Történetek a létező szocializmusból: Belakott világom – helyek és varázsok

Gyerekkorom Kolozsvárja egyszerre volt meghitt és színes, titokzatos és szeretetreméltó, határtalan, de belakható.

Csaknem szomszédságunkban ott volt a kertes sarokház, Harival, a bozontos kutyával, a “csúnya, fekete autónak” (egy ki tudja mikori, diszkréten rozsdamajszolta, kerekei híján már tuskókon álló, de patinás formáiban izgalmas, veterán járgány roncsa) éber, de velem mindig barátságos őrzőjével.

Hari egyébként is lelkesen legyező, loboncos farka szürreális frekvenciára kapcsolt a neki félretett csirkecsontok láttán.

Otthonától néhány lépésre állt a Terapia gyógyszergyár irodaépülete, ahol édesapám dolgozott, és amelybe – státusom ismeretében – nagyjából szabad bejárásom volt, éppen aktuális széki, györgyfalvi pesztonkám vagy édesanyám kíséretében.

A helyi terméknek minősülő, táblás szőlőcukor, amivel menetrendszerűen megkínáltak, nem dobogtatta meg különösebben a szívemet, labdába sem rúgott a minden boltban kapható, bordó-barna kockás csomagolású tejcsokival, vagy a világoskék mezőben sajtáros törpikéssel, amelyekből általában volt otthon. Valódi ajándékká inkább furcsasága, és az adományozók, apám magyar és román kollégáinak kedvessége tette, bár utóbbiak mondottaiból kukkot nem értettem…

Nevezett kollégák sportosabbjaival a Babeș-parkban is találkoztam. A gyárnak bérelt teniszpályái voltak ott, ahová apám tavasztól őszig viszonylag rendszeresen járt. Míg ők “pattogtattak” a salakon, én alászálltam a játszótér mögötti vadonba, a park Szamos felé eső, térdig érő, bujazöld aljnövényzetű, elvadult szögletébe, a káprázatosan változatos színű és méretű, metál bordó, türkiz, aranysárga és ki tudja, hány más kivitelben pompázó szitakötők honába.

A nyaranta feltöltött, dermesztően hideg vizű medence még nem csábított, úszni sokkal később tanultam meg, mint szitakötőt fogni. Mármint rendesen, hogy ne sérüljön, és – ha lehet – masszív rágóival se tudjon belém marni...

A park viszonylag messze esett lakhelyünktől, szóval általában buszoztunk, de egészen rendkívüli alkalmakkor Țuțu bácsi, apám gyári kollégája kitért felénk, és piros-szürke Moszkvicsával (azt hiszem, 407-es lehetett) dzsojrájdolt – pardon: vészélájá pojézdkázott – ki.

A dolog horderejét valamelyest segíthet megérteni, hogy Kolozsvár utcáit akkoriban a szovjet, illetve már hazai gyártású buszok, trolik mellett néhány Molotov (bizony, bizony, a náci kollégával kötött hírhedt paktum szovjet aláírójáról nevezték el) és Steagul Roșu, meg Carpați teherautó (a brassói gyár büszkeségei), Warszawa és Pobjeda taxi, háborút túlélt, vezetőoktatásra használt, terepzöld, rácsos fényszórójú Willis, rendőrségi Volga, valamint legfeljebb pár tucat magánautó rótta. Utóbbiak számáról elég, ha annyit mondok: az oviban használatos, apró, kétdimenziós, lapos talppal ellátott műanyag játékautók gyereknyelven „taxi”, esetleg „luxus” névre hallgattak.

Dehát ez az a kor volt, amikor Olaszországban még fénykorát élte a Fiat 600-as első szériája, Frankhonban meg a Citroën 2, 3CV (nálunk „mozgóbudi”), ha tetszik emlékezni a Funès-filmek nyaktörően hajtó, vidám apácájának járgányára…oh, mon fils!

Ha úgy esett, “fekete-piros csütörtökönként” – széki pesztrám szabadnapján – felsétáltunk szüleimmel a telefonpalota mögé, megnézni, hogy táncolnak a lányok, köztük “a miénk”.

Valamennyi pesztrám közül csak Zsuzsira emlékszem, rá sem arccal, csupán névről és a biztonság, melegség hozzá fűződő, testetlen érzetéről.

Az egész család szerette, tisztelte, szüleim eltökélt szándéka volt, hogy ráveszik a továbbtanulásra, egyben biztosítva ennek anyagi hátterét.

Nem adatott meg. Történt, hogy meg akarta látogatni valahol az ország másik felében katonáskodó vőlegényét és annyira felpakolta magát, hogy belerokkant. Nem sokkal később meghalt. Kemény emberek voltak ezek a falusi lányok… Is. Nem ismertek lehetetlent, ha a szeretteikről volt szó. Vagy inkább: nem ismerték el.

