Elitképző (volt)-e az MCC? Szülők a magánérdek és közjó feszültségében

Az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom (EEM) által kiadott állásfoglalás érezhetően megütközést keltett olyan szülőkben, akiknek gyereke korábban az MCC valamely képzését, tipikusan a FIT programot igénybe vette. Ezen a ponton, azt hiszem, sokan, akik a mozgalmunkkal amúgy azonosulnak, ezúttal csalódtak vagy legalábbis értetlenül állnak a kritikák (egy része) előtt.

Ez a szöveg erre reakció. Hetek óta tervezek írni, de a nyár általában nem kedvez a lassan, óvatosan fogalmazó véleménycikk-írásnak. A szöveg nem az EEM álláspontja, és nem is tudományos – bár kifejezetten törekszem arra, hogy amit kutatóként feltárok és megértek, azt használjam is. Azt hiszem, nem történhet jobb a közéletben a vitánál, a szempontok ráérős, megfontolt kibontásánál és ütköztetésénél, ezért sem akartam letenni a megírásáról. Egyetlen dolog nehezíti ezúttal a konstruktív vitát, éspedig, hogy ennek tárgyát a vitapartnerek gyerekei képezik, akikkel – és amely témával – kapcsolatban talán a legnehezebb a távolságtartás és a kritikai hozzáállás. Ezt mindvégig szem előtt tartom (nem is esik nehezemre, két kamasz szülőjeként).

Még egy pontosítás: az EEM által kifogásolt jellemzők közül én mindössze eggyel foglalkozom: a program társadalmi igazságtalanságával. Az, hogy a Fidesz az MCC-t a nyíltan is meghirdetett kultúrharc egyik fontos szereplőjének tekintette, és látta is el ennek érdekében erőforrásokkal, és hogy ennek a populista konzervatív programnak rendelődött alá minden, azt tényként kezelem, de – a személyes blogomon ezt leírhatom – engem ez nem annyira érdekel, ilyesmire találunk példát más ideológiák esetében is. Mondjuk, ha végtelen időm lenne ilyen blogbejegyzéseket írni, akkor biztosan megkapirgálnám azt, hogy akiket oktatóként foglalkoztattak, őket milyen arcpirítóan kis összegekért kérték fel, a helyi, erdélyi (gyarmati) szakértőket mindenképpen. (Engem például 2020 őszén, amikor az erdélyi közbeszéd még egyáltalán nem tematizálta, a magyarországi sajtó viszont leírta, hogy milyen milliárdokkal stafírozták ki az MCC-t, felkértek egy másfél órás előadás megtartására. Nagy dilemmázás után elvállaltam [mondván, inkább tőlem halljanak a genderről, mint mástól], de az igazi pofára esés akkor következett, amikor kiderült, hogy ingyen gondolták. Mint megtudtam, más is ingyen tartott órát addig; azért én kértem egy szimbolikus összeget, amelyet azon mozdulattal át is utaltam a legkedvesebb erdélyi magyar szervezetemnek.)

Szövegem központi állítása: az általános iskolásoknak szóló program lényegében lefölözte a legjobb társadalmi helyzetben levő családok – valamilyen, a szülők számára is ismeretlen szempontú – legígéretesebb gyerekeit, teljes közönnyel viseltetve az erdélyi magyar fiatalok valós társadalmi és oktatási nehézségeivel szemben. Vagyis miközben úgy tűnhet, hozott az erdélyi magyar gyerekek 2%-ának valamiféle egyéni hasznot, a közjót nemcsak hogy zárójelbe tette, hanem egyenesen ártott is neki. Tekintettel azonban arra, hogy három olyan évtized van mögöttünk, amelyben a szemünk, fülünk és lelkünk teljesen immunissá vált a társadalmi egyenlőtlenségekre és igazságtalanságra, és vergődésünk órájában is kapaszkodunk a meritokrácia hamis ideáljába, nem várható el, hogy az érintett szülők értsék, mire gondolunk elitképzés alatt, hogy miért volt problémás az MCC szelekciója. Hogy miért okozott kárt a közösségünknek, miért áldozta be ismét a közjót a kevés egyéni érdek oltárán. Tudom, hogy nagyon hosszú szöveg, de olyan szociológusként, aki éber pillanatainak nagy részét az egyenlőtlenség és a nők és gyerekek esélyeinek megértésével tölti, nem tehetek mást, mint tudásom szerint legjobban elmagyarázni, milyen megfontolások húzódnak meg állításunk mögött.

