Az érvek ütköztetése helyett belső ellenségképzés. Az etnopolitikai vita margójára

Az etnopolitika-vitában több mint 15 írás jelent meg és az ennek otthont adó Transtelex mellett, más médiumok, az ÚjSZem, a Maszol, a Főtér, a Krónika és a Magyar Nemzet is bekapcsolódtak. Az 1990-es és 2000-es évek hőskora óta először az RMDSZ csúcsvezetősége is részesévé vált a vitának. Csoma Botond az RMDSZ szóvivője több alkalommal megszólalt, mi több Kelemen Hunor is közzétett ebben a periódusban egy a témához részben illeszkedő esszét.

Mielőtt azonban hátradőlnénk és ünnepelni kezdnénk az pluralizmust és a vitát, vagy még tovább menve, az újraéledt erdélyi magyar nyilvánosságot, ahogy ezt sajnos többen teszik, érdemes megállni egy pillanatra és közelebbről megnézni, hogy a közösségen belül hegemón hatalmi pozícióban levő RMDSZ képviselői hogyan is csatlakoztak a vitához.

Az RMDSZ képviselői sokszor, öt alkalommal szólaltak meg. A főszerep a Csoma Botondé volt, aki az RMDSZ parlamenti képviselője, képviselőházi frakcióvezetője és szóvivője. Ő négy véleménycikkben válaszolt a Pluralizmus Erdélyben kezdeményező csoport, Borbély András (itt és itt) és Salat Levente felvetéseire. Mellette Kelemen Hunor is közölt egy esszét a vita első periódusában. A Csoma Botond szövegeire fókuszálok, hisz Kelemen Hunor esszéje látszólag nem is vett tudomást a Transtelexen folyó vitáról, nem reagált az ott leírtakra. Az RMDSZ elnöke nem folytatott párbeszédet csupáncsak kinyilatkoztatott. Ezzel szemben Csoma, aki egykor a Szabadelvű Kör elnöke is volt, valószínűleg komolyan gondolja, amit saját közösségi oldalán állít, hogy „a vitát, az érvek ütköztetését” fontosnak tartja. Ha ez így van, akkor a vitában való megnyilatkozásai annál súlyosabb látleletet adnak arról, hogy újabban milyen elvek mentén is épül fel politikai közösségünk.

Csoma szövegei, érdekes ívet írnak le. A Pluralistáknak pontszerűen válaszol. Ezt követően még Salat Leventével is megpróbál az érvek szintjén vitába szállni, még ha a „Salat Levente írásával kapcsolatban némi hiányérzetem van” felütés – ahol végül az AUR-ral szembeni RMDSZ-es kampányretorika hiányát kéri számon a politológuson – egy érvek szintjén megvívott vitában méltatlan is. Borbély András felvetéseire adott (főleg második) válaszában azonban már teljesen más stratégiát alkalmaz, nevezetesen a politikai ellenségképzését, mégpedig úgy, hogy annak minden tankönyvi elemét felsorakoztatja (lásd pl. Szabó Márton: A politikai idegen, vagy a Diskurzív politikatudomány alapjai című munkáit):

• Habár mindkét Borbélynak címzett szövegben vannak tartalmi elemek is, visszatérő motívum a vitapartner személyének a minősítése. Csoma szerint „a szerző az ideológiai dogmatizmus bűvkörébe kerül”, egy „marxista burokban” él. A szakirodalom ezt perszonifikálásnaknevezi. Lényege, hogy a vita nem a vitapartner politikai programjáról vagy érveiről szól, hanem annak személyére tereli a hangsúlyt és a személyes jellemzők lejáratásán keresztül próbálja lejáratni annak mondanivalóját is.
• Ugyanakkor, címkézi Borbélyt azzal, hogy cikkében következetesen „marxistákról” beszél, elvéve vitapartnerétől azt a lehetőséget, hogy önmagát pozicionálja, vagy saját identitását megnevezze. Borbély András egyik írásában sem nevezi magát marxistának, gondolkodásmódja és érvelése összetett, még ha abban a baloldali elemek dominálnak is. A „marxista” jelzőt Csoma aggatja rá.
• A fentiek mellett érdemes kiemelni, hogy Csoma Kelemen Hunorhoz hasonlóan gyakran kinyilatkoztat. Főleg Borbély második szövegére írt reflexiójában nem Borbéllyal vitatkozik, hanem lényegében az általa konstruált csoportról, a marxistákról, és azok jellemzőiről beszél.
• Kinyilatkozásaiban egyben sztereotipizál, hiszen a megkonstruált csoportot homogénnek tűnteti fel és negatív jellemzőket tulajdonít neki. A marxistákat, és implicit módon vitapartnerét olyan „hívő emberként” írja le, akinek „antagonisztikus világszemléletével a ráció nem tud mit kezdeni”, akinek „manicheisztikus és dichotomikus világszemlélete gátolja az észszerű komplementaritások felfedezésében”.
• A „marxisták” tehát egy olyan aszimmetrikus ellenfogalomként jelennek meg Csoma érvrendszerében, akiknek kizárólag negatív tulajdonságaik vannak („antagonisztikus” a világszemléletük, „vallásuk” az „értelmiség egy részének ópiuma”, stb.) és akikkel szemben ő a „normális többség”, a „józan ész” és a „ráció” megtestesítőjeként definiálódik.
• Végül érdemes kiemelni, hogy Borbélyt a közösség tudatos károkozójaként jeleníti meg. Csoma szerint „a penészszagú osztályharc jegyében kipécézi” a vállalkozókat, „marxistákkal” pedig nincs mit vitatkozni, hiszen „vakbuzgók lévén kételyek nem gyötrik [őket], csak mondják a magukét”. Mi több, kimondatlanul is, a „megvalósult államszocializmus bűneiért” is ők a felelősek (mármint Borbély és „eszmetársai” a „marxisták”). Ezt a stratégiát a szakirodalom kriminalizálásként nevezi meg, melynek lényege, hogy a konstruált csoportot a beszélő a társadalomra nézve veszélyesként tünteti fel, ezzel is megteremtve annak a lehetőségét, hogy ne azok érveivel (vagy konkrét tetteiről) vitatkozzunk, hanem általános politikai megítélésükre tereljük a szót.

