Hányan is lehettek? Amit a Securitate lakosságarányos számai és hálózata mutatnak

A pár napja megjelent írásom után többen figyelmeztettek arra, hogy érdemes lenne pontosítani és tágabb összefüggésbe helyezni a közölt számokat. Igazuk volt. Az észrevételekért külön is köszönettel tartozom László László tanár úrnak.

Akkor pontosítsunk. Az alábbiakban a Securitate 1988. szeptember 24-i területi létszámadatait vetem össze a lakosság számával. Viszonyítási alapként az Országos Statisztikai Intézet (INS) 1989. július 1-jei megyei népességadatait használom. Románia lakossága ekkor 23 151 564 fő volt.

A Securitate területi apparátusa az 1988. szeptember 24-i kimutatás szerint összesen 5869 alkalmazottból állt: 5312-en dolgoztak a negyven megyei felügyelőségen, 557-en pedig a bukaresti szervezetben.

Ebből következően országosan körülbelül 3945 lakosra jutott egy területi Securitate-alkalmazott, vagy másképpen fogalmazva: 100 000 lakosra 25,35 alkalmazott jutott.

Ez persze csak statisztikai mutatószám. Nem jelenti azt, hogy minden területi alkalmazott operatív tiszt lett volna, és még kevésbé azt, hogy a represszió intenzitása levezethető az alkalmazottak puszta számából. Arra viszont alkalmas, hogy a megyék közötti aránytalanságokat az abszolút létszámoknál reálisabban lássuk.

A lakosságarányos adatok jóval árnyaltabb képet mutatnak, mint az alkalmazottak nyers száma. Tanulságos az összevetés, ha sorra vesszük azokat a megyéket, amelyekben jelentős magyar lakosság élt:

• Kovászna: 30,7 alkalmazott / 100 000 lakos (az országos átlag felett)
• Szilágy: 28,2 alkalmazott / 100 000 lakos (az országos átlag felett)
• Maros: 26,6 alkalmazott / 100 000 lakos (kissé az átlag felett)
• Bihar: 25,6 alkalmazott / 100 000 lakos (az átlag közelében)
• Hargita: 25,1 alkalmazott / 100 000 lakos (az átlag közelében)
• Szatmár: 23,0 alkalmazott / 100 000 lakos (az átlag alatt)

Ezekből az adatokból nem rajzolódik ki közvetlen összefüggés a magyar lakosság aránya és a Securitate hivatásos apparátusának nagysága között.

Kovászna esete valóban feltűnő: miközben abszolút számban itt dolgozott a legkevesebb alkalmazott – mindössze 73 fő –, a lakosság arányában mérve már az országos rangsor nyolcadik helyére kerül. Hargita a másik oldalon szinte hajszálra az országos átlag szintjén mozgott, Szatmár pedig érezhetően alatta maradt. Ez az eltérés óvatosságra int az etnikai alapú leegyszerűsítésekkel szemben.

Egyelőre nem került elő olyan központi szabályzat, amelyből kiderülne, milyen elvek alapján határozták meg az egyes megyei szervek keretlétszámait. A struktúrákat és a létszámokat központilag szabták meg, és a döntésekben szerepet játszhatott a határ menti fekvés, az ipari koncentráció, az egyetemek jelenléte, a közlekedési csomópontok, a nemzetközi turizmus és a nemzetiségi megoszlás is. Ezek súlyát levéltári dokumentumok alapján lehet majd tisztázni. A nemzetiségek által lakott vidékeken a nyelvtudás pusztán gyakorlati okokból is számított: a lehallgatásokhoz, levélellenőrzésekhez és a megfigyelésekhez elengedhetetlen volt a kisebbségi nyelveket ismerő tisztek vagy fordítók jelenléte.

Hogyan lehetett ekkora apparátussal felügyelni egy egész országot?

Az országos átlag első olvasásra meghökkentően alacsony: közel négyezer állampolgárra jutott egyetlen területi Securitate-alkalmazott. Hogyan válhatott a megfigyeléstől való rettegés mégis a mindennapi élet részévé?

