Történetek a létező szocializmusból: Kódfejtők izgalma – a könyvespolc coming outol

Kétszobás vagonlakásunk tetemes részét könyvek foglalták el. Különleges kapcsolatunk korán kialakult, amikor még csak borítókkal, színekkel, képekkel üzentek nekem. Úgy általában, valamennyien.

Miközben már a kezdetektől fogva megvoltak a „saját könyveim”, mint például a Minden napra egy mese, amely címéhez hű adagolásban osztotta meg velem tartalmát, persze szülői, nagyszülői közvetítéssel, hiszen a betűk még értelmezhetetlen rejtjelek voltak számomra.

A Bárány Boldizsár (piros cipő, zöld kalap, vállán uzsonnáskosár) valamiért betegágyi olvasmánynak minősült, noha nem állíthatom, hogy az ilyenkor elvárható lélektani támaszt nyújtotta volna, különös tekintettel a történetek főhőseivel való azonosulási hajlamomra. Márpedig egy környezetével meglehetősen rondán viselkedő, hazudozó juh szerepe, a fátumszerűen bekövetkező lelepleződéssel, nem feltétlenül az a kezelés, amit a pszichológus egy lázas gyereknek felír!

Képcentrikusságuk miatt természetesen óriási ázsiójuk volt a Disney-hősök kalandjait megjelenítő, jórészt a vajdasági Mladost-Forum kiadó gondozásában, magyar nyelven elérhető könyvecskéknek. Miki egér vagy Donald kacsa és falánk Glouton bácsikája történeteit a képek is követhetően tolmácsolták, A hölgy és a csavargó, Pinokkió meg éppenséggel az oldallal együtt felnyíló, térhatást nyújtó figuráikkal bűvöltek el, az akkoriban nekem még megfejthetetlen szöveg elhanyagolható ráadásnak számított.

Zdeněk Miler Kisvakondjának meleg kuckója volt a szívem csücskében, főleg, hogy nem a simogatnivaló „plüssállatok” szokványos társaságát képviselte, mai fejjel akár úgy is fogalmazhatnék: az underground egyenragú szerethetőségét testesítette meg. Akkor ismerkedtem meg vele, amikor egy elkapatott kölyök szeszélyből földhözvágott, felhúzós kisautóját rendbe tétetve, a világ alkalmasint első gépjárműtulaj vakondjává küzdötte fel magát. Elbűvölő, gyermeki kacaját jóval később, immár rajzfilmben hallottam először, de itt és most, minden álszerénység, tódítás nélkül leszögezhetem: én már első találkozásunkkor egészen pontosan ilyennek hallottam, nevezett Kisvakond portréja alapján.

Zdeněk Miler egyébként még egy kedves alakkal bővítette különbejáratú világomat: Borzas Petivel, a világ leggazdagabb verebével, akinek fellépése azonban valamiért szigorúan alkalomhoz – karácsonyhoz – kötött maradt. Akárcsak a Szarvas Szilárdé (bizonyos Fred Rodrian meséje), akinek történetét – vágyát a kínai szülőföld után és szökését a német állatkertből – maga a szerző fűzte az ünnephez.

A képek meghatározó szerepe miatt egyébként az adott korszakban szüleim fenntartások nélkül megvettek a családban senki által nem beszélt nyelveken kapható könyvecskéket. Az, hogy Žabac Kreketan béka szerbül (horvátul?) társalgott a tó többi lakójával, pillanatig nem volt szempont, története némi hozzáadott fantáziával simán kikerekedett.

A francia ehhez képest lényegesen elérhetőbbnek számított, még ha elvben nem is beszélték szüleim, érteni azért képregényi szinten mindenképpen értették. Roudoudou és Riquiqui (a kiadó önértékelését idézve: les belles image), az antropomorf kiskecske és mackó barátja, illetve Pifkutya frankofón kalandjai valahogy nálunk, Romániában is elérhetők, beszerezhetők voltak, tehát könyvtárunkból sem hiányoztak, de azért a könyvespolcnál valamivel szerényebb besorolású tárfelületet kaptak, „a könyv, az könyv, a képregény, az képregény” rangsor alapján.

Hogy milyen fokozatokban történt a hangsúlyátmenet képről szövegre, nem tudnám felidézni. Határozott emlékeim vannak viszont a szöveges korszak első, meghatározó élményeiről, A dzsungel könyvéről, Nils Holgersson csodálatos utazásáról („Megjelent a Román Népköztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében. Készült 3000 példányban a Román Népköztársaság részére”), Árvácskáról, a Négy kislány és sok kis állatról, vagy U-guról, a sanyarú gyerekkora miatt családmodellreformba vágó kakukkról. Nem annyira a történetek részleteiről – hellyel-közzel azokról is –, sokkal inkább összességükben magukkal ragadó világukról, hangulatukról.

