységes adatbázis: egy-egy hálózati személy több fedőnéven is szerepelhetett, a neveket eltérően írhatták, a dokumentumok hiányosak lehetnek, és az is előfordult, hogy valakit többször is megpróbáltak beszervezni. Se szeri, se száma az ilyen eseteknek.

Tegyük fel azonban, hogy holnap minden fennmaradt iratot nyilvánosságra hoznának! Mi történne? Azt hiszem, itt kezdődik a valódi probléma, mert túl azon, hogy mit tudunk meg a múltról, az is fontos, hogy mihez kezdünk a megszerzett tudással. Vegyük például a sokak által ismert Szép Gyula ügyet! A Kolozsvári Magyar Opera igazgatójának Securitate-múltja bírósági eljárás tárgya volt, ennek ellenére továbbra is jelentős kulturális és közéleti pozíciókat töltött be, és a Communitas Alapítvány vezetésében is szerepet vállalt – abban a szervezetben, amely jelentős közpénzek elosztásában vesz részt, többek között a kulturális és médiatámogatások területén, és amely csak tavaly 21 millió lejt, vagyis 4 millió eurót osztott szét.

Itt már nem csak egy ember múltjáról beszélünk, hanem a közösségi intézmények erkölcsi mércéjéről: arról, hogy milyen következménye van egy bíróság által megállapított együttműködésnek, arról, hogy a politikai és kulturális elit mit tekint elfogadhatónak, és arról is, hogy miért nincs érdemi társadalmi vita ezekről az ügyekről. Romániában ugyanis a Securitatéval való egykori együttműködés megállapítása nem jelent automatikus, általános kizárást minden állami vagy közintézményi vezetői tisztségből. Ilyen a jogi szabályozás – de a jogi lehetőség és az erkölcsi elfogadhatóság két különböző dolog.

Van egy személyes történetem is. Amikor a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen dolgoztam, a tanároknak közjegyző előtt kellett nyilatkozniuk arról, hogy 1989 előtt nem működtek együtt a titkosszolgálatokkal. Mindenki rendesen behozta a nyilatkozatot – legalábbis ezt hittem. Évekkel később derült ki számomra, hogy egyikük nem adta le, az illető nevéhez dosszié kapcsolódott, és jelentések is előkerültek. Bírósági eljárás lett az ügyből, amelyet megnyert. A történet éppen arra világít rá, hogy az iratokban dokumentált információszolgáltatás és a törvény szerinti együttműködői minőség nem feltétlenül azonos, hiszen a bíróság a jogszabályban meghatározott feltételeket vizsgálja, nem pedig az emberi tisztesség teljes történetét. Lehet valakiről tudni, hogy információkat adott át, miközben a jogi minősítéshez szükséges feltételek nem bizonyíthatók. És akkor? A közvélemény számára ez sokszor érthetetlen, a jog számára viszont döntő különbség.

Emiatt volna szükség a jogszabályok alapos felülvizsgálatáról szóló vitára – nem azért, hogy a bizonyítás követelményeit eltöröljük, hanem azért, hogy világos legyen, milyen felelősséget, milyen eljárásban, milyen bizonyítékok alapján lehet megállapítani, és milyen erkölcsi követelményeket támasztunk azokkal szemben, akik közpénzekről döntenek, intézményeket vezetnek, vagy a közösség nevében beszélnek. Hallott valaki erről komoly politikai vitát? Én alig. Pedig Szép Gyula vagy Xantus Gábor nyilvánosságra került ügye után is lett volna miről beszélni, de nem nagyon beszéltünk.

És ezzel visszaérkeztünk Gyurikához. Harminchat évvel ezelőtt egy színházi társulati gyűlésen elég volt annyit mondani, hogy megvannak a szekuslisták, és máris mindenki a másik arcát fürkészte. Harminchat év telt el, és még mindig ugyanazt játsszuk: ki volt a besúgó, ki jelentett, ki hazudik, ki hallgat? Ezek fontos kérdések, de ha csak ezekkel foglalkozunk, a diktatúra működtetőinek jelentős része ismét kisétál a történetből. Mert hol vannak a pártvezetők? Hol vannak azok, akik a megfigyeléseket kezdeményezték, jóváhagyták, politikailag hasznosították? Hol vannak azok, akik az elnyomásból karriert építettek, és később zavartalanul folytatták közéleti pályájukat? A múltat nem lehet egy névsorral elintézni. A fennmaradt iratokat hozzáférhetővé kell tenni, a kutatók munkáját támogatni kell, a jogszabályokat pedig érdemes felülvizsgálni, de ennél is fontosabb volna végre megérteni, hogyan működött az egész rendszer, és kik viselték érte a politikai felelősséget. Mert a besúgók listája nem azonos a diktatúra történetével – és amíg ezt nem értjük meg, addig Gyurika előadása nem ér véget, csak a szereplők cserélődnek.

A cikk a szerző véleményét tükrözi. A Transtelex szerint az egészséges közélet nem a hallgatásra, hanem a nyílt párbeszédre épül. A kimondatlan véleményekből nem születhet vita, vita nélkül pedig változás sem lehetséges.

Támogasd a Transtelexet egy kávé árával!

Munkánkkal minden nap magyar közösségeket tartunk képben, teret adunk helyi ügyeknek, és fontos erdélyi történeteket mutatunk be — függetlenül, szabadon. Ahhoz, hogy ezt továbbra is így tehessük, rád is szükségünk van.

Támogatom
Állítsd be a Transtelexet megbízható forrásnak!
Kövess minket Facebookon is!