A válasz nyitja, hogy a Securitate működését lehetetlen megérteni a fizetési listákon szereplő hivatásos állomány felől. A nyolcvanas évekre a testület szövevényes információs és operatív hálózatra támaszkodott. A tisztek munkáját kiterjedt besúgóhálózat, technikai lehallgatás, levélcenzúra, fizikai követés (filatúra) és a Belügyminisztérium más szerveivel való együttműködés egészítette ki.

A rendszer legfőbb támasza az információs hálózat (rețeaua informativă) volt.

Az együttműködők motivációi között óriási különbségek voltak. Akadtak, akiket zsarolással és fenyegetéssel törtek meg, mások előmenetelért, útlevélért vagy anyagi előnyökért jelentettek, és voltak, akik „hazafias” kötelességüket teljesítették. A beszervezési nyilatkozat aláírása ritkán mondja el a teljes igazságot egy ember tényleges szerepéről. Voltak beszervezettek, akik éveken át semmilyen használható jelentést nem adtak le, másokat megbízhatatlanság vagy passzivitás miatt idővel kizártak a hálózatból.

A beszervezést rendszerint alapos környezettanulmány előzte meg: feltérképezték a kiszemelt jelölt életútját, kapcsolatait, családi és munkahelyi hátterét, valamint azt, hogy milyen pozícióban juthat hozzá a legfontosabb adatokhoz. Közben a hálózati személy sem volt biztonságban, a politikai rendőrség őt is folyamatosan ellenőrizte – ez a magyarázata annak, hogy ugyanannak a személynek a neve gyakran eltérő dossziétípusokban bukkan fel.

Lényeges elválasztani a történeti és a jogi megítélést is. A hatályos román jog szerint a „Securitate együttműködője” minősítés megállapítása bírósági eljáráshoz és törvényi feltételekhez kötött. Ez nem fedi le a történészi kérdésfeltevést: azt, hogy valaki a valóságban milyen kapcsolatban állt a szervezettel, milyen információkat adott át, és a jelentéseinek milyen emberi következményei lettek.

Hány emberből állhatott ez a hálózat?

Erre nincs egyetlen univerzális adat. Marius Oprea történész kutatásai szerint a belső szolgálati normák alapján egy operatív tisztnek átlagosan negyven fős információs hálózatot kellett kiépítenie és kézben tartania. Ebbe a körbe a „besúgókon” túl az informátorok, együttműködők, rezidensek, támogató személyek és a konspiratív lakások gazdái is beletartoztak.

A fennmaradt adatok arányai beszédesek. Az 1989-es nyilvántartások szerint a hálózat mintegy 400 000 regisztrált személyből állt, és közülük több mint 137 000-en aktív státuszban dolgoztak. A CNSAS számításai szerint pusztán 1980 és 1989 között több mint 200 000 új embert szerveztek be.

Ez a nagyságrend rávilágít arra, miként lehetett viszonylag kevés hivatásos tiszttel széles társadalmi felügyeletet gyakorolni. Az arányosítással itt is óvatosnak kell lennünk: Kovászna 73 fős állományát nem lehet automatikusan beszorozni negyvennel, és kijelenteni, hogy a megyében 2920 ügynök tevékenykedett. A 73 alkalmazott jelentős része ugyanis technikai, adminisztratív vagy polgári alkalmazott volt, nem hálózattartó tiszt. A tényleges megyei hálózat méretét a korabeli, helyi összesítő kimutatások alapján lehet rekonstruálni.

A CNSAS által becsült országos beszervezési adatok jól mutatják a hálózat felduzzadását a Ceaușescu-korszak évtizedeiben:

• 1950–1959 között: mintegy 4000 személy
• 1960–1969 között: mintegy 6000 személy
• 1970–1979 között: mintegy 7500 személy
• 1980–1989 között: mintegy 9500 személy

(Az adatokért köszönet illeti Csendes Lászlót.)