A Sétatér kedvenc helynek minősült, hétköznaponként főleg soros pesztráimmal mentünk. Általában az állomás és a Grigo között járó 11-es busszal, amelyiknek „kifelé menet” körülbelül ott volt a megállója, ahol a mai 30-asnak. Hogy korombeli társaságában élvezhessem a park vadregényeit, általában mackómat is vittem magammal, mígnem egy napon a buszon (?) felejtettem. Alighogy leszálltunk, kapcsoltam, pesztrám rögvest pördült és lestoppolta az indulófélben levő sofőrt. Végigkerestük az amúgy félig üres buszt, sikertelenül. Bármilyen abszurdnak tűnne is mai fogalmaink szerint: sofőr és utasok egyaránt nyájas nyugalommal várták a végkifejletet. Csupán az „én lányom” pánikolt, kétségbeesésemet látva. Meg talán némi szülői-munkaadói szemrehányást feltételezve. Utóbbi biztos nem jött be, részemről egy kiadós sírás annál inkább…

A tavon akkor még nem laktak kacsák, voltak viszont hattyúk, igaz, nem feketék, csak rutin-fehérek. Kétféle eszközzel lehetett körbehajózni fészkelőhelyüket, a szigetet: a kétszemélyes, fapados vízibiciklikkel (spártai kivitel, nuku flamingó, sárkány, még egy árva üveghal nem sok az orrban, annyi díszük sem volt) vagy csónakkal. Utóbbiból volt családi méret, villás evezőpárral és a kajakra hajazó, karcsúbb, kétágú evezős változat. Mindkettővel az volt az igazi élmény, ha benavigált velük az ember a parti öreg fűzfák vízre hajló ágai alá, és azokba fogódzva húzta a csónakot előre-hátra a susogó árnyékban.

Nem a tó volt egyébként az egyetlen sétatéri víz. A hosszanti fősétány két oldalán tisztavizű erecskék áramlottak hangtalanul az ívelt, zöld-sárga korláttal ellátott pallók alatt. Egyikükről sikerült is ügyesen fejreesnem az alant folydogáló vízbe. Az akkori váratlan perspektíva annyira rögzült, hogy a mai napig fel tudom idézni, mint a Li-2-es utasterének illatát.

Egy szó mint száz, Papp-Zakoréknál pesztrának lenni, nem volt az a kifejezett mennyei nyugalom...

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy holmi anakronisztikus patríciusi habitus diktálta volna a “cselédlány tartását” (hiszen tudjuk: “a kapitalizmusban ember embernek farkasa, míg a szocializmusban pont fordítva!” – közkedvelt korabeli vicc), sietek leszögezni: a lányra, akit senki nem kezelt cselédként, azért volt szükség, mert szüleim korán reggel elmentek otthonról, “mikor szólt a gyár” (mármint a sziréna) és rendszerint késő délután, jócskán a nyolc óra letelte után értek haza, amikor úgy érezték, mindent elvégeztek, amit aznap el kellett. Senki nem kényszerítette őket túlórázni – a nyolc óra szent volt akkoriban – ezt valahogy így örökölték, és természetesnek tartották, azzal együtt, hogy a kor mércéje szerint mindketten “egészségtelen származásúak” voltak, mi több, józan iróniával viszonyultak egyebek mellett a társadalmi utópiákhoz is. Viszont szerették a mesterségüket. Meg engem.

Mivel a rendszer nem telepedett különösebben a műszaki, reál végzettségű értelmiségiekre, főleg ha azok alapvetően szakmájukkal és családjukkal foglalkoztak, nem ellenforradalmi aknamunkával, decens hangerővel hallgatták otthon a Szabad Európát (esetünkben a tetszetősen gömbölyded Orion Pacsirta rádión), és rendesen bejártak a munkahelyükre, akár a templom mellett is, ha meggyőződésük történetesen ezt diktálta – édesapámnak ezt –, kisgyerek korom mondhatni felhőtlenül telt.

Arra történetesen most is emlékszem, hogy egy szép napon (most utánanézve, 1965. március 23-án kellett lennie) édesapám figyelmeztetett (pesztrámat és engem): ne ijedjünk meg másnap, ha ágyúlövéseket hallunk. A legnagyobb honi vasutast, Gheorghe Gheorghiu-Dejt temették tudniillik, dukált neki a talán 21 díszlövés, katonai tiszteletadás…

Nem állítanám, hogy az esemény különösebb megrázkódtatást okozott volna harmadik emeleti két-szoba-konyhánkban, mint ahogy suszter utódja, az ifjú Nicolae Ceaușescu pártfőtitkárrá emelése sem. Az élet számunkra rendes kerékvágásában haladt tovább, kicsit lazábban is talán, mint korábban.

