Történetek a létező szocializmusból: Léceken, havakon

„Când văd că se-apropie iarna,/ Mă bucur și chiui cât pot,/ Când văd că se-așterne zăpada/ În munți, peste văi, peste tot./ Atunci bucuria mă-ncinge,/ Că știu că degeaba nu ninge!/ Zăpadă și doage de lemn, iuhei,/ Sunt două grozave idei!...”*- sízők himnusza

Nem emlékszem pontosan, hány éves lehettem, mikor édesapám eldöntötte, hogy beavat a sízés rejtelmeibe. Arra sem, mennyire kerültek korábban látómezőmbe az előszoba bejárati oldalát határoló zöld szekrény mellett, a sötét mintás vászonfüggönnyel határolt térben álló, Zakopane márkájú sílécei, a botokkal. Vaskos , bordó alapszínű darabok voltak (akkoriban pusztán fából készültek), egy-egy ragasztott fehér műanyag csíkkal középen és a szélükön. A talpak már műanyag borításúak voltak, csavarokkal rögzített, darabokból összeálló kantnikkal.

Csak azért részletezem, mert a „Zakopane” név, amiről sokáig nem tudtam, hogy lengyel hegyi üdülőé, annyira megmaradt emlékezetemben, hogy évtizedekkel később, immár kétlányos apaként ide vezetett első külföldi hegyi kiruccanásunk. Azóta nevezett léceken kívül már az alvó lovagot megtestesítő Giewont, a Kasprowy Wierch, vagy a Morskie Oko is beugrik a névről…

No de vissza témánkhoz! Elérkezett a Pillanat, amikor a nagy testvér mellett rövid, vékony, élénkpiros öcsike (hugica?) jelent meg, Turist felirattal. Mint kiderült – egy távolról sem örömteljesnek nevezhető pillanatban – őt nekem szánta a Sors. De főleg édesapám.

Beavatásom helyszíne a Virágos-völgy volt, a mai kolozsvári meteorológiai állomástól északra eső, akkor még beépítetlen lejtőjével. Gondolom, ott volt deus ex machina biztosítékot nyújtó ellendomb, vagy pusztán csak kellő kifutás, nulla százalékban uralt síléceken rettegő, kis méretű homo sapienseknek.

Ma már inkább csak az előbb havas, később csuromvizes fenekű nadrág, átnedvesedett fűzős bakancs, no meg a „végre ez is lement!” ujjongó érzetére emlékszem, hazafelé ballagásaink idejéből. Mindenesetre erre az időre tehető esnitudásom kialakultának kezdete. Nevezett hősi időkben az önkioldó („szekurit”) kötés még a jövő keletnémet zenéjének számított, dugába dőltödben összegabalyodott lábaidat két hosszú síléc súlyosbította. Némi szakmai rutin birtokában viszont már úgy tudtál esni és implicite felkelni, hogy nem kellett ehhez lecsatolni a léceket…

Megpróbáltatásaim színtere később a Hójába tevődött át, ahol a falumúzeum feletti lejtő még teljesen szabad volt, havas napokon fél Kolozsvár ott ródlizott (szánkózott), sízett. Akkor már kicsit tűrhetőbben boldogultam, ami hóekéből, később majdnem összetett lábbal való fordulást is jelentett, ritkább kényszerleszállásokkal. De azért saját óra híján még nagyon számoltam a völgyben elzakatoló vonatokat, az idő múlásának bíztató jeleit.

Azt hiszem, az igazi áttörést Brassó-Pojána jelentette. A mai – vagy akár kamaszkorom – kiépített síüdülőjének még nem sok nyoma volt, de a Sport Szálló, számomra mesebeli kényelmével, figyelmes pincéreivel, felvonós, sötétedés után kivilágított (!) pályájával így is elbűvölt. Kicsit odébb székes felvonó indult a Kanzelre, ahonnan hófedte csúcsok, gerincek pompás sorára nyílt kilátás.

A városból (Brassó/ Corona/ Adolf Meschendörfer die Stadt im Osten-je) a háborús filmekben látott német csapatszállítókra hajazó teherautók jártak fel a hegyre a turistákkal, a „régi úton”, a Șchei-ből.

