Amint azt legutóbb említettem, gyerekkorom Udvarhelye az otthonosság, élmények és kaland hona volt számomra, ahol mindig akadt felnőtt(ebb), aki ráért kirándulni, szedrészni, gombászni vagy éppen rákászni velem.
Nagyapám példának okáért, aki a helyi futball hírességcsarnokának veteránjai közé számított, egyszerre volt a gombák, legjobb horgász-, szedrész- és úgy általában: kirándulóhelyek tudora.
„Hoztál horgászbotot, ugye? Holnap kimehetnénk Kadicsfalvára pecázni egyet. Ha van kedved…” – vetette fel mondjuk. Persze, hogy volt! Egyébként a pecázás és Kadicsfalva helyén gyakorlatilag bármi szerepelhetett, részemről az elutasítás leghalványabb kockázata nélkül.
Nagyapám kereken 1900-ban született, vagyis hatvanas éveinek második felét taposta akkoriban, ez azonban semmilyen látható befolyással nem bírt mozgékonyságára.
A napi célpontok megközelítése tömegközlekedéssel történt, mivel saját autója normális, hétköznapi halandónak akkoriban nem volt (csupán zárójelben jelzem: nevezett hétköznapi embereknek ez nem okozott drámainak tekinthető frusztrációt).
Nagyapám természetesen tudta, hányas busz hová, és mikor.
A kijelölt megállók csaknem mellékes tényezőnek számítottak. Hamar megtanultam, hogy elegendő, ha int a közeledő járműnek, az előzékenyen félrehúz és felvesz. Nagyapám ilyenkor néhány kedélyes szót váltott a sofőrrel, majd hátrébb húzódtunkban magyarázatképp a fülembe súgta: „ő is a futballistám volt annak idején”.
Az ilyen intermezzókat jellemzően soha, egyetlen utas sem nehezményezte. Igaz, ez rendszerint a koradélelőtti órákban történt, amikor már lecsengett a reggeli csúcs, a proletariátus a vele szövetséges értelmiséggel réges-rég munkahelyén építette a szocializmust. Tatata (alias „nagyapám”) nemcsak a buszsofőröket ismerte személyesen, hanem az elképzelhető összes erdei gombát is.
Annyira igen, hogy a gombák nemzetségét egyébként a róka és csiperke kivételével szolid gyanakvással kezelő nagynénémék sem vétózták meg gyűjtőútjainkat.
Így ismerkedtem meg kucsmákkal, szegfűkkel, finoman tölcséres keserűkkel, láthatóan a Kisvakond-történetekből elkalandozott vargányákkal, meg a mind közül legelegánsabb, karcsú, vékonygalléros, kerek, fehér kalapján mellbimbóra hajazó csúcsban végződő őzlábbal.
Gombászó kiruccanásainkat menetrendszerűen négy-ötfogásos dorbéz koronázta, szalonnás keserű- és/ vagy őzláb-bevezetőt követő többgombás levessel, kucsmás, szegfűs rókapaprikással, panírozott csiperkével, és isten tudja, még hányféle tétellel, nyersanyaggal, elkészítési variációval.
Hogy mostanság egy-egy ilyen, epeszomorító részletekben bővelkedő menütől félidőben kifeküdnék, az oly biztos, mint maga az elmúlás! Akkoriban viszont – talán egyetlen lelkiismeretesen végigokádott éjszakától eltekintve – meg se kottyant emésztésileg. Annál inkább elbűvölt ízeiben.
Nyár derekán, vége felé aztán a szedrészésre tolódott át a hangsúly. Emberes szállítókapacitással felkészülve indultunk útnak, például Boldogfalva (ejtsd „Bódogfalva”) felé a strekken, amit jobbra, a Budvár felé szinte összefüggő szedres szegélyezett, a tűző napon elképesztő méretre hízott, zamatos, majdhogynem feketére érett szemekkel. Ezeket aztán jórészt lekvárrá lényegítve szállítottam haza, Kolozsvárra, ahol hét nyelven társalgási szinten beszélő palacsinta-töltelékként zárták pályafutásukat.
Minden kinti kalandok legizgalmasabbja azonban vitán felül a rákászás volt! Ennek terepe Homoródfürdő lévén, ahová a Szentegyházára, Csíkba elég sűrűn közlekedő buszok valamelyikével lehetett kijutni.
A hadművelet alapos előkészítést igényelt.
Mindenekelőtt a célszerszámot kellett kölcsönkérni. Nagynénémék készletéből ugyanis sajnálatosan hiányzott, ezzel együtt tulajdonképpen családon belül elérhető volt, földrajzilag a Rózsa utcában, Hargitáéknál, akikhez amúgy is rendszeresen jártunk, lévén rokonok, továbbá az elképzelhető legvadregényesebb, natúr patakba torkolló gyümölcsöskert birtokosai, és a magyar nyelven elérhető Agatha Christie-, Raymond Chandler-, Georges Simenon- és Boyleau-Narcejac-krimik, illetve Rejtő-ponyvák legteljesebb gyűjteményének büszke, de önzetlenül kölcsönző tulajdonosai.
