Történetek a létező szocializmusból: Vásárhely – színes félhomály kakukk hűlt rúdjával

Anyai nagyszüleim Vásárhelyen laktak, az egykor Sáros, gyerekkoromban már (és azóta is) Tîrgului névre hallgató, főtér mögötti utca egyik régi bérházának emeletén.

Az U alakú belső körfolyosóról egyenest a konyhába lépett az ember, ebből, illetve egymásból nyílt sorban a déli verőn is félhomályos két szoba. Emlékeim szerint a középsőnek egyáltalán nem volt ablaka, de az utcára néző második fényviszonyain sem lendített sokat az északra nyíló, alkonyattól reggelig leeresztett rolós, két keskeny ablak. A puhán elfekvő sötétség mintha nappal sem hagyta volna teljesen el a lakást, mindössze visszahúzódott a masszív, ódon bútorok menedékébe.

Az összhatás – paradox módon – ezzel együtt sem volt nyomasztó. Egyrészt az utcai szobában sorjázó izgalmasabbnál izgalmasabb, magyar, francia, német nyelvű könyvek tarka sokasága, a titokzatos „nyugati világból” származó folyóiratok, Bunte-k, Stern-ek, Burda-k, Reader’ s Digest-ek, stb-k mindenütt jelenlévő példányai vagy éppen kupacai, másrészt az otthoni, de az udvarhelyi környezettől, enteriőröktől is izgalmasan eltérő, „harmadik utas” egyedi hangulat, és persze a csak Vásárhelyhez köthető élmények mindenkori ígérete miatt.

Nekem mindig az utcai szobában ágyaztak, fekhelyemről egyenest nagyszüleim otthonának számomra legszokatlanabb, egyben megkapóbb tartozékára, a mintás festésű falon ketyegő, erdei házikót alakító, kakukkos órára láttam. Toboz formájú súlyai, bár szabad szemmel követhetetlen lassúsággal, de töretlen kitartással haladtak útjukon láncukon csüngve: egyik fel, másik le. A szerkezet minden negyedóra elteltével diszkrét hangot hallatott, hogy aztán egészkor dallamos, bár kissé művi kakukkszó mellett a házikó padlásablaka is kitáruljon, szabad utat engedve egy előnyomuló… ülőrúdnak.

Rajta valamikor annak rendje és módja szerint kakukk is volt, csakhogy őt – tekintettel ínycsiklandó összetételére – az évek folyamán kitartó étvággyal belakmározták a molyok – világosított fel derűs mosollyal nagymamám. Akit mi, a család, egyszerűen „Nagymami”-ként emlegettünk, vásárhelyi ismerősei (saját szóhasználatával „ösmerősei”), barátai viszont „Bunda néninek”.

Bár „háztartásbeliként” vonult nyugdíjba, német és francia nyelvórákat is adott, egyrészt saját örömére, másrészt jövedelem-kiegészítés végett. A románt ehhez képest sármosan idegenes kiejtéssel törte (ami sem különösebben ritka, sem különösebben feltűnő nem volt az akkori Vásárhelyen), utcájukat is „Tirgului”-ként emlegette, „i”-vel román „î” helyett, amely hang a legjobb indulattal sem állt a nyelvére.

Rendelkezett viszont egy oklevéllel, mely tanúsította, hogy tanulmányai és sikeres vizsgája feljogosítják erősáramú berendezések kezelésére is. Bár tudtommal ezen lehetőséggel soha nem élt...

Ami derűjét illeti, az korántsem korlátozódott holmi elfogyasztott órakakukkok hiányának tudomásulvételére. Alkati sajátosságnak mondanám, sugárzott lényéből, megmagyarázhatatlan ellentmondásban múlt és (akkori) jelen eseményeivel, körülményeivel. Felvidéki zsidóként ment férjhez ozsdolai székely nagyapámhoz, aki családfői hitvallását az alábbi kijelentésben összegezte neki és kiskorú édesanyámnak: „Ebben a házban én vagyok a Jézus Krisztus, amit én mondok, az van!”