Odafent az országban másutt felettébb gyéren előforduló nyugati turisták népes csoportjai élvezték a számukra olcsó, kicsit egzotikus, de elfogadható színvonalú, és mindenképpen festői díszletű telet. Azt hiszem, ez volt az első olyan helyszín, amelyhez szorongásnak már nyoma sem kötődött, sízéssel együtt élveztem minden percét. És azok a kelyhes fagyik a vendéglőben…

Édesapám – példás taktikai-pedagógiai érzékkel – brassói „pihenőnapot” is iktatott sízőprogramunkba.

A város a hatvanas évek második felében vajmi kevés jelét mutatta, hogy valamikor Kronstadt helyett Sztálin nevét viselte, a Cenk oldalába messziről láthatóan „befásítva”.

Ami Meschendörfer őseinek „a kelet” volt, az nekem kisgyerekként bizony színnyugat! A korona szász gyökerei lépten-nyomon kiütköztek, nemcsak a régi városháza falát díszítő címeren. Az utcán gyakran találkoztál németül társalgó járókelőkkel, akkoriban tekintélyes hányaduk nem turista, hanem bennszülött volt még, a Fekete templom mellett pedig a bronz Johannes Honterus kinyújtott jobbjával határozottan mutatta az Irányt.

Nem véletlen, hogy ide, Románia talán legkozmopolitábbnak számító városába képzelték el az 1968-ben induló Aranyszarvas nemzetközi könnyűzene fesztivált, amelyen a kor néhány kifejezetten neves sztárja is fellépett az évek során.

No, de nekem akkor is a Corona, avagy Postăvarul vendéglő számított főattrakciónak, ott pincérkedett ugyanis F. bácsi, udvarhelyi nagymamám testvére, aki a protekciós vendégnek kijáró kedvességgel hozta kedvencemet, a szemes babos (pour les connaisseurs: fuszulykás) csülköt.

Hogy mi köze mindennek a sízéshez? Jogos felvetés, megint elkalandoztam! Bár a díszlet egyetlen színdarabban sem mellékes.

Egy-két évvel pojánai premierünk után gyerekkori, „konszolidált” sízőkorszakom évekre meghatározó helyszíne is beköszönt: Predeal.

A dolog úgy kezdődött, hogy édesapám szakszervezeti jeggyel szállást foglalt a prahova-völgyi síüdülő városka egyik villájába. Egyágyas szobába, tekintettel erős hajlamomra a kellően nem keretezett ágyakból való éjszakai kizuhanásra. Csakhogy a helyszínen kiderült: a spártaian karcsú fekvőhelyen igazi mutatvány lenne két személynek aludnia. Alternatívát pedig az adott villa nem kínált.

Már nem tudom, ki sugallta: az „informális szférában” nincs ám hiány kiadó szobákban. Néhány címet is adtak illendő diszkrécióval, elindultunk hát szállást keresni. Nem emlékszem, első, vagy többedik „próba-szerencse” helyszín volt a szerb néni házikója. Zárt tornácról nyílt a kiadó szoba, nagy, dupla rökamiéval, fal felőli oldalán üvegezett, elméletileg multifunkcionális, gyakorlatilag nipptartó rekesszel, az édes álmot biztosítandó. A vízcsap az udvaron volt, állandóan nyitva, hogy tartalom be ne fagyjon a formába. Puhányabb természetűek egy lavórban akár be is vihették a vizet, melegebb közegbe.

Egy szó, mint száz, az adottságok kevéssé emlékeztettek a pojánai Sport Hotelére, ezzel együtt nekem azonnal megtetszett a hely – és talán a kedves néni – amit jeleztem is édesapámnak, az alku pedig megköttetett.

Mint kiderült, jó választás volt, éveken át visszajártunk, a néni pedig családtagként kezelt. Fogalmam sincs, hogy kisebbségi szolidaritásból (mint kiderült, a Románia-Jugoszlávia meccseken az utóbbinak szurkolt), nagymamai ösztönből, vagy mindkettőből. Mindenesetre úgy jártunk hozzá, mint haza, legalább egy alkalommal udvarhelyi unokatestvérem is csatlakozott.