Az első részben azt bontom ki, hogy ha a társadalomban levő osztályok, csoportok egy jelentős része kimarad egy programból, akkor ott ezért a szűrés a felelős. A másodikban röviden írok arról, hogy ez miért baj. Miért baj, ha a gyerekem néhány kedves, okos gyerekkel együtt pénzügyi tudatosságról, máskor románt és esszéírást tanul szombatonként? A harmadikban azt, hogy miért nevezzük ezt mi elitképzésnek, amikor ezek a szülők mindennek érzik magukat, csak elitnek nem. Végül pedig, hogy miért volt ugyanakkor racionális és érthető az, hogy a szülők elküldték gyerekeiket e képzésekbe, és miért érthető a reménykedésük, hogy a program folytatódni fog.

A tehetséges gyerekek vettek részt, nem a gazdagok. Igen?

Amennyire ezt meg tudjuk ítélni, nyilvános adatok hiányában, a résztvevő gyerekek 90% fölötti arányban származtak diplomás családokból. Ma az erdélyi magyar társadalomban a legoptimistább becslések szerint is a 35–54-es korosztályban 20% körül vannak a diplomások. Vagyis a FIT-ben résztvevők eleve a társadalom legszerencsésebb, kevesebb mint 20%-ából jöhettek. És ez soha, de soha nem véletlen. Nem a program gyermekbetegsége, nem múló hiba, nem „így esett”, hanem – attól félek – a program lényege. A program látszólag a tehetségre szűrt, valójában a szülők státuszára. A tehetség ugyanis, ha komolyan gondoljuk, egyenletesen oszlik el a státuszcsoportok között. Ha egy programban nagyítóval sem találjuk meg a buszsofőr, a kórházi ápolónő, a több műszakban dolgozó pénztáros, a munkanélküli, a feketén takarításból élő szülő gyerekét vagy a roma gyereket, akkor az a program mélységesen igazságtalan, és láthatatlanul bár, de úgy állította be a szűrőmódszerét, hogy csak a felső 20%-ban keressen.

Ez akkor is igaz, ha a program felelősei ezt nem tudatosan, előre eltervezetten tették. Mondhatnám, hogy mi a romániai társadalomban semmit sem teszünk nagyobb gyakorlottsággal, mint szelektálni származás szerint, és kizárni a másokat. A szülők maguk annyira ebbe szocializálódtak az elmúlt 30 évben, hogy aki nem a társadalmi igazságtalansággal, a gyerekek esélytelenségével, statisztikákkal kel és fekszik, attól nem várható el, hogy ezt észrevegye. A gyerekeink ugyanazokkal járnak iskolába, úszni, nyári táborba, magánórára, cserkészetbe, egy nagy (kb. a teljes társadalom egyötödét kitevő) burokban élünk. De hatalmas a programszervezők mulasztása. Nekik látniuk kellett volna, és a sok eurómillióból jutnia kellett volna egy szakértő – szociológus, pedagógus, szociálpolitikus – megkérdezésére, jó gyakorlatok felkutatására. Hacsak nem az elit elitjének lefölözése volt a cél.

De hát kinek baj, ha az én gyerekem kap valami értékeset pluszba?

Tudom, hogy ez a világon a legnehezebb: a saját gyerek kapcsán belátni azt, hogy a 80% érdekeinek folyamatos hátrahagyása, az alsó egyharmadról való totális lemondás nagyobb költséggel bír, sokkal nagyobb veszteség, mint amennyit az én gyerekem nyer. A fenti bekezdésekben előbb arról győzködtem az olvasót, valami nem stimmelhetett a szelekció során alkalmazott tehetségfogalommal, ha oda a gyerekek elsöprő többsége nem fért be. Most viszont továbbmegyek, és azt mondom, az egyéni, jó társadalmi helyzetű gyerek tehetséggondozása káros a közjónak. Megpróbálom kifejteni.