A beszervezések folyamatos növekedése a Ceaușescu-rezsim paranoiáját és a társadalom egyre szigorúbb ellenőrzésére irányuló törekvését jelzi. A felügyelet mechanizmusához még egy tényezőt figyelembe kell venni: a Securitate nem légüres térben mozgott. A Belügyminisztérium többi szerve, mindenekelőtt a Milícia és annak speciális egységei beépültek ebbe az információs gépezetbe. Főleg a kisebb településeken, ahol nem működött önálló állambiztonsági kirendeltség.

Emellett a mindennapi intézményi életet is behálózták a hivatalos csatornák. Gyakorlatilag minden állami vállalatnál és intézménynél kijelöltek egy hivatalos összekötőt, aki nyíltan tartotta a kapcsolatot a Securitatéval. Ezt a munkakört rendszerint a személyzeti osztályok vezetői vagy az aligazgatók látták el, hozzájuk futottak be például az útlevélkérelmek is. Hozzájuk adódtak még a nyugdíjas tisztek, akik életük végéig „megbízható személyként” (om de încredere) szállították a jelentéseket, valamint az a feljelentési hullám, amely névtelen vagy aláírt levelek formájában árasztotta el a hatóságokat – a Securitate pedig minden egyes bejelentést alaposan elemzett.

Hogy a gyakorlatban mennyire kíméletlenül működött ez az összefonódás, azt a hálózati dossziékból (Retea) előkerült két eset mutatja meg.

Az első történet egy kolozsvári egyetemistáról szól, akit az 1956-os diákmegmozdulások után szerveztek be. Tanulmányai befejeztével egy erdélyi kisvárosban helyezkedett el, ahol homoszexualitás miatt letartóztatták, és börtönbüntetésre ítélték – abban az időben, amikor a román büntetőjog börtönnel sújtotta az azonos neműek közötti kapcsolatot.

A Securitate nem lépett közbe, hogy megvédje emberét. Éppen ellenkezőleg: a források szerint az állambiztonsági tiszt arra kérte a börtön vezetését, hogy az elítéltet használják fel a fogvatartottak közötti információszerzésre. Miután kiszabadult, környezetében a börtön még növelte is a hitelét: az emberek a hatalom meghurcolt áldozatát látták benne, így kevésbé gyanakodtak rá, információs értéke pedig megnőtt.

A második eset a vasúti rendőrséghez (Miliția CFR) kötődik. Egy fiatal erdélyi művész – nevezzük Z.-nek – rendszeresen megfordult a Magyar Népköztársaság bukaresti nagykövetségén. Filmeket nézett, folyóiratokat lapozgatott, és magyarországi lapokhoz jutott hozzá. Egyik alkalommal vonatra szállt, hogy hazatérjen Erdélybe, táskájában a követségről hozott kiadványokkal.

A vonat még robogott, amikor a célállomás vasúti milíciája utasítást kapott a Securitatétól: a peronra érkező szerelvényről szedjenek ki tíz utast igazoltatásra. Kilencet véletlenszerűen, a tizedik viszont Z. legyen. A razzia kívülről rutinszerűnek hatott. Z.-nél megtalálták a tiltott magyarországi sajtót, felvették a jegyzőkönyvet, és elindították ellene az eljárást.

A történet iróniája, hogy Z. maga is kapcsolatban állt a Securitatéval: rendszeresen jelentett a nagykövetség belső életéről és a látogatókról. Fogalma sem volt arról, hogy miközben a szervezetnek dolgozik, a gépezet őt magát is figyeli, és félreállítja, ha a helyzet úgy kívánja.

Ez a két eset pontosan jelzi a lényeget: a Securitate hálózatát tévedés lenne megfigyelők és megfigyeltek merev szembenállásaként leírni. Ugyanaz a személy lehetett egyszerre hírforrás és a megtorlás célpontja. Talán ez volt a pártállam legkeményebb fegyvere. Nem kellett minden polgár mellé tisztet állítani. Elég volt felépíteni egy olyan mechanizmust, amelyben soha senki sem lehetett biztos abban, hogy a környezete figyeli-e, vagy épp őt magát ellenőrzi az a szerv, amelynek jelent.