Háza amúgy remek helyen állt, egyszerre közel vasútállomáshoz, sípályához. Délután be lehetett menni megebédelni, pihenni egyet, este meg visszamentünk egy-két órácskára, a kivilágított pályán sízni. A Kolozsvár környékén elérhető pályákkal ellentétben, itt (akárcsak Brassó-Pojánán) szerencsés esetben már ratrack is egyengette a havat, ami a „hoppos” felső szakaszon sokat szelídített. Ettől függetlenül, ajánlatos volt sűrített hullámvasút-hatásra készülni, ha elkéstél a pontozással, fordulóval, gyorsított eljárással padlóra küldött a terep. Az esti menetek szüszpanszát a sokszor figyelmeztetés nélkül kialvó világítás tartogatta: a hirtelen bezuhanó koromsötétben szórványos puffanások, majd cirkalmas káromkodások jelezték a rossz lábon kapott ereszkedők talajfogását. Ahogy a szem alkalmazkodott, a hó néhány másodperc múlva már elég fényt biztosított ahhoz, hogy kivehetőkké váljanak a tájelemek – a lassan tápászkodó többi kárvallottal egyetemben – és le tudjunk ereszkedni a pálya aljába, a kivilágított utcáig.

Ide kívánkozik a megjegyzés: a sízés azokban az években még erősen „rétegsportnak” számított, ha Kolozsváron vagy Brassóban nem is keltett különösebb feltűnést egy sível a vállán gyalogló halandó, az ország más sarkaiban előfordult, hogy úgy néztek rád, mint a földönkívülire. Segesváron egyszer, csatlakozásra vártunkban apámmal, egy kíváncsi illető szabályszerűen körbejárt a peronon, mint kitömött medvét, láthatóan testközelből akarván megszemlélni a hátizsákos, síléceket tartó élieneket.

A lécek és jómagam késleltetett melegedésű idilljébe valamikor másodikos (harmadikos?) koromban reccsent be a törés: az első téli vakációs sítábor. Amit szüleim a lehető legkecsegtetőbb színekben ecseteltek előttem, így aztán nem sokat rágódtam a részleteken, rábólintottam egy hatalmasat és beindult egy többéves, sokáig megmásíthatatlannak tűnő pályán haladó rutin. Amely onnantól kezdve lekötötte a téli szünidő tekintélyes részét, beleértve a karácsonyt is.

A színhely Kisbánya volt, egyszem spártai menedékházával, amelynek emeletén a „nagy” és a „kis közös” emeletes priccsei várták a vendégeket, életkortól függetlenül. Reggelit, meleg estebédet a földszinti étkezőben kaptunk Zoli bácsitól, a menedékházastól, aki vélhetően nem maga főzött, de rajta kívül csak Neagrara, a szeretreméltó, mindig barátságos „házikutyára” és a hasonlóan barátságos, idősödő meteorológus házaspárra emlékszem. Utóbbiak kicsit arrébb laktak, a hegytető pusztaságának összesen két épületéből a másodikban, a meteorológiai állomáson.

Kisbányára már feljutni sem számított apró próbatételnek. A faluig jó esetben még egy átlagos busz is felverekedte magát, feltéve, hogy nem pont előtte havazott és a hóekés traktornak volt ideje végigmenni, homokot szórni. De a szövetkezeti bolttól, a „kooperatívától”, amiben egy fedél alatt működött az obligát kocsma és az ásó, kapa, nagyharangtól az iskolai vonalas, kockás füzeteken át a meleg alsóig, kékszeszig nagyjából mindent forgalmazó falusi üzlet, szóval ettől az épülettől tova, rendszerint már csak teherautó merészkedett, az is legfeljebb az útból elágazó gyalogos rövidítés tövében álló keresztig.

Egészen rendhagyó esetben, négykerék meghajtású „Bucegi”-dzsel, ad hoc gyűjtéssel