Az oktatási rendszer a világon mindenütt, a legkomolyabban vett jóléti társadalmakban is lejti a pályát a jobb státusú gyerekeknek. E tekintetben Románia az egyik legrosszabb hely: az az oktatási pálya, amelyet egy gyerek befut, legnagyobb részben függ szülei iskolázottságától és jövedelmi helyzetétől. Ennek okait egy ilyen szövegben nem lehet kimerítően számba venni, inkább ízelítőként mondok néhány példát:

• Az iskola nem „általában kultúrát” közvetít, hanem a középosztály kultúráját, azokét, akik működtetik. Ez nem jó és nem rossz, ez tény. Ez a kultúra (könyvek, irodalom, zene, viselkedés, öltözködés, időmenedzsment, hanglejtés, szókincs stb.) sokkal ismerősebb lesz a középosztálybeli (diplomás szülők) gyerekének. A munkásosztálybeli, alsó-középosztálybeli, szegény, roma gyereknek a kultúrája nem rosszabb (bár a közgondolkodás óhatatlanul leértékeli a mulatós zenét, a csipszeket, a cicomás öltözködést stb.), csak más. Ez az ismerősség, ha semmi egyéb esélyelőnyben nincs is, eleve könnyebbé teszi a jobb társadalmi helyzetben levő gyerek tanulását.
• A középosztálybeli családok élete ma a gyerekek oktatása körül forog, de ez nem azért van, mert ők felelősebbek, hanem mert van okuk azt remélni, az oktatás tényleg lehetőség a gyereküknek, és főleg: mert megtehetik. Rugalmasabban dolgoznak, jobban értik, hogy mi történik az iskolában, több idejük van, nagyobb ráhatásuk van.
• Az iskolaválasztás a középosztály privilégiuma, ahol szegényebbek élnek, ott egy iskola van, vagy ha kettő, a másikat a középosztály csinálta magának, és úgysem engedi közel a szegényebbet.
• Jobb társadalmi helyzetből lehet csak segíteni a gyereknek: anyának van délután ideje együtt tanulni, nem több műszakban dolgozik, érti a tananyagot, digitális eszközöket használ, van kivel konzultálnia, ha meg nem, ki tudja szervezni (meg tudja vásárolni a magánórát).
• A szülő képzettsége miatt jobban tudja kísérni a gyerek fejlődését, van kapcsolathálója, ha segítséget kell kérni, van pénze azt megfizetni.
• A nyár programokkal telik, kirándulásokkal, (fizetős) táborokkal, külföldi utakkal, sporttal. Együtt.
• A középosztálybeli szülő jobban, hatékonyabban „menedzseli” gyereke iskolai pályafutását, megfelelő tanárt tud keresni, érti a felvételi rendszert, tárgyalóképesebb a tanárral.
• A gyerek habitusa (ruházata, élelmezése, uzsonnája, felszerelése, könyvei, szókincse) jobban illeszkedik az iskola világához.

Vannak olyan oktatáskutatók, a jelenlegi magyarországi oktatási miniszter, Lannert Judit is közéjük tartozik, akik azt állítják, a „jó iskolák” nem önmagukban jobbak, hanem a gyerekek társadalmi hátterére építve tudnak jobb eredményt produkálni.

Nagyon nehéz erről szociológusként laikusok számára beszélni, hiszen a legdrágább és legmélyebben gyökerező magától értetődőségeket kell hozzá megkérdőjelezni. A szülő összes munkája, figyelme, aggodalma és erőfeszítése arra irányul, hogy gyermekét boldognak és sikeresnek lássa, és akkor jönnek egyesek, számokat lobogtatva, és azt mondják, a mérce, melyet a tehetségek, az arra érdemesek kiválasztásához használtunk, rossz és torz? Nem erről van szó természetesen. A kettő egyszerre igaz. A FIT-ben tanuló gyerekek egyszerre (voltak) tehetségesek, okosak és kitartók, és egyszerre igaz az, hogy a szóba jöhető gyerekek több mint 80%-a be sem állhatott a sorba, hogy megmérettessen. És ez nemcsak őrülten fáj és igazságtalan, hanem sokba van és lesz ez nekünk. Erre a megoldás nem az, hogy mostantól ne adj meg mindent a gyerekednek, ne „fektess” a jövőjébe, mert a cigánysoron éheznek. Vagy ha bármit teszel és adsz neki, bűntudattal tedd. Te ezt egyénileg nem tudod megoldani. A mérhetetlen oktatási szegregációt az egyéni szülő nem tudja megváltoztatni, nem veheti el a gyerekétől az esélyt a társadalmi igazságosság nevében.