Feltéve (de meg nem engedve), hogy valaki esetleg nem ismeri valamennyit: közös jegyük az állat-főszereplő, vagy legalábbis az állatok meghatározó szerepe a történetben. Ma is egészen pontosan fel tudom idézni zsigeri értetlenségemet Maugli, illetve Babszem-Nils azon döntésével szembesülve, hogy visszatérnek az emberek közé… Most tegye kezét mindenki a szívére: hát ezt érdemelték Farkasanyó, Farkasapó, Bagira, Balu, vagy Márton gúnár, Tornyosfellegi Akka, Ükszi, Kakszi, Nelja és Kolme?

Legkedvesebb könyveim között is kiemelt helye volt és maradt a Micimackónak, talán azért, mert egyetlen embergyerek szereplője, Róbert Gida tulajdonképpen végig a háttérben marad, cseppet sem szürke, inkább szelíden liberális eminenciásként engedve át a porondot saját maga felépítette fantáziavilágában játék-, ugyanakkor nagyon is élő mackójának, malacának, csacsijának és társaiknak. A Százholdas Pagony, állandó lakóival és tejfelező utakra érkező vendégeivel maga volt a Bizonyíték, hogy bármiből – például egy kétszobás vagonlakásból is – fel lehet építeni egy határok nélküli, lakályos, szinte egyéniségtől függetlenül szerethető világot.

Mi sem igazolja ezt meggyőzőbben, mint – úgy másfél évtizedet ugorva az időben – az a tény, hogy kiderült: Rădăuț-i, rejtőiesen marcona katonatársam, akinek történeteit sűrűn díszletezték a szocialista lakótelepek lepusztult kocsmáinak enteriőrjei, pontosan ugyanúgy rajongott „Ursulețul Winnie” iránt, mint jómagam. Azt hiszem, valahol itt lakozik az, amit egyetemességnek szoktunk nevezni.

Visszatérve a felsorolt címekhez: ezekhez a világokhoz már saját képzeletem építette fel a díszleteket, hátteret, ha belegondolok, a szórványos illusztrációk mintegy zárójelbe is kerültek tudatomban. Kivéve E. H. Shepard Micimackójának és talán Kass János Nils Holgerssonjának képvilágát…

Bálint Ágnes hősei valamivel később érkeztek e nem annyira kicsiny, mint amennyire előkelő társaságba. Nem mondhatnám, hogy Mazsola, a kismalac különösebben megfogott volna, részben Manócska („Manócska, Manócska, Hosszú orrod de ócska!”) miatt is, akit kifejezetten szokványos, teljesen nélkülözhető humanoid szereplőnek éreztem, közös történeteiket Egérkével pedig enyhén tanmese ízűnek. Nem szerettem különösebben a figurákat megtestesítő bábokat sem.

No de A szeleburdi család...Ha irodalmi mű nevezhető telitalálatnak, akkor Faragó Laci családregény-naplója nálam egyértelműen az volt! Nem mellékesen, maga a szerző illusztrálta.

„A Feri életben nagyobb, mint én. Mérgemben rajzoltam kisebbre, amiért olyan irigy. A szüleim is szebbek, mint ahogyan lerajzoltam őket, de különben ilyenek, mikor sétálni mennek a húgunkkal. Elölről egészen olyanok, mint más gyereknek a szülei. Oldalról már nem olyanok, mert oldalról látszik Barika is. Barika a kis húgom játéka, anyu varrta neki, mikor én még másodikba jártam. Valami régi báránybőr bundának a gallérjából varrta. Anyu nagyon szeret játékállatokat varrni, csak sohasem sikerül neki. Barika sem sikerült, már új korában roggyant volt a lába, és nem látszott rajta, hogy bárány akar lenni. De a kis húgom, a Picurka nagyon szereti. Soha nem megy sétálni Barika nélkül. Pedig Barika már csak olyan, mint egy lábtörlő. Még olyanabb. Ahogy Picurka húzza maga után az utcán, a szőrébe beleakad minden villamosjegy meg almahéj.”

Közeg, cselekmény és szereplők illeszkedése Bálint Ágnes humorába maga volt a tökéletes összhang!

