Hányan is voltak?

A történettudomány régi és máig lezáratlan kérdése, hogy mekkora időbeli távolság szükséges a múlt történeti feldolgozásához. A klasszikus történetírás hosszú ideig az időbeli távolságban látta a tárgyilagosság egyik feltételét: az idő múlásával kirajzolódhatnak a hosszabb távú összefüggések, hozzáférhetővé válhatnak a korábban titkosított források, és csökkenhet a közvetlen politikai vagy személyes érintettség.

A jelenkortörténet ugyanakkor éppen arra figyelmeztet, hogy a távolság önmagában nem teremt objektivitást. A kortárs vagy a vizsgált korszakhoz közelebb álló kutató még ismerheti annak nyelvét, társadalmi kódjait, elhallgatásait és utalásrendszerét; az idő múlásával viszont nemcsak a szenvedélyek csillapodnak, hanem tanúk, emlékek és értelmezési kulcsok is eltűnnek.

Abban talán nagyobb az egyetértés, hogy a múltat mindig a jelen kérdései felől vizsgáljuk. Benedetto Croce klasszikussá vált megfogalmazása szerint: „Ogni vera storia è storia contemporanea” – minden valódi történelem jelenkori történelem. A múlt akkor válik újra történeti problémává, amikor a jelen kérdései megszólaltatják.

Ebből a szempontból különösen feltűnő, milyen kevéssé dolgoztuk fel mi, romániai magyarok saját közelmúltunk intézménytörténetét. Emlékiratból, sérelemtörténetből és személyes visszaemlékezésből nincs hiány. Sokkal kevesebbet tudunk azonban arról, hogyan működött ténylegesen az a politikai és intézményi rendszer, amely 1945 és 1989 között meghatározta Románia – és ezen belül a romániai magyarság – életét.

Még a Román Kommunista Párt helyi és megyei struktúráinak személyi története sincs kellő részletességgel feltárva. Pedig 1989-re a párt taglétszáma elérte a 3,7–3,8 millió főt. Ez önmagában is arra figyelmeztet, hogy a kommunista rendszert nem lehet kizárólag a politikai rendőrség történetére szűkíteni. A Securitate a rendszer egyik legfontosabb elnyomó intézménye volt, de nem maga a rendszer. A pártállami struktúra részeként működött, és feladata mindenekelőtt ennek a politikai rendnek a védelme volt.

A rendszerváltás utáni emlékezetben ezzel szemben kényelmes magyarázattá vált a „szekus ország” képe. Mintha lett volna egyfelől a társadalom, másfelől pedig egy tőle elkülönült, mindenért felelős titkosszolgálat. Ez a kép erkölcsileg megnyugtató, történetileg azonban elégtelen.

Vegyük például Király Károly pályáját. A mai történeti emlékezet elsősorban a Ceaușescu-rendszerrel szembeforduló politikusként őrzi. Joggal. Ugyanakkor Király 1968-tól 1972-ig Kovászna megye pártbizottságának első titkára volt. Életútjának mindkét szakasza hozzátartozik a történetéhez. Éppen ezért volna fontos pontosan rekonstruálni, hogy első titkárként milyen intézményi kapcsolatban állt a megyei Securitatéval, milyen információkat kapott annak tevékenységéről, és milyen döntési vagy ellenőrzési jogosítványai voltak. Ezekre nem emlékezetpolitikai ítéletekkel, hanem dokumentumokkal kell válaszolni.

József Attila sorát parafrazeálva: a múltat be kell vallani. De történészként hozzá kell tennünk: a tények alapján kell bevallani – akkor is, ha azok kényelmetlenek.

Ugyanez vonatkozik a Securitate informátori hálózatára. A közbeszéd hajlamos minden együttműködőt egyszerűen „besúgónak” nevezni. A történeti valóság ennél összetettebb. Voltak önkéntes együttműködők, karrier- vagy anyagi előnyökért jelentők, ideológiai vagy „hazafias” kötelességtudatból együttműködők, és voltak olyanok is, akiket fenyegetéssel, zsarolással vagy más kényszerítő eszközökkel szerveztek be. Az erkölcsi felelősség kérdését ezért csak az egyes esetek dokumentumainak ismeretében lehet tisztességesen felvetni.

A romániai magyar társadalom számára ez a szembenézés különösen nehéz. Évtizedeken keresztül olyan kép alakult ki, amelyben a Securitate elsősorban vagy szinte kizárólag a magyar közösség ellen működő román állami erőszakszervezetként jelenik meg. A nemzetiségi megfigyelés és represszió természetesen valóság volt. De ebből nem következik, hogy a Securitate működésének egészét ezzel lehetne magyarázni.