No de vissza helyeimhez! A Fellegvárra leginkább édesapámmal jártunk. „Hátulról”, vagyis a Kismező utcai temető mellett mentünk fel, és az Astoria Szálló felé ereszkedtünk le, ahol a lépcső tövében, a domboldalba vájt „barlangok” mellett fotók mutatták egykori, szükséglakásként szolgáló énjüket. Természetesen ellenpontozva a szocializmusban épült, kicsit arrébb sorjázó tömbházak képeivel.

Szerettem fentről bámulni a várost, kibogarászni a számomra ismerős épületeket a mozaikban. Szálloda, betonkereszt még bőven jövő zenéje volt, egyedül az ejtőernyős torony állt már akkor is.

A félvadon tenyésző bokrok, mezei virágok között arasznyi zöld gyíkok surrantak, ha sután kaptam el őket, jókorát tudtak harapni! Amire mindig vigyáztam: hogy a farkukat el ne dobják miattam!

Ezzel együtt, apámmal tett sétáink utolérhetetlen varázsa történeteiben rejlett. Remek mesélő volt (számomra legalábbis biztosan), teljesen elmerültem, feloldódtam az ő gyerekkora Udvarhelyének, Hargitájának világában, a színes figurák kalandjaiban. Most is fel tudom idézni – ha nevére nem is emlékszem – a Sörgyári Capriccio Pepin bácsijának hantás alteregóját, akit a Madarasi rengetegében „megtámadtak a gyöngytyúkok”, vagy akár a nyakkendőtlen (apám szívből gyűlölte ezt a kelléket, bár időnként udvariasságból viselte) bukaresti egyetemi vizsgát a nagy Nenițescu-nál (szerves kémia könyve otthon is a polcon állt).

Voltak aztán a városnak olyan szögletei is, amelyek – amolyan kérészrajzás gerjesztette tiszavirágzásként – meghatározott időszakra tündököltek fel. Mint például a karácsonyi-újévi időszakban gyermekvárossá alakuló Széchenyi tér. Igaz, hogy az akkor még szobortalan központi részét a Republica – Köztársaság mozi előtt lezáró széles szökőkút, a maga dinamikus koreográfia szerint ágaskodó, visszahúzódó, sötétedés után látványosan játszó színekkel megvilágított vízoszlopaival azért önmagában is különlegességnek számított. Ez azonban télen nem működött, másrészt hogyan is vethetnénk össze azzal az élménnyel, amit a teret megkerülő, színes mozdonynak öltöztetett traktor húzta kisvonat, vagy a körhinta kínált, forgatható kormánykerekű autócskáival.

Na, jó, lovak is voltak rajta, meg talán repülők, de normális fiúgyerek kormányt akart tekerni, ha már befizettek neki egy (rimánkodás)...két (esdeklés, esetleg fogadalmakkal – „na jó, de ez az utolsó!”)...három körre. A megérdemelt téli vakációját töltő szökőkút elé állították a város „télifáját” (pre- és posztszocialista terminológiában „karácsonyfa), ami előtt Télapó (lásd Mikulás+angyal összevont alteregoja) osztogatta serényen ajándékait a kis- és cseperedőbb dedeknek. A narancsra annyira nem buktam (az “Aranykor” beköszönte előtt a citromhoz, fügéhez hasonlóan nem számított hiánycikknek), a csoki, karamella, C-vitaminos vagy mazsolás cukorka viszont kis szerencsével okésnak bizonyult. Mázlisabb egyedek talán még játékot is kaptak, de erre nem esküszöm…

Apropó játékok! A város két igazán „komoly” boltja már tisztes távolból is megdobbantotta a gyerekszívet. A Szentegyház és Bolyai utcák kereszteződésében (bal oldal a Fő tér felől) levő, egyszerűen csak „a nagy”-ként emlegetett játéküzlet belterében jobbra, rögtön a bejárat mellett, villanyvasút terepasztal állt, amelyen „hegyek között, völgyek között”, meg persze alagúton, hídon, állomáson át és nyílt pályán zakatoltak a H0 léptékű (ez volt a legnagyobb méret, egyben nyomtáv a PIKO, TT, H0 hármas skálán) keletnémet szerelvények. Mozdonyok, kocsik egyaránt részlethű másai a lekicsinyített eredetiknek. A bolt személyzete viszonylag ritkán indította be a forgalmat, de amikor igen, gyorsan megtelt az általában amúgy sem kifejezetten kongó üzlet elbűvölt gyerekekkel, szülőkkel.