Ami a rákhálót illeti, az két azonos átmérőjű, nyugalmi állapotban egymásra fekvő, úgy 25-30 centi átmérőjű, kerületük mentén összekötött acélgyűrűből állt.
Az alsó gyűrű vízszintes síkban is háló keretéül szolgált, ennek közepén a csali rögzítésére szolgáló két madzaggal. A felső gyűrűhöz csatlakozott a három-négy pontban rögzített, másfél-két méter hosszú kiemelőspárga. Ezzel manőverezte az ember egy kellően rákbarát, partból kinyúló ágas-bogas gyökerek, ideális esetben még egy termetes szikla által is szegélyezett, csendes vizű részre, majd leengedve, hagyta egymásra feküdni a két gyűrűt.
No, de ne vágjunk a dolgok elébe! A felkészülés következő, ám döntő fontosságú mozzanata a csali beszerzése és előkészítése volt. Rákász-berkekben otthonosan mozgó fele-, esetenként egészen barátaink tudják: a rák hús-, leginkább dögevő, elsődleges információforrása pedig a szag. Ezt feltétlenül figyelembe kell venni a csali előkészítésekor! Fontos technikai követelmény továbbá, hogy a kísértés tárgya ne legyen könnyen szaggatható, ellenkező esetben az állat erős ollóival seperc alatt leszeli a lehető legnagyobb darabot, és hálónkon kívüli, otthonos terepre vonul vissza vele.
Anyagi megfontolással zárva a kört: az sem árt, ha nem a legdrágább húsfélét tesszük ki, egyrészt ökonomikusabb megoldás, másrészt nagy valószínűséggel mi és a rákok nem feltétlenül konvergens szempontok szerint adományoznánk a Michelin-csillagokat.
Mindezen okokból kifolyólag leginkább disznó- vagy marhamájat szereztünk be (a hatvanas-hetvenes években gond nélkül kapható volt már/ még).
Ezt kitettük egy körültekintően megválasztott, napos, ám kutya-macskabiztos helyre, hadd „érjen”. A folyamatban mindenkor számítani lehetett a legyecskék önzetlen segítségére is, ők reményeik szerinti következő nemzedéküknek ágyaztak be a husiban.
Kellően meleg időben a csali néhány nap alatt bevetéskész állapotba jutott. Közérthetőbben: annyira megbüdösödött, hogy a kötelező munkavédelmi intézkedések hiányában több méterről leterített volna egy ereje teljében levő borvizes bivalyt. Jogos a kérdés: mégis, hogy bírta ki ezt a Homoródra tartó távolsági busz többi utasa a csaknem órás út alatt?!
Nos, természetesen igyekeztünk a lehető legalaposabban becsomagolni a tömény undort, de azt állítani, hogy a tudomány akkori állása szerint valós esély mutatkozott volna a SZAG rabságban tartására, erős túlzás lenne. Ezzel együtt komolyabb incidensre, sürgősségi ellátást igénylő rosszullétre nem emlékszem. És meg sem „verődtünk” soha.
De térjünk az aktusra! Mindig lenyűgözött a vízfelszín alatti táj titokzatossága. Fények és árnyak játéka, a tegzeslárvák hundertwasseres, kövekre rögzített csőlakásai, a halacskák villanásai, a rejtett életek sejtelme a vízbe nyúló gyökerek, kövek között. Adjuk hozzá ehhez a 40-50 centi mélyen nyugvó csalis hálóra lassan araszoló, diffúz, ollós sziluetteket, néha kettőt, hármat is akár, és nincs az az egészséges képzelőerejű gyerek, aki ne borzongana bele az izgalomba!
A rák veszélyt érzékelve maga alá csapott farokkal löki magát villámgyorsan hátra, ez lévén nála a turbó-, menekülő üzemmód. Pontosan ezt nullázza le az időben megemelt felső hálógyűrű, amely alulról, oldalról behatárolt hengerré változtatja az eszközt.
Bár a néhai, legendás rákászások százas fogásait sosem reprodukáltuk, a tartalom frissen tartása végett a gyűjtőzsákba halmozott „csihányban” (gyengébbek kedvéért: csalán) délutánra már rendszerint jókora tömegben mozgolódott a zsákmány. Amit otthon köménymagos vízben főztünk élénkpirosra. No nem élve, azt azért hadd tegyem hozzá, bár mai érzelmeimmel biztosan eleve nem venném el egyetlen rák életét sem azért, hogy megegyem…
Udvarhelyen az sem volt dráma, ha a gombászást, szedrészést, pecázást felülírta az eső. Ilyenkor még mindig levonulhattunk dédnagymamámhoz Szabad Európát hallgatni az Albatros táskarádión, némi keksz mellett az aktuális helyi horrorokat is megvitatva (a traktorista a hídról a Küküllőbe...brrr!!!).