Nem tudnám megmondani, hogy még felolvasták nekem, vagy már magamnak olvastam, homályba vész, mikor kezdtem ismerkedni a betűkkel, amennyire vissza tudok emlékezni, még iskola előtt volt. Egyszerűen hajtott a kíváncsiság, ott állt a könyvespolc, tele kódolt történeteivel, amiktől csupán egy rejtjelkulcs választott el!

Nem véletlen, hogy ugyanez a – többi bútortól jellegében és kivitelében jócskán elütő – könyvespolc szolgált képzeletbeli barátom és bizalmasom, Polcegér (hűséges társ volt, kis, filigrán állatka, okos, csillogó szemekkel, egy szó, mint száz: hamisítatlan egérke!) otthonául, rejtekéül is!

És ehhez az egész falat betöltő bútordarabhoz mértem magasságom gyarapodását is, amelynek mérföldköve lett a pereme mögött rejlő villanykapcsoló elérése.

A család felolvasó-kapacitása messze alatta maradt igényeimnek, arról nem is szólva, hogy valami számomra nem feltétlenül követhető pedagógiai megfontolásból bizonyos címek embargó alá estek. Esetenként fura szelekciókkal, mert míg például James Fenimore Cooper indiánregényei sokáig tiltott listán szerepeltek, A kékszakállú herceg várának egy horrormese változata engedélyeztetett. Furcsa, hogy egyik felolvasó sem mérte fel, milyen léptékű hatása lehet... Elemi rettegést ültetett el bennem, amely azonnal felszínre tört és hatalmába kerített, amint egyedül maradtam otthon. Ilyenkor egy hosszabb lábú, de megítélésem szerint kellően robusztus, potenciálisan ostromálló fotel alatt húztam meg magam, mindaddig, míg meghallottam a kulcs felszabadító hangját a zárban (arra valahogy sosem gyanakodtam, hogy illetéktelenek is nyithatnák ilymódon).

Ezzel szemben udvarhelyi nagymamám cinkosomul szegődvén, flottul olvasta nekem a Vadölőt szüleim távollétében, nem túl hangosan, hogy ne nyomja el az előszoba hangjait, és idejében eltüntessük a bűnjelet a már említett kulcs hallatán, hamvas ártatlansággal fogadva hazaérkező szüleim.

A könyvespolcot úgy általában is feltárandó Eldoradónak éreztem, már sejtett, illetve még tökéletesen álcázott kincsekkel, de volt néhány kötet, amelyikről „tudtam”, hogy az első adandó alkalommal bele kell ásnom magam. Ilyen volt a Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban, amelyet udvarhelyi unokatestvérem minden egyes alkalommal levett a polcról, mindkét kötetét újra- és újraolvasva, valahányszor huzamosabb időre hozzánk látogattak (nekik is megvolt egyébként Udvarhelyen). Borítékolhatóan percek kérdése volt, hogy harsányan felkacag, aztán – mintegy zárójelben – hangosan idézni fog: „ne sírj, ne bőgj, mit csinálhatnak velem egy szaros Ferenc Jóska képért?!”, „akkorát fingott, hogy megállt a falióra”, „ti még nem ismertek engem, de majd megismertek, a rossz oldalamról is!”, „- Was ist das meine Herren? – Wahrscheinlich Katzendreck, Herr Oberst”.

Állíthatom, hogy Švejk, Palivec kocsmáros, Bretschneider titkosrendőr, Lukáš főhadnagy, Katz feldkurat, Vodička árkász vagy Dub hadnagy már a betűk előtt ismerőseim voltak.

Persze bele-belekémleltem magába a könyvbe is, Josef Lada rajzai nyújtottak némi fogódzót, de ezen túl is ígéretesen festettek.

Így alakult, hogy elemista koromban, immár rutinos olvasó emberként jócskán túl voltam a derék k.u.k. hadfi kalandjainak többedik olvasatán. Külön vonzerőt jelentett számomra, hogy mindkét kötet végén aprócska táblázat összegezte a magyar ábécéből hiányzó, cseh betűk olvasási, kiejtési módját. Túl azon, hogy a maga ártatlan módján jelezte, a kódfejtés sosem lezárt folyamat, alkalmazása szórakoztató memóriajátéknak is bizonyult. És persze felkészítőnek a rövidesen érkező „ă”-kre, „î”-kre, „ț”-kre, „ș”-kre.