Unokaként én ebből már semmit nem érzékeltem, az idő vélhetően alapos munkát végzett rajta is, amolyan agg Soames Forsythe-i fejlődésirányba.

Visszatérve azonban az ő fiatalkorukhoz, egyben édesanyám gyerekkorához: a háború alatt költöztek át az akkor (is) romániai Déváról a néhány éve Magyarországhoz tartozó Marosvásárhelyre, amolyan underground módon. Nagyapámat ugyanis név szerint, írásban megszólította a román Hon, a hegyivadászokhoz szóló behívó formájában. Ő viszont úgy döntött, nem vesz részt az egyenruhás idegenforgalom valószínűsíthetően végtelen szovjet tájakat ígérő túráján és alámerült a nagy inkognitóba, a család pedig – felém sosem részletezett módon – országot váltott. Csakhogy tekintettel nagymamám „faji hovatartozására”, 1944-ben egyértelműen kiderült: a költözés ugyan megoldott egy problémát, de annál is nagyobb forrásává lett!

Soha nem fogom már megtudni, hogy sikerült elkerülni a deportálást. Gyerekkoromban elfogadtam a tény szűkszavú közlését, későbbre meg annyira leülepedett már bennem, hogy botor módon nem firtattam azt, amiről úgysem szívesen beszéltek. Most pedig nincs kitől kérdezzem már…

Vásárhelyi nagyszüleim nem voltak túrázós-kirándulós, mozgékony típusok és mivel más rokon – Udvarhellyel ellentétben – nem egészítette ki a lehetőségeket, náluk a kezdeti években jóval kevesebb időt töltöttem.

A ritka alkalmak ugyanakkor különösen felértékelték Vásárhely két teljesen exkluzív aduját: az állatkertet és a repülést. És mivel a non plus ultra természetéből, természetünkből fakadóan hétköznapibb körettől övezve bontakozik ki a maga teljességében, mindig megvoltak a szerényebb, ám kellemes és szintén helysajátos programpontok is: az esti séták a vár mögötti „Bulevardon” (ami tulajdonképpen sokkal inkább sétány volt, mint a francia-román szó sugallta forgalmas, pezsgő, városi főútvonal), a főtéri körút a virágóra érintésével, meg a szinte mindig beiktatott látogatás Kohnékhoz, akik a Mártír Székelyek sétányának egyik tömbházában laktak.

Ilus néni és Feri bácsi mindig szívesen fogadott, soha nem jöttünk el tőlük kölcsönkönyv nélkül. Olyan kincseket találtam náluk, mint Jan de Hartog Stella-ja, amelynek filmváltozatát a tévéből ismertem, moccanás nélkül izgultam végig a folyton bedöglő ágyúval felszerelt kis vontatóhajó kalandjait a cinikus Hasenfratz kapitány lesben álló, iskola U-Bootjával, vagy a Félelem béré-t, Georges Arnaud-tól, amelyet szintén filmváltozatából ismertem, de hát hogy is lehetett volna egy röpke másfél-kétórás film kínálta élményt összevetni a könyveredeti egy-két napos, tömény szüszpanszával, egyénileg elképzelhető, felépíthető világával?!

Kohnék voltak egyébként nagymamám talán legjobb barátai, fanyar humorú (különösen Feri bácsi), de alapvetően maguk is derűt sugárzó, rendkívül szeretetreméltó emberek.

Akiknek karján a tetovált számot észrevettem ugyan, talán furcsálltam is, de jó néhány évnek el kellett telnie, hogy megtudjam, honnan származik…

A „leg”-ekre térve, az Állatkert a Somostetőn mindig teljes napi program volt.