Ahhoz, hogy teljes és egységes képet kapjunk a kommunista rendszer végének elnyomó apparátusáról, vagyis az Állambiztonsági Főosztályról (Departamentul Securității Statului – DSS), a Securitate utolsó vezetőjének, Iulian Vladnak az iratai adnak támpontot. A CNSAS által vizsgált dokumentumok 1988. szeptember 24-én készültek, és az A.C.N.S.A.S., Cab. I.V. 40. – Iulian Vlad kabinetje – jelzetű dossziéban találhatók. Ezek az elsőként közölt pontos adatok végre számszerűsítik az apparátus kiterjedtségét.

A források szerint a teljes személyi állomány összlétszáma 14 629 alkalmazott volt. Ez a központi apparátus és a Securitate csapatainak 8760 munkatársából, valamint a területi apparátus 5869 alkalmazottjából adódik össze.

Fontos hangsúlyozni, hogy ez az összlétszám magában foglalja a polgári alkalmazotti állományt is (personal muncitor civil – p.m.c.), ami mintegy 1200, katonai rendfokozattal nem rendelkező személyt jelentett. Őket rendkívül sokféle munkakörben foglalkoztatták: szakképzett munkásokként és technikusokként – többek között a speciális operatív technikai eszközök gyártását és karbantartását végző műhelyekben, lehallgatóberendezések és gépjárművek javításában, valamint fotó- és vegyi laboratóriumokban. Civil státuszban biztosították a logisztikai hátteret is szállító gépkocsivezetőként, épületek és raktárak adminisztratív személyzeteként, távközlési szakemberként, kisegítő gazdaságok vagy nyomdák alkalmazottjaként, sőt még az egyenruhákat készítő dolgozóként is. Szintén ebbe a kategóriába tartoztak a titkársági feladatokat ellátó gépírónők és adminisztrátorok – a kimutatásokban szereplő nők túlnyomó része vélhetően fordítóként vagy gépíróként dolgozott, operatív tisztek között ugyanis csak elvétve találni nőket.

Amikor a területi apparátus eloszlását térképre vetítjük, azonnal szembeötlik a meglepő aránytalanság. Kovászna megyében működött az ország legkisebb megyei Securitate-apparátusa: mindössze 73 alkalmazottal (12 nő és 61 férfi). Ráadásul a szomszédos, szintén többségében magyar Hargita megye is az országos lista végén található a maga 91 fős létszámával, miként Szilágy megye is mindössze 76 főt foglalkoztatott.

Ez a megoszlás önmagában természetesen semmit sem bizonyít a represszió intenzitásáról, de komoly kérdéseket vet fel a rendszer logikájáról. Miért volt ilyen alacsony a hivatásos állomány létszáma a tömbmagyar megyékben?

A térkép világossá teszi, hogy a masszív jelenlét nem etnikai, hanem gazdasági, ipari, határőrizeti és urbanizációs szempontok mentén alakult ki. Bukarest gigantikus, 557 fős apparátusán kívül a tengeri kijáratot és a külföldi hajóforgalmat felügyelő Konstanca (285), a nyugati határszélen fekvő Temes (271), a kőolajfinomítóiról ismert és kiemelt ipari bázisnak számító Prahova (261), valamint a jelentős egyetemi, kulturális és ipari központok, mint Kolozs (251) és Brassó (212) kötötték le a legnagyobb erőket.

A székelyföldi alacsony hivatásos létszám tehát nem azt jelenti, hogy a hatalom ne kísérte volna figyelemmel a térséget, hanem az ellenőrzés másféle mechanizmusára utal. Egy zártabb, kevésbé urbanizált, stratégiai ipari üzemektől és határátkelőktől mentes régióban nem volt szükség túlméretezett tiszti állományra: a párt helyi szervei, a milícia és a kiterjedt besúgóhálózat ennyi hivatásos irányítóval is kézben tudta tartani a mindennapokat.

Hogy a helyi apparátusokon belül milyen arányban dolgoztak magyar nemzetiségű tisztek vagy alkalmazottak, arra a CNSAS-hoz benyújtott nemzetiségi adatigénylés hivatalos válasza adhat majd pontos feleletet.

A számok önmagukban nem írják meg a történelmet. De van egy kellemetlen tulajdonságuk: képesek megzavarni a jól berögzült történeteinket. És talán éppen ezért érdemes komolyan venni őket.