De a program felelősének ott volt a kezében minden eszköz. Gondoskodhatott volna arról, hogy kritikailag lebontsa azokat a szelekciós mechanizmusokat, amelyek csak a középosztály gyerekeit szűrik ki. Ez a program természetesen egymagában nem tudta volna korrigálni az évtizedes szegregáció hatásait; kemény és kérlelhetetlen falak ezek. De ezek után nem is állíthatja magáról azt az MCC, hogy az erdélyi magyar társadalom javát szolgálta volna ez a program.

A romániai (magyar) közpolitika rendkívül középosztályfókuszú, csak ennek az egyötödnek a látszólagos érdekeit tartja szem előtt. Ugyanazt követik el a közösségünkkel, mint az egyszeri magyarországi, aki csak a székelyharisnyás, tájszólást használó, a vajat maga köpülő, népdalt éneklő magyart azonosítja az erdélyivel. Saját politikai elitünk ezzel szemben, osztályvakságában úgy tesz, mintha az erdélyi magyarság városi diplomásokból, a piaci szolgáltatásokat megvásárolni képes, kétszülős családokból állna. Ha az előbbi fáj, ezt miért nem nehezményezzük? Hol marad a szolidaritásunk, amikor megfeledkezünk arról a 80%-ról, amely a fenti ideáltípusból kimarad?

Nagy árat fizetünk máris ezért. Én csak amolyan „maga módján” keresztény vagyok, de hogy fér ez össze a kereszténységgel, hogy cigány gyerekek konténerekben tanulnak? Milyen szolidaritás az, amely csak a felső egyötödre terjed ki? Miféle szolidaritás az, amely hagyja szélnek ereszteni a kevés szociális munkást minden megszorításkor, vagy amely elvenné a legszegényebbektől a gyerekpénzt? De vannak bőven utilitarista érvek is arra – bár magam ezeket emlegetem legkevésbé szívesen –, hogy miért érdemes a közjót is szem előtt tartanunk: ha az iskolában nem tesszük lehetővé a mobilitást szegényebb gyerekeknek, akkor újra és újra, mind nagyobb lesz azok csoportja, akik betegebben és rövidebb ideig élnek, akik nem fognak tudni gyerekeikkel tanulni, akik vizes fával és ruhával tüzelnek, és akik újra és újra az AUR-ra szavaznak majd, amíg ránk, mindannyiunkra nem dől az a világ, amelyben senki nem törődött velük.

És igen, lehet, hogy csak a gyerekek 2%-a vett részt e programokban, de ez éppen az a 2%, amely a leghangosabb, legjobb érdekérvényesítő képességgel bír, ha és amikor az oktatási rendszer hiányosságait számon kell kérni a döntéshozókon. Azok, akik leginkább beleállhatnának ügyekbe, azokat pacifikálja ez a képzés, kevésbé érezve nyomasztónak a rendszerhibákat. Vagyis ők „kilépnek” a rendszerből, ahelyett, hogy a többség hangja (is) lehetnének. Természetesen ez sem az MCC-vel kezdődött, a „kimenekítés” alternatív iskolákba, a magánórák mind-mind ilyen „kilépési” stratégiák, és természetesen a felelős szülő nem fogja tétlenül végignézni, hogy megfelelő romántudás nélkül jön ki a gyereke az iskolából, ha egyszer képes a magánórákat megfizetni. De az MCC további ellenösztönzője volt annak, hogy a legképzettebb, leghangosabb és legcselekvőképesebb szülők nyomást tudjanak gyakorolni a döntéshozókra.

A fentiek fényében ezt tartom az MCC legnagyobb bűnének erdélyi vonatkozásban: a bőséges finanszírozás ellenére sem tekintettek túl saját szűk társadalmi közegükön, cserben hagyva az erdélyi magyar gyerekek legnagyobb részét.

Ez elitképzés volt? Ugyan már, én nem vagyok elit!