Busszal mentünk fel a mai parkolóig és én már leszálláskor előkészítettem a makknak szánt zacskót, elvégre vendégnek nem illik üres kézzel érkezni! Ha már ott volt az a sok tölgy és hullatta termését (na jó, évszak kérdése, de én inkább késő nyáron, ősz első hetében vetődtem arra, Udvarhelyről repatriáltamban), illendő volt a mackókra, vaddisznóra is gondolni, ők mindig hálásan fogadták a csemegét!

Élmény-bemelegítőként természetesen szemrevételeztem a gyermekvasutat is, mármint első sorban a szerelvényt, de nem emlékszem, hogy fel is ültünk volna. Ha szerencsések voltunk, keresztezte utunkat, ki- vagy visszafelé mentünkben.

Az izgalom finom crescendóban duzzadt mindig bennem, ahogy az utolsó száz métert övező fák alatt már „fogtuk” a célterületről érkező oroszlánbőgést, pávadudálást, más ígéretes, idegen nyelvű, de nekem nagyon kedves üzeneteket. Ilyenkor Romhányi József otthoni könyvespolcon álló Bömbijének kezdőillusztrációja lebegett be lelki szemeim elé. „Az állatkert rácsos kapujára kitették az esti táblát: ZÁRVA”. Persze csak a rácsos kapu, mindenféle kiábrándító táblák nélkül…

Száraz objektivitással közelítve a terepvalósághoz, Tankó Béla rácsos kapuja nem hajazott túlontúl a Somi tetejében állóra, de – mint tapasztalhatjuk – kézenfekvő ürüggyel, kedves olvasmány képei hajlamosak szeretett helyhez társulni, és vice versa.

Amire az állatkert akkori képéből, kínálatából emlékszem: az akkoriban körülbelül a mai majomház helyén álló medveketrec (vagy talán csak a bocsoké), amelyben az ifjú nemzedék hinta gyanánt belógatott traktorbelsőkön játszadozott, a maival nagyjából azonos oroszlánkifutó és -ház lenyűgözően méltóságteljes főbérlői, a sétányok elágazásában elhelyezett kisebb ketreceket lakó, csak ritka szerencséseknek megmutatkozó mosómedve („még a kockacukrot is megmossa”), illetve borz („ia uite, viezunele!” – hogy a csatolt feliratot hozzávetőlegesen felolvasó random családapát idézzem) és persze a látogatók iránt viszonylag legnagyobb (bár nem teljesen önzetlen) érdeklődést mutató őzek, szarvasok, akik készséggel odajöttek elmajszolni a felkínált, egyébként a helyszínen tépett füvet.

Meg persze a mindenkor higgadt, medencéjükben és partján általában kontemplatív mozdulatlanságba merevedett teknőcök, mustáros-csokiszínű páncéljukból kikandikáló, matuzsálemi ráncokkal ékes fejükkel, lábaikkal.

A madarak közül a fülesbaglyok voltak a kedvenceim, alkalmasint látványos méretük, meg persze az olyan kedves könyveim miatt, mint a Hú, vagy az U-gu, melynek a faj képviselője ugyan csak mellékszereplője, de már a borítóján ott hunyorít…

Végigjárva az össze sétányt, zeg-zugot, fizikai lehetetlenséggel ért volna fel, hogy ne adódjék minden egyes alkalommal valami különleges élmény, amit aztán napokig idézgettem, otthon is.

Említettem a repülést. A két város közötti szerény távolság dacára, Vásárhelyt Kolozsvárral akkoriban repülőjárat kötötte össze, alkalmasint a vasút barátságtalan vonalvezetése és az ebből származó, kötelező kocsárdi irányváltás, átszállás miatt. Mivel busszal sokkal kevésbé dívott közlekedni, a lehető legprózaibb, racionálisabb megközelítésben sem okozott nagy dilemmát a „sínen vagy levegőben” választás. A repülőjegy körülbelül ugyanolyan bagóba került, mint a vonat, szülői szempontból meg nem kis adu, hogy szemed fényét „feladja” nagyapja, nagyanyja Vásárhelyen, te meg negyedóra múlva hiánytalanul, feltuningolt állapotban veszed át Szamosfalván. Hogy a rideg, földhözragadt szempontokkal kezdjem.