A Szentegyház utcára néző kirakatok mögött voltak a készletek, illetve önállóan árult mozdonyok, vagonok, sínek, váltók, karos jelzők és szemaforok, transzformátorok polcai. Mellettük a VEB Modell-und Plastspielwaren Kombinat Annaberg-Buchholz összeragasztható repülőgép makettjei, távirányításos (ez akkor kábel-összeköttetést jelentett a hengerelemek házául szolgáló vezérlő- dobozzal) vagy egyszerűen csak toszogatós autók, munkagépek, ház- vagy egyéb építő-készletekéi.

A házépítő szettek közül kedvencnek számított az a nagyváradi gyártású, műanyag elemeket használó sorozat, amelynek vonzó, a kész épület színes fotóját mutató dobozaiban az egyszerű tömb- vagy kertes ház mellett egyedi épülettípusok is szerepeltek, üzlet, iskola, vagy poliklinika, mindegyik a csak rá jellemző darabokkal.

Persze kisebb koromban azért a kirakatban pompázó fajátékok is ellenállhatatlanul vonzottak. És ilyenre a NagyAlkalmakon (elsősorban karácsony) kívül is adódott esélyem. Udvarhelyi nagymamám évente legalább egyszer hosszabb időre eljött és mielőtt hazautazott volna, az elválás fájdalomdíjául kaptam tőle egy-egy favonatot, tűzoltóautót, miegymást.

Rendszeresen vásárolt különben valamilyen olcsóbb lottószelvényt és elég gyakran nyert is vele, amolyan egyszemélyes, igazi nagymamásan szerény taktikai célokkal fémjelzett gerillaháborúban a valószínűségelmélet kikezdhetetlen hatalmával. Talán éppen ez a földönjáró minimalizmus késztette engedményekre a mindenható Mateket. Száz szónak is egy a vége: Mucika őszinte boldogsággal bejelentett sikereiből mindig kézzelfogható módon részesedtem.

A város akkoriban nyolc mozija (Augusztus 23 – Horea út; Republica/ „Repcsi” – Széchenyi tér; Progresul – Bánffy-palota udvara; Timpuri Noi – Fő tér északi oldala; Victoria – Deák Ferenc, a hatvanas években Dr. Petru Groza, ma Eroilor utca; Tineretului, majd Arta – Egyetem utca; Munkás – Patak, akkor Sindicatelor utca; végül a Steaua Roșie/ „Bolhás” – Hosszú, akkor Ploiești utca) a játékboltoknál sokkal tehetségesebben álcázta harrypotteres énjét.

Kívülről legfeljebb néhány színes plakát jelezte, hogy „állomásról” van szó, amelynek fala mögött a 9 és 3/4-ik vágány rejtőzik, menetrendszerű expresszekkel Fantáziavilágba. A vetítőterembe nyíló, megtévesztően szokványos küllemű ajtók túloldalán súlyos vörös függönyök alkották az utolsó határréteget a köztes állapotában fényben úszó, vagy (kisebb moziknál) éppenséggel félhomályos, fehér vászonra néző, számtalan széksoros varázstér mezsgyéjén.

Odabenn a kezdet előtti semleges állapotban még mindig puszta hit kérdése volt, mi vár rád a teleportálás után: 101 dalmát kiskutya, Tom és Jerry, a szabadnak született Elza, a szórakozott professzor, a spagetti-vadnyugat lyukas dollárja vagy a Saint Tropez-i csendőr. Tévéje még keveseknek volt, a sikerfilmek dugig telt termekkel futottak, csúcsidőre szóló jegyért nem ártott nyitáskor beállni a pénztár előtt gyorsan nyúló sorba. Akkor még kenyér, tej, tojás, sajt, felvágott nem implikált ilyen próbatételt…

Mindezek stabil hátországa a kétszobás, harmadik emeleti otthon volt. Erkélytelen, északra néző vagonlakásunk, amely sem szűknek, sem szegényesnek nem tűnt számomra, sőt, igazából akkor bontakozott ki teljes vonzereje, amikor kedves szállóvendég, vendégek érkeztek, például udvarhelyi nagynénéim, nagybátyám, unokatestvéremmel, a négy (!) plusz fekvőhely (gumimatracok a földön plusz táboriágy) elhelyezésének bűvészmutatványával, a benti közlekedés bonyolult rituáléival. De a nappali és főleg esti családi beszélgetések lenyűgöző színeivel.

Talán ezért nem vágytam felnőtt kenyérkereső „magam uraként” sem soha nagy lakásra. Legfeljebb annyi plusz helyre, hogy egy kutya, cica is jól érezze magát benne. Velünk.