A probléma, hogy a fent leírtak az idegen- és ellenségkonstruálás klasszikus diszkurzív stratégiái. Egyesek értelmezésében az ellenségképzés magának a politikai cselekvésnek az alapja, kulcs a saját politikai közösségünk egységének megőrzéséhez és a határok fenntartásához. Magam nem osztom ezt a nézetet, inkább úgy gondolom, hogy ezek a stratégiák nem a politikának, hanem a politikai populizmusnak a kulcselemei, aminek a jelenlegi magyar kormánypárt iskola-, de nem feltétlenül követendő példája.

De miért van szüksége az RMDSZ-nek, vagy az RMDSZ szóvivőjének arra, hogy a „marxistákból” konstruáljon belső ellenséget?

1. Egyrészt amint Kiss Tamás is rámutatott az RMDSZ kampánykommunikációjának „elfideszesedésének” lehetünk tanúi. Bár a modern politikában nem a FIDESZ az első, amelyik politikai kommunikációjába beépíti, mára a magyar kormánypárt kommunikációjának központi – talán legfontosabb – eleme lett a diszkurzív ellenségképzés, legyen szó Brüsszelről, Sorosról, ellenzékiekről, liberálisokról, bevándorlókról, vagy akár a pedagógusokról. Ebben az értelemben az „elfideszesedés” elkerülhetetlen következménye, hogy az ellenségképzés az RMDSZ kampánykommunikációjában is megjelenik, habár itt egyértelműen belső ellenségképzésről van szó. Csoma szövegeiben tetten érhető, ahogyan a „brüsszeli” „zöld, baloldali és liberális” többség elleni küzdelmet a belső ellenség elleni hajsza váltja fel, akit ez alkalommal egy formális intézményes pozícióval nem rendelkező, de a politikai és társadalmi kulcskérdésekről való gondolkodás stimulálásában, a közösségépítésben és a roma integrációban hiánypótló munkát végző értelmiségi testesíti meg.
2. Másrészt, azért, mert bizonyos szempontból adja magát. A kommunizmus és a marxizmus a hegemón pozícióban lévő erdélyi magyar identitás- és emlékezetpolitikában erősen negatív töltetűek (maga a kollektív emlékezet ennél talán összetettebb, rétegzettebb, a társadalom szintjén negatívumok mellett sok pozitív elemet, nosztalgiát is magába foglal). Így az egyenlőség-párti és emancipatorikus politikát, a kritikai gondolkodású embereket könnyű ellenségként megnevezni. Ebben, ha megfelelően kommunikáljuk, számíthatunk egy szélesebb támogatásra. A baloldali érzelmű emberek száma (legalábbis az értelmiségen, középosztályon belül) aránylag kevés, intézményes erőforrással nem rendelkeznek, perem-pozícióikból adódóan nehezen tudnak hatásos módon felszólalni mondanivalójuk vagy identitásuk ilyen típusú átkeretezése ellen.
3. Ugyanakkor maga Csoma Botond is kényszerpályán van, helyzete az RMDSZ-en belül is sérülékeny lehet. Az RMDSZ központi kampánykommunikációjában ugyanis a baloldaliak mellett a „brüsszeli” „kártékony többség” képviselőiként a liberálisok és a zöldek is a célkeresztben vannak. Ez az RMDSZ szóvivője esetében, aki (egykori vagy talán jelenleg is) liberális, személyes feszültséget kelthet. Úgy tűnik, hogy a fideszes kampánykommunikáció szervezeten belüli eluralkodása és saját szabadelvű múltja közötti feszültséget az RMDSZ által kreált törésvonal tovább-tolásával, a „marxistákra” való mutogatással próbálja feloldani. Meglátásom szerint nem követhetjük ebben.
4. Ami azonban a legfontosabb: Csoma kommunikációja elfedi annak a valóságát, hogy az RMDSZ hegemón pozícióban van. Azt a fals képet közvetíti, hogy létezik az erdélyi magyar közösségen belül valamiféle koherens belső pozíció, ami az RMDSZ-szel szemben állna és amivel (a külső ellenség mellett) az erdélyi magyarság „érdekében” a Szövetségnek harcolni kell. Az ilyen elvek mentén szerveződő „vita” ugyanakkor nem segíti, hanem ellehetetleníti, hogy a belső egyenlőtlenségek, a marginalizáció, valamint az emancipáció kérdéseiről normális keretek között beszéljünk. Ez mindaddig így marad, amíg mindazokra, akik ezeket tematizálják könnyen rásüthető a „marxista” bélyeg, ez ugyanis feljogosítja az intézményes és politikai hatalom birtokosait, hogy a kritikát figyelmen kívül hagyják.