No de számomra egészen más, mondhatni transzcendens tartalmat hordozott minden ilyen út!

A farokfutós, emiatt szigorú orrukat magasan hordó, fehér-kék, öreg Li-2-esek, oldalukban szögletes utasablakaik sorával, valami elképesztő tekintélyt parancsoltak puszta megjelenésükkel is. Az pedig, hogy befogadtak feledhetetlen-körülírhatatlan illatú törzsükbe, hogy aztán dübörgő motorokkal, egyszerre nehézkesen és könnyedén felemeljenek a felhők közelébe (azért túlzásba nem vitték azon a nettó száz kilométeren), megmutatva a földet a magasból, játékaimnál is kisebbé zsugorítva házakat, autókat, vonatokat, hát az maga volt a lét elviselhetetlen könnyűsége, személyemre töltött változatban!

Vásárhely közforgalmi repülőtere első útjaim idején még a mostani sportreptér helyén volt, vagyis gyakorlatilag városon belül. Ettől függetlenül a Tarom saját busza vitte ki az utasokat az apró főtéri irodától.

Most is emlékszem a belső pult mögötti falat dekoráló Li-2-es poszterre: a gép a földgömb előterében „repült”, számomra teljesen lebilincselő kompozícióban, arra már nem emlékszem biztosan, hogy a „TAROM” felirat a glóbuszt átölelő szalagon, vagy csak úgy, a levegőben hordozta az üzenetet.

Az utasok csomagját már itt lemérték, a bejárati ajtótól jobbra elhelyezett böhöm nagy, platós mérlegen, amely teljesen azonos volt a minden Aprozar-ban (zöldség-gyümölcs bolt) fellelhető, áruátvételt szolgáló rokonaival.

A repülőjegy egyébként pont olyan kemény kartondarabka volt, mint a vonatjegy, mindössze színben különbözött tőle: sárgásbarna helyett hófehér volt. Egy hetvenes évek elején rögzült emlékemben az ára is előttem van: 18 lejt kóstált.

Nagyszüleim természetesen velem tartottak a buszon, amúgy is meg kellett beszélniük az utaskísérővel, hogy felnőtt nélkül utazom, de Kolozsváron „átvesznek” a legilletékesebbek…

Így visszagondolva, ezt most nehéz elképzelni, hogy működhetett, de tény, hogy működött, a sötétkék formaruhás hölgyek kedvesen tudomásul vették a helyzetet és (vélhetően) szemmel tartottak beszállás közben, odafigyelve, hogy rendesen bekössem magam. Helyjegy nem volt, így aztán erősen igyekeztem, hogy ablak melletti helyet foglalhassak a beszállóajtótól a pilótafülke felé „hegymenetes” utastérben. Természetesen nem akármilyet! Az eszményi pozíció úgy biztosított rálátást az impozáns motorra, légcsavarra, hogy közben a széles szárny sem zárta el a perspektívát a föld felé :)

A teljes értékű élmény a rituálé valamennyi látvány- és hangelemét megkövetelte ugyanis. Ezekhez pedig hozzátartozott a csendes nyugalmukból basszus dörmögéssel, felköhögött füstpamacsokkal éledő motorok, a lassan körözni kezdő légcsavarok látványa, a gép első rándulásának érzete, aztán a szárnyak alatt lassan hátrafelé mozduló, majd szaladni kezdő, végül alábukó betonlapok, a bőgő hajtóművekkel kapaszkodó gép alatt zsugorodó távoli fák, házak, a kitáruló táj.

Egészen fantasztikusan tömény percek, amelyek alatt egyértelműen éreztem, ennél több egyszerűen nincs és nem lehet!

Több mint öt évtized után félve írom le: talán egy repeta még megadatik... A világ egyetlen jelenleg üzemképes Li-2-esével, a Goldtimer Alapítvány Kármán Tódor névre hallgató madarával...