Tudom. A romániai társadalomban – és ez hatványozottan igaz az erdélyi magyar közösségre – vékony és sérülékeny a középosztály, és ez ugyanannak a berendezkedésnek a rákfenéje, amely ilyen mélyre szabdalta az egyenlőtlenséget, és ilyen népessé tette a reményvesztettek csoportját. Közös kudarcunk, hogy Romániában egy tanulmány úgy becsüli, 20% a teljes népességben a középosztály aránya, ha végzettség szerint nézzük. Ha más ismérvet alkalmazunk viszont – mint a pénzügyi biztonság és kiszámíthatóság, nem önkizsákmányoló munkavégzés, kiszámítható és jó minőségű közszolgáltatások, szabadidő és kultúrafogyasztás, társadalmi ügyekre fordítható erőforrások –, akkor ez az arány sokkal kisebb lesz. Tudom, hogy azok a középosztálybeli szülők, akik úgy érezték, a gyerekük méltatlanul rossz oktatást kap, és kapva kaptak az MCC-n, reggeltől estig dolgoznak, sokakat megrengetne, ha váratlan kiadás ütne be, kicentizik a nyaralást; ha közszolgáltatásra van szükségük, őrült munka a jót megtalálni, és természetesen fizetősre kényszerülnek. Éber pillanataik zömét a gyermekeikért való aggódás tölti ki, oktatásuk fölötti őrködés fél-, néha főállás. Velük tanulnak, előre gondolkodnak. És ha egy idős hozzátartozó ágynak esik, összedől a nehezen összetákolt rendszer. Mert nincs benne slack, nincs benne tartalék, nincs benne biztonság. Bizonytalanság és szorongás van.

Ez volna az elit? Ugyan már! Sajnos azt kell mondanom, amilyen a társadalom, olyan a középosztálya és az elitje. Prekár és ingatag. A lelkét odaadná a gyermekéért, nemhogy az MCC-re szemet hunyjon – hiszen ő is látja, milyen kiszámíthatatlan gazdaság várja a fiatalokat. De ez a kiszámíthatatlanság nem a természet rendje, ez közös „vívmányunk”. Nemcsak a technológia fejlődése kelti a bizonytalanságot, hanem egy olyan munkaerőpiac is, amely egyre rosszabb feltételeket kínál a fiataloknak. Ugyanattól vagyunk mi is rosszul, ami miatt az egyenlőtlenség mély. Megfordítom: ha elkezdenénk végre közös ügyekért küzdeni, ha jobb és színvonalasabb és univerzális közszolgáltatások jutnának mindenkinek, ezzel nemcsak a 80%-nak, hanem nekünk is jobb lenne. Ha a szegény gyereknek megtanítanánk a románt és az angolt az iskolában, akkor a mienknek sem lenne különórára szüksége. Minden jó pedagógus tudja: a felzárkóztatás és a tehetséggondozás ugyanaz a munka, ugyanannak az erőfeszítésnek a két oldala, és együtt a legizgalmasabb, mert együtt tudnak leginkább kibontakozni a gyerekek.

A legracionálisabb és legmagátólértetődőbb dolog volt az, hogy éltetek az MCC-vel

Ne menjen szociológusnak az, aki nem bírja jól az ellentmondásokat, az egyrészt-másrészteket, azt, hogy valami egyszerre lehet igaz és egy másik kontextusban hamis. Mert minden fentebbi gondolat ellenére pontosan tudom, hogy az MCC-re nem lehetett nemet mondani. Akkor is, ha szelektív, akkor is, ha ideológiát rejt magában. Mert az egész gazdasági és társadalmi rendszer, amelyben élünk, arra épít, hogy a (középosztálybeli) szülők majd elvégzik azt a munkát, amelyet a társadalom elmulaszt. Lehet GDP-arányosan szégyenletesen keveset fordítani az oktatásra, amíg a szülők (anyák) délután tanulnak a gyerekkel, amíg ki tudják fizetni a magánórákat. Lehet keveset fizetni a (javarészt női) pedagógusoknak, embertelen munkavolumennel terhelve őket, amíg úgy fogják érezni, a gyermekeikre fordítandó időt még mindig ez a pálya teszi lehetővé. Az a humántőke, amely kikerül ma a középiskolákból és az egyetemről, sehol sem lenne a szülők inputja nélkül. A szülők főállásban járnak iskolába gyerekeikkel – ezt lehet, hogy felelős szülőségként élik meg, de ez a rendszerhiba egyik tünete. Ha igazán esélykiegyenlítő lenne, az oktatásnak a szülők nélkül kellene működnie. Amíg viszont az anyák legfontosabb feladata sasként körözni a gyerek iskolai tanulása körül, az érdem és a tehetség sem azt jelenti, amit első hallásra gondolnánk.