Nagymama, mármint nagyapám édesanyja (nem összetévesztendő Mamukával, nagyanyám édesanyjával) a Kossuth utca belvárosi szakaszának végén lakott, a kefekötők műhelyével közös udvarból nyíló, ódon illatú, azt hiszem, egy szobában. Amelynek belterét a letűnt k.u.k. világ életképeivel dekorált spanyolfalak tagolták.
Nagymama némely vasárnaponként – a hét akkoriban egyetlen szabadnapján – ebédvendég volt nagynénéméknél, az Orbán Balázs utcában. Természetesen soha nem érkezett üres kézzel, általában nápolyit hozott unokatestvéremnek és nekem. Hazai édességiparunk márkanévadói nagy operarajongók lehettek, a két sztárnápolyi ugyanis a Carmen, és az Aida névre hallgatott, csomagolásukon a temperamentumos cigánylánnyal, illetve az etióp hercegnővel. Ami a krémet illeti, egyikük biztosan kakaós volt, de hogy melyikük…qui peut se souvenir, chi può ricordare?
Nagymamám, akit a családi őstörténet homályába vesző okok miatt Mucikának szólítottunk, különben majdnem minden reggel felvette az ebédrendelést. Az enyémet legalábbis biztosan. Elképzelésem nincs, hogyan egyeztetett preferenciákat, elvárásokat, hiszen átlagban hat emberre főzött, de engem ezek a mellékes alkutechnikai részletek nem foglalkoztattak, annál inkább a felkínált változatok mérlegelése!
Akkori szerencsés alkatommal egyetlen gramm testsúlytöbblet nélkül zártam két-háromhavi rendszeres konyhai kívánságműsort.
Az élmény akkor volt igazán kerek, ha az ebédnyersanyag friss összetevőit együtt szereztük be a piacon. Ahová a strekk mentén ballagva rövidítettünk, az olajos talpfák és a töltés forró kőzúzalékának jellegzetes vasúti illatfelhőjében.
Röviddel az Orbán Balázs utcai sorompó után a sínek széles ívben jobbra fordultak, majd a vashíd következett a Küküllőn át. Odalent szinte mindig szőnyeget mostak, a városnak alig volt ipara, a víz nem volt túl koszos a szőnyegeknek, azok meg a folyónak, a dolgok így valahogy egyensúlyban maradtak…
A híd utáni balív már szinte közvetlenül a magtár, majd az állomás célegyenesébe vezetett, innen kellett egy sorompónál letérve a piacra vezető utcára fordulni.
No most, ami a piacolást illeti, a színkavalkádon és izgalmas alkufolyamaton túl az olyan prózai cikkek, mint az „árdé”, vagy „vinetta” különösebben nem foglalkoztattak, annál inkább az illatos kajszibarack, málna, „hargasmagú” szilva vagy a tucatnyiféle regáti görögdinnye, kerektől a rögbilabda alakúig, kompakt, haragoszöld héjútól a csíkosig, halványrózsaszíntől élénkvörösön át a sárga belűig. Ezeket szertartásszerűen végigpróbáltuk, más-más fajtát választva az egymást követő alkalmakkor. Az ebéd ígéretes „lózenplikk” (loz în plic – borítékos sorsjegy) desszertjévé lényegültek. Igazából a piaci lékelés ellenére sem lehetett róluk biztosan tudni, mennyire lesznek édesek, ropogósak, lédúsak.
Az őszeleji elválást Udvarhelytől, az óvoda, később az iskola kezdetének előrevetülő, fokozatosan növekvő ronda árnyékában, részemről napokkal korábban beköszöntő, egyre mélyülő melankólia kísérte. Ugyanakkor ebben a célegyenesben adattak át a vonatozás kiszámíthatatlan igénybevételeire felkészített, gondosan becsomagolt szederlekvárok, a nagyapámnál kinézett, hőn vágyott, búfelejtető kiskaktusz (hogy azt miként sikerült épségben hazafuvarozni, arra tényleg nem emlékszem), a Főtér-Kossuth utca sarkán levő könyvesboltból általam kiválasztott újabb Verne-regény („megjelent a Románia Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében” – bizony, bizony, ilyen is volt valamikor…).
És nem utolsó sorban elhangzottak a mielőbbi viszontlátogatások ígéretei. Én pedig lélekben már készültem a majdani nagymamai táviratra: „holnap este erkezem – mucika”.
A szerző sorozatának – Történetek a létező szocializmusból – előző részeit itt lehet olvasni:
Adó 3,5%: ne hagyd az államnál!
Köszönjük, ha idén adód 3,5%-ával a Transtelex Média Egyesületet támogatod! A felajánlás mindössze néhány percet vesz igénybe oldalunkon, és óriási segítséget jelent számunkra.
Irány a felajánlás!