Tényleg fontosabb Novák Katalin személyi kultuszának építése, mint az erdélyi román-magyar viszony normalitása?

Elkeserítő körülmények között zajlott szerdán a Kölcsey-szobor avatása Nagykárolyban. Néhány tucat felhergelt román soviniszta tiltakozó folyamatos ordibálása, kolompolása zavarta a rendezvényt, melynek díszvendége Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke volt. A cirkuszolók egy hatalmas román zászlót is kifeszítettek, és molinókon tartották a magasba örök jelmondatukat: Erdély a románoké, a magyarok csak megtűrtek itt. Szóval, a magasztosnak szánt esemény végül a fociultrák hőbörgésére emlékeztető körülmények között folyt le.

Ilyesmi az elmúlt harminc évben, a rendszerváltás óta nem volt sem Nagykárolyban, sem Románia határmenti térségében sehol. Mindegyik etnikum igyekezett a legtöbb közteret elfoglalni a maga szobraival, a dolog élét pedig úgy próbálták elvenni, hogy egy magyar szobor mellé egy román is járt, vagy akár több, ahogy a település etnikai összetétele ezt diktálta. Az avatók pedig csendben folytak, azaz incidensek nélkül. A szobrok jelenlétét a lakosság elfogadta, ha tudta, kit ábrázolnak, ha nem, így ezek az évenkénti egy-két rendszeres megemlékezés helyszíneivé simultak.

Szögezzük le: a nagykárolyi ordibáló, kolompoló társaságot nem helybéli románok alkották, más településekről vezényelték ide őket ultranacionalista, etnikai feszültségkeltésből táplálkozó szervezetek. Viszont, úgy vélem, egy alapos kommunikációs kampánnyal jó eséllyel meg lehetett volna előzni ezt a hőbörgést is. A tüntetők egyébként Novák Katalin személyébe akadtak bele, és azzal hergeltek, hogy a magyar elnök „magyarországi politikusnak” akar szobrot állítani Romániában, ezzel provokálja az erdélyi románokat. Novák erdélyi látogatásait azóta nem nézik jó szemmel, amióta első elnöki megnyilvánulása az volt Erdélyben, hogy ő minden magyar elnöke: „Köztársasági elnökként kiemelt feladatomnak tartom az összmagyarság képviseletét, így számomra nincs különbség a tekintetben, hogy valaki határon innen vagy túl él. A magyar az magyar, s pont” – írta ki akkor Facebook-oldalára, és a román külügynél is kicsapta ezzel a biztosítékot. A kolozsvári sétatéri kocogása, a feszültre sikeredett Bethlen Gábor-szobor avatása Gyulafehérváron és a torockói Székelykőn való fotózkodás a nemzeti színűre festett jelzőoszlopnál – mind olyan momentumok voltak, amelyeket provokációként éltek meg a helybéli románok. A Székelykőt egyébként azonnal „visszafoglalták” az AUR-osok, és George Simion boldogan jelentette, helyreállt a világ rendje, mert a piros-fehér-zöld oszlop már ismét a román trikolór színeiben virít.

Ha valamit is tanultak volna ennek az első látogatásnak a kommunikációs malőrjeiből akár a köztársasági elnök körül sertepertélő pr-osok, akár az őt Erdélyben kísérgető RMDSZ-es politikusok, akkor a Kölcsey-szobor avatását másképp tervezik meg.

Miért nem folytattak le a szervezők egy tájékoztató kampányt a sajtóban, román nyelven is arról, hogy ki volt Kölcsey és miért kötődik ehhez a térséghez? Lett volna mit mondani bőven, hiszen a szomszéd faluban születetett, a régi Szatmár vármegyének volt a jegyzője és az országgyűlési képviselője. Ki kellett volna választani két-három olyan helyi ügyet, amelyet Kölcsey megoldott, vagy legalább képviselt, és ezeken keresztül elfogadtatni a személyét a románokkal. Szabadelvűként Kölcsey mindig a reformok híve volt, és aktívan pártolta a jobbágyfelszabadítási mozgalmat, meggyőződésem, hogy a helyi magyarok is szívesen olvastak volna bővebben Kölcsey helyi ténykedéséről.

Ehelyett a kevéske kiadott közleményben Kölcseyvel kapcsolatban mindössze annyit emeltek ki, hogy a magyar himnusz költője volt.

Nem igaz, hogy a város magyar vezetősége ne érezné a nüanszokat az emlékezetpolitika terén. Pár éve például úgy állítottak Adynak szobrot a város központjában, hogy egyúttal megörökítették a hozzá közel álló, szintén rengeteg helyi kötődéssel rendelkező Otilia Marchiș alakját is.

A Kölcsey-szobor tegnapi avatója azonban sokkal inkább szólt Novák Katalinról, mint Kölcseyről vagy épp a helyi közösségről. A politikai környezet figyelmen kívül hagyása, és az eseményt megelőző kommunikáció szinte teljes hiánya pedig megágyazott egy nacionalista provokációnak. Ami azért is sajnálatos, mert – ha elfogadjuk normalitásként, hogy minden szabadon álló teret el kell foglalni egy történelmi-etnikai vonatkozású szoborral – Kölcseynek igenis van helye Nagykárolyban.

Az volt a benyomásom, hogy ez tulajdonképpen egy Budapestről finanszírozott és vezényelt akció volt. A szoboradománynak pedig az volt az ára, hogy az avatóval legitimálják Novák Katalint köztársasági elnökként. Sokan vannak ugyanis, akik vitatják, hogy valóban minden magyar köztársasági elnöke volna, hiszen, mint tudjuk, a Fidesz, jobban mondva Orbán Viktor egyedül döntött arról, hogy ő foglalja el ezt a fontos pozíciót. Emlékszünk még, ugye, a képekre, melyeken a most pártok fölöttiként bemutatni kívánt Novák Fidesz-es és OV22-es fülbevalókkal pózolt?

Jó lenne az RMDSZ-nek észhez térni, és visszatalálni az egészséges óvatossághoz ahelyett, hogy vakon követné a Fidesz utasításait. Amíg általános gyakorlattá nem válik a magyarellenes hőbörgés, amire nekünk, határon túliaknak a legkevésbé sincs szükségünk. Különben a többi ünnepünk is olyan lehet, mint a nagykárolyi szoboravatás.

Az egész esemény kvintesszenciáját jól tükrözi a legutolsó momentum, amikor Novák Katalin, nem tudni, miért, úgy döntött, hogy pont azon a részén vág át a tömegnek, ahol a jelenléte ellen tiltakozók üvöltöztek. A felvételeken jól látható, hogy a meglepődött kísérete kétségbeesetten próbálja megóvni, például esernyőket tartanak a feje fölé. Csak a szerencsén múlott, hogy az ellentábor nem készült záptojásokkal, így további kínos jelenetek nélkül sikerült eljutnia az autójáig.