Menekülés a legvidámabb barakkba

Magyarországon az ügynökakták 36 éves késéssel történő megjelenése számtalan megrázkódtatást okoz. A különböző országokban élő magyaroknak nem könnyű szembenézni azzal, hogy milyen kiszolgáltatott világokban is kellett élnünk, túlélnünk. A különböző generációk és a más-más országokban lakók másképp élik meg most a találkozást ezzel a múlttal.

Ez a találkozás az olykor blikkfangos cikkeken keresztül először csak az egyes személyek „feldobása” miatt okoz izgalmat. Annak felismerése, hogy ezeken túl hogy működött a rendszer – amiről fogalmunk sem volt –, nyilván lassabb folyamat.

Ma már kevesen gondolnak arra, hogy az egykori szovjet érdekszféra országaiban (Varsói Szerződés) a második világháború győztesei, vesztesei ugyanazt a szisztémát kapták. Mégis – már 1953-tól – jelentős különbségek mentén zajlott az élet. Hol az egyik országban, hol a másikban szakadt rá az emberekre „a lét elviselhetetlen könnyűsége”.

1956-ot követően az ismert események után, majd 1960/63-tól kezdve Magyarország lett a „szocialista tábor” legvidámabb barakkja. Ceaușescu hatalomra kerülése (1965), majd az 1971-es irányváltása után pedig Románia lett a legkegyetlenebb, legélhetetlenebb diktatúra, ahonnan először az Erdélyben több száz éve élő szászokat vásárolta ki az NSZK, majd a nyolcvanas évektől egyre erőteljesebben elkezdődött a magyarok menekülése is.

Az emberek nem jókedvükben, nem a több pénz, a jobb munkahely iránti kalandvágyból hagyták el szülőföldjüket. Ágoston Vilmos és családja 1986-ban érkezett Magyarországra hontalan útlevéllel. Az áttelepülés lehetőségét fiktív „családegyesítés” teremtette meg. Ágoston Romániában már egyetemista korában kivívta a Secu fokozott érdeklődését személye iránt, ami az évek során akár íróként, akár tanárként, akár patkányirtó segédmunkásként végigkísérte.

A Ceaușescu-diktatúrából kijutni Magyarországra évekig tartó procedúra, mely során a két ország szervei sajátos együttműködésben alakítják, „követik” a menekülők kálváriáját, s határozzák meg a feltételeket szinte egyénekre lebontva (szemben a szászok Romániából fix összegért való kiárusításával).

Aki tehát Romániából 1986 Magyarországára érkezik, már jól ismert figura Magyarországon is az állambiztonsági szervek előtt, amire feltehetőleg az érintettek maguk nem is gondolnak. Csak a civil szféra akkor még barátságos segítőkészségével találkoznak először, ami elviselhetővé teszi a kiállt procedúrák után a megérkezés első heteit, hónapjait. A Romániában folyamatosan működő félelem lassan oldódik, s fel sem merül, hogy az új hazában is működnek a „szervek”. Csak másképpen. Erre nem készülhet fel az áttelepült. Ráadásul ezt a világot nem ismeri, így gyanútlanul járkál az aknamezőn, ami a legvidámabb barakkban élők számára ismert és elkerülendő.

A ceaușescui keménydiktatúra körülményei között szocializálódott menekült, aki ott oly biztonsággal kiismerte magát, nem ismeri, nem ismerheti, nem láthatja át a lájtos kádári Magyarország rafinált működését. Nem ismeri a „gondoskodó állam” fikciójában kialakult „homo kadaricus” embertípust, aki 1956 drasztikus vérbefojtása és a bosszú évei után perverz szerződést kötött a hatalommal: „legyen meg a napi zsíroskenyér s az üveg sör – mi pedig befogjuk a pofánkat” (csepeli munkás korabeli interjújából).

Atomizálttá vált a társadalom. Egyéni kis kapcsolatrendszerekben működik, viszonzott szívességekért intézik az emberek az ügyeiket, nem politizálnak, kedvenc italukat, a konyakot (!) választott vezetőiken keresztül fogyasztják, lehet 3+2-es vicceket mondani (ami miatt régebben aki mondta, 3 évet, aki hallgatta, 2 évet kaphatott, főleg, ha a kocsmán kívül, az utcán hangoskodott). De ahhoz képest, ahol a Securitate mindenhol jelen van, ahol az utcáról eltüntethetik az embert úgy, hogy a családja hónapokig semmit nem tud róla, a romániai hiánygazdasághoz, a sorban állások világához, árammegvonásokhoz képest ez a világ mégis a viszonylagos jólét illúzióját kelti. A „megcsináljuk okosban” kis fusizó világa megtanulandó, reménykeltő lehetőségnek tűnik. A csapdák pedig nem látszanak.