Az önálló szövegfogyasztás képessége a választás szabadságát is meghozta. Bár ajánlásokat kaptam szüleimtől (lásd mondjuk Tom Sawyer kalandjait, Oz, a nagy varázslót, Csippenfüttyöt, vagy a legek legjének bizonyuló Családom és egyéb állatfajtákat), a korábbi felolvasási embargók nem lényegültek át olvasási tiltássá. Vélhetően gyakorlati megfontolásból: szüleimnek sem ideje, sem kedve nem volt átfésülni, átcsoportosítani a családi könyvtárat, mérlegelve az egyes tartalmakat. Kíváncsiságomra, feldolgozó képességemre és ízlésemre bízták, mit veszek le a polcról, hogy aztán végigolvassam, vagy az első oldalak után visszategyem.

Ez aztán akár furcsának is minősíthető, az éppen aktuális korcsoportomnak szóló „bejáratott” ajánlásokkal köszönőviszonyt sem ápoló olvasmányélményeket eredményezett.

Valószínűleg nem sok elemista drukkolt nagyjából egy időben Dorkának, Totónak, Madárijesztőnek, a Gyáva Oroszlánnak, meg a Bádog Favágónak, hogy sikeresen eljusson Smaragdvárosba, illetve a békeidőben „notórius hülyeség” miatt leszerelt, ám a dicsőséges csihi-puhi közepette mégiscsak mozgósított derék katonának, Josef Švejknek, aki az események forgatagában saját hadifogságba esett.

Tom Sawyer és Huck Finn újabb kalandjai mellett pedig ugyanolyan izgatottan vártam a hétvégi Igazságot (kolozsvári napilap 1945 és 1989 között), Sinkó Zoltán humoreszkjéért, amelyet aztán minden elérhető – egyébként kifogástalanul alfabetizált – családtagnak fel is olvastam. Becsületükre legyen mondva, sosem tiltakoztak, bár maguk is olvasták, amennyire emlékszem, az egész újságból először szintén ezt.

Imádtam Jules Verne-t, forgott akkoriban egy Magyarországon kiadott, vászonkötésű sorozat minden elérhető könyvével, habzsoltam őket, Kétévi vakációtól, A tizenöt éves kapitányon át a Nemo kapitányig, Hódító Roburig.

A nagy könyvespolci felfedezések kincses szigetének bizonyult a Leacock-humoreszkek gyűjteménye Karinthy magyarításában. Ezek egy meglehetősen patinás külsejű kötetben húzódtak meg, amelyben a névtelen ős ceruzával aláhúzta a „poénos részeket”. Vagyis – apróbb megszakításokkal – szinte minden mondatot.

Minden szerző mindenkori nagy feladványa az ígéretes kezdet: „Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt”.

Meg a happy end (ha lehet): „Gertrud és Ronald csakhamar megesküdtek. Kell-e többet beszélni róluk? Talán csak annyit még: néhány nappal később az Earlt hasba lőtték a cinegevadászaton. A grófnőt leütötte a mennykő, a két tanítvány pedig belesett a kútba. Gertrud és Ronald boldogsága tökéletes volt.” (Gertrud, a nevelőnő, avagy a boldogság jutalma).

Később, amikor Leacockot román fordításban, majd angolul is olvashattam, egyértelműen megállapítottam: Karinthy alaposan „átírta” a szövegeket. De remekül…Akárcsak a Micimackót.

Egyébként se szeri, se száma azon világirodalmi opusoknak, amelyek paródiáit előbb olvastam az Így írtok ti-ben, mint az eredetit.

Persze nem csak szépirodalom szerepelt a menün. Gyakran olvasgattam Az óceán világát, azt hiszem az „ő” közvetítésével ismerkedtem meg Kolumbusz Kristóffal, felfedezőkkel és kalózokkal, a karavellákkal és a Titanickal. Tulajdonképpen már a borítóján igen szemléletesen megjelenített, zátonyra futott vitorlás és mentőcsónakba ugráló legénysége alaposan megmozgatta fantáziámat, percekig el lehetett nézegetni, az aprólékosan kidolgozott kép minden részletének utánajárva.

Szárazabb, „felnőtt fogyasztásra” szánt összegzés volt a fekete-fehér fotókkal illusztrált Korunk technikája 1961. Bár születésem évére összegzett, még nem számított távolinak, volt benne szputnyik és szárazföldi sebességrekorder jármű, légpárnás hajó és gázturbinás repülőgép...szóval minden, mi képzeletnek ingere.