Erről szól az intenzív szülőség/anyaság fogalma, erről szólnak a kutatásaink. Hogy a roskatag, kiszámíthatatlan rendszer által hagyott űrt hogyan tömik be a szülők őrült erőfeszítéssel, és ezzel hogyan gondoskodnak ők gyermekük későbbi boldogulásáról egy olyan társadalomban, amelyben lényegében befagyott a társadalmi mobilitás. Ennek az egésznek a COVID-lezárás egyfajta szimbolikus laboratóriuma volt. Az oktatási munkát lényegében az egész társadalom kiszervezte a családoknak, ahol az anyák vitték azt sikerre sokszor teljes idejű munkájuk mellett. Ezek vagyunk. Ennyit tudunk. És ebben a műkörmös, a jegyeladó, a pénztáros, a bejárónő, az általános iskolát végzett szülő nem tud helyt állni.

A rendszer abból profitál, hogy versenyt futva önmagunkkal, állandó önreflexiós állapotban és állandósult bűntudattal a mindent próbáljuk gyermekeink rendelkezésére bocsátani. Mert tudjuk, hogy kemény idők várnak gyerekeinkre. És akkor jönnek valakik, ezúttal elveket lobogtatva, és azt mondják, az MCC-re nemet kellett volna mondanunk?

Tudjuk, hogy nem lehetett nemet mondani. Tudjuk, hogy az MCC maga erre a kétségbeesésre, a szorongásra, hogy helyt áll-e majd a gyerekünk, és az intenzív szülőségre épített, amely elaltatja az etikai aggodalmakat.

Remélem, itt vagy még. Fontos hangsúlyoznom, hogy látjuk a színét és fonákját is, és nem moralizálunk. Hogy egyszerre gondoljuk azt, hogy az MCC mindennek a megtestesítője, amivel szemben az EEM létrejött, és amiért én, a szöveg írója kimerészkedem imádott hivatásom, az egyetemi oktatás és kutatás (olykor nem mindig) óvó falai mögül. És egyszerre értjük, hogy nem lehetett ebben a helyzetben mást tenni, mint a gyerek majdani boldogulására optimalizálni olyanoknak, akiknek jobb anyagi helyzete ellenére sincs semmi bizonyossága, hogy révbe érnek-e majd felnőttként.

De arra kérünk, fontold meg érveinket. Egytől egyig a középosztályhoz tartoztok, akik a rendelkezésetekre álló (keményen felépített) gazdasági, kulturális és kapcsolati tőkétekkel, éberségetekkel és gondoskodásotokkal, és azzal, hogy gyerekeitek még mindig a romániai közoktatás és egészségügy legjavát kapják, meg fognak tudni kapaszkodni a középosztályi létben. Jól fizető állásuk, lakhatásuk lesz, a klímaváltozásnak legkevésbé kitettek csoportjához fognak tartozni, legjobb esetben pedig olyan szakmájuk lesz, melyet szeretnek is. Nem megy automatikusan, de a szülői részvétel (ez a parentifikált oktatás fogalma) révén biztosan előbb vagy utóbb eljutnak oda.

Nem értek a tehetséggondozáshoz, és nem tudom, mi veszi majd át az MCC helyét, ha ugyan bármi. De ha lesz még valaha tehetséggondozásra lehetőségünk, az nem kerülheti meg a fenti (és még további) kérdéseket – már ha felelősen tényleg a közjót tartja szem előtt. És ehhez nem kell a jó társadalmi helyzetben levő gyerekek érdekeinek sem sérülnie. Az MCC egy talált pénz volt, nem a romániai rendszer erőforrásaiból gazdálkodott. Ha lenne még lehetőség folytatni, jó reflexiós lehetőség és gyakorlat lehetne arra, hogy hogyan lehet felépíteni a valós társadalmi szolidaritást és a valós, mindenkinek esélyt adó tehetséggondozást. Felszabadító lenne megtapasztalni, hogy van arra eszközünk, hogy megtaláljuk a jó hangú, jól számoló, ügyesen szavaló, és suk-süközése ellenére is fantáziadús meséket szövő kisfiúkat és kislányokat a kisvárosban, a szórványbeli faluban vagy nagyvárosoktól távol eső falvakban. Vagy a roma zárványokban. És nem is kerülne nekünk semmibe. Az ilyen projektek adnának igazán sokat az erdélyi magyar közösségnek, de nélkületek, akik ezt idáig elolvastátok, akik csettintésre eléritek a döntéshozókat, akik társadalmunk legjobb érdekérvényesítői vagytok, és akik értitek, hogy az egyéni érdek és a közjó össze is békíthető – nélkületek nem fog menni.