Pedig Magyarországon az adott berendezkedésben vannak különösen kényes területek: a művészetek, a kiállítások, az egyetemek, a sajtó világa... Ahol Haraszti Miklós szociográfiai műve, a Darabbér csak szamizdatban jelenhet meg, s ha a filozófusok vagy szociológusok hangoskodnak, útilaput kötnek a talpukra (Fehér–Heller; Szelényi Iván). Az Írószövetségben az MSZMP KB-ból jött elvtárs „mutatja az utat”, s akinek nem tetszik, szilenciumot kap, vagy kizárják.

Ágoston Vilmos a sajtóban akar elhelyezkedni. Diurnus – Bodor Pál – segíti. De a sajtóban dolgozni, annak ára van, ami váratlanul éri. Íme, már be is kapta a legvidámabb barakk titkosszolgálata. A Magyar Nemzet újságírója. A titkosszolgálat természetesen nem tud vele mit kezdeni, mert nem teljesít. Nincs „M” /Munka/ dosszié. Úgy egy év múlva el is engedik, békén hagyják.

Közben 1988/1989-ben már rendesen rohad a rendszer Magyarországon is, a nagy Szovjetunió szorítása enyhül, új szelek fújnak (ha nem is fényesek). Pörögnek az események, 1988. jún. 27-én szolidaritástüntetést tartanak Budapesten a romániai falurombolás ellen, megindul az MSZMP átmentésének folyamata. 1989. június 16-án megtörténik a temetetlen holtak, Nagy Imréék újratemetése, az egypártrendszer elutasítása, és Magyarország mint éltanuló átcsúszik a szocializmusból a „rothadó kapitalizmus” világába.

A Damaszkuszi úton óriási a forgalom. 1990 után abban a hiedelemben élünk, hogy ha kimentek az orosz katonák és a KGB, immár a többpártrendszer és a magyar kormányok szuverén módon, szabadon építkezhetnek.

Mint a 6-os kartonok nyilvánossá tételével egy időben megjelenő ’Magyarország orosz fogságban’ podcastból, illetve Panyi Szabolcs ’Barátság extrákkal – Putyin szolgálói és szolgálatai Magyarországon’ című, most megjelent könyvéből tudhatjuk, ez nem így volt. S ezt Ágoston Vilka jól érezte. A kétezres évek elején lányuk után az akkor szabad világnak látszó USA-ba költöztek, ahol Kegyelemkenyéren c. könyvében megírja, milyen is volt Ceaușescu Romániájából áttelepülve a legvidámabb barakknak számító Magyarországon élni.

Jó, hogy már nem olvashatta a Transtelex Menekülés Romániából, beszervezés Magyarországon című cikkét, amiből mi, túlélők, ma, 2026 novemberében megtudhattuk, hogy aki elhagyta Erdélyt, az „a diktatúrák kettős szorításába” kerülve, nem kizárt, hogy „beszervezhető” ember lett.

A halott már nem védekezhet. Annyit lehet tudni, hogy Ágoston Vilmos úgynevezett „07-es kizárt hálózati személyként” lett számontartva a kiváló magyar állambiztonságnál, ahol viszont nincs „M”, azaz Munkadossziéja, ami azt bizonyítja, hogy nem működött együtt a Szervekkel Magyarországon.

Ma kísértetiesen időszerű Petri György és Esterházy Péter beszélgetéséből idézni, mely 1996 márciusában jelent meg a Beszélő az évi első számában: „Én siralmas dolognak tartom, hogy most, hat évvel a dolgok végezte után sem tudunk többet a Kádár-korszakról, mint annak idején. Hogy ezt a kétségtelenül nagyon nehéz, nagyon kínos processzust az egész társadalom elutasította magától. Nevezetesen azt, hogy hol élünk, a tudható tényeket sem tudjuk. Működési mechanizmusokat, és így tovább. Érthető egyébként, mert nem volna barátságos foglalatoskodás. (...)”

„A diktatúrát a félelem működteti. Egy nyugati számára felfoghatatlan a diktatúra. Mert nem értették. Nyilván veled is megtörtént, hogy ültél a Váci utcán egy campari mellett egy gonosz kapitalistával, ő fizette a cechet, és amikor mondtad neki, hogy ez egy veszélyes hely, és közben meglötykölted a jeget a campariban, akkor ő nem igazán értette, hogy mi is a problémánk. Hisz a campari is abszolút rendben volt. De hogy miközben az élet élt és élni akart, ki mennyire árulta el saját magát, az alkat, neveltetés, szituáció, szerencse és életkor nagyon bonyolult keverékén múlott. És nagyon nehéz kritikai, pláne morális alapozású kritikai állításokat fogalmazni erről. Valamit majdnem mindenki elárult, egy kézen megszámlálhatom, aki nem keveredett be ebbe a rendszerbe. Nagyon kényelmetlen volna ennek a tisztázásába ma belemászni…

36 év késéssel végre „belemásztunk”. Viszont úgy látszik, nemcsak „egy nyugati számára felfoghatatlan a diktatúra”, felfoghatatlan az élet a „legvidámabb barakkban”. Felfoghatatlan önmagunknak is.