Természetfilmekkel még legfeljebb csak a szombat esti tévéműsor Teleenciklopédiájában találkoztunk, szintén fekete-fehérben, megvolt viszont (színesben!) a Walt Disney – Az Élet Igazi Kalandjai filmsorozata nyomán készült A Természet Világa című, 1965-ben megjelent kötet (történetesen szintén a vajdasági Forum és néhány másik jugoszláviai könyvkiadó együttműködésében kiadott magyar fordítás). Tengereket, hegyeket, sivatagokat, erdőket és réteket benépesítő lények káprázatos sokaságával.

Az otthoni könyvtár bizonyos szempontból „szigorú” szelekciót tükrözött, Magvető ide, Kardos György oda, hiányoztak belőle például az Albatrosz könyvek sorozatának címei, Rejtő légiós regényei, a krimik. Azt hiszem – de ez csak feltételezés – édesanyám szűrője volt ebben meghatározó, de nekem mondjuk nem tiltották meg, hogy a szomszédos tömbház Horea úti frontján működő papíráru-könyvesboltban (vagy máshol) megvásároljam a legfrissebben megjelent indiánregényt. A városban rengeteg könyvüzlet volt – lényegesen több, mint az amúgy nem kevés mozi – a nyolcvanas évekig változatos kínálattal magyar, és több más nyelven is.

Az otthon kielégítetlenül maradt kalandregény- és krimiéhemet hosszú udvarhelyi nyaralásaim alatt csillapíthattam. Ami hiányzott nagynénémék polcáról, kölcsönkértük Hargitáéktól, akiknek – mint egy korábbi írásomban már említettem – egészen lenyűgöző gyűjteményük volt Simenontól Chandleren át Agatha Christieig (őt nagymamám valamiért Ágáté Krisztének ejtette).

De Udvarhelyen ismerkedtem meg Blood kapitánnyal is, illetve izgultam Ordasok között.

A rettenthetetlen és igen találékony kalózkapitány egy adott ponton egyébként némi konfliktust vitt kapcsolatomba nagynénémékkel. Történt ugyanis, hogy éppen az ő kalandjait olvastam, az izgalomtól teljesen székhez láncoltan, amikor híre jött: gyerekfarmerek eladók egy megbízható ismerősnél (Udvarhelyen határozottan nagyobb kihívásnak számított ismeretlent találni, mint ismerőst, de azért a „megbízható” jelzőt, főleg a határon átívelő farmernadrág-kereskedelem terén, már nem érdemelte ki éppen mindenki), gyorsan fogynak, át kellene menni délután, hogy próbáljunk, válasszunk.

No most, aki nem akkoriban volt gyerek, serdülő, az nehezen tudja elképzelni, mekkora szó volt „eredeti farmert”, vagy egyáltalában farmert (későbbi iskolaigazgatónk szóhasználatában „jampecnadrágot”) birtokolni, viselni. A „menőség” egyik formai alapfeltételének számított, miközben a hazai kereskedelemből ideológiával elegy külkereskedelmi mérleg-megfontolásokból teljességgel hiányzott.

Visszatérve a hírre: a család azonmód készenléti üzemmódba váltott, engem is figyelmeztettek, hogy „talpra gyerek, hí a gatya!”

Csakhogy nagynénéméknek nem volt honnan tudniuk, hogy Blood kapitány hajója, az Arabella minden emberi számítás szerint éppen csapdába került!

A gaz (Hát spanyol! Kell ennél többet mondani? Inkvizíció, Nagy Armada, stb) don Diego de Espinoza y Valdez többszörös túlerővel lezárta az öböl kijáratát és markába röhögve várja a Jó Erőinek csúfos vereségét!

Gondolom, teljesen fölösleges belemennem abba, miért nem lehet egy ilyen pillanatban sorsára hagyni valakit holmi nadrágért…

Némi szóváltás után tehát maradtam a kapitány mellett, egyedül a házban, a többiek meg elvonultak farmert vásárolni.

Így történt, hogy azon a nyáron nem kaptam sem igazi, sem más farmert.

Viszont Blood kapitány nem hazudtolta meg magát, sikeresen kitört az öbölből és ronccsá lőtte don Diego csatahajóit!

Nehéz eldönteni, hol hagyd abba, amikor könyvekről mesélsz.

Egyszerűség kedvéért én most itt fogom, többé-kevésbé gyerekkoromnál maradva.

Olvasó emberek úgyis tudják, hogy a történet életfogytiglani.

Hová fordulnék majd vissza Vargas Llosától, Bulgakovtól, Doktorowtól vagy Kapuścińskitől „második gyerekkorom” vége felé?

Talán Micimackóhoz, vagy Nils Holgerssonhoz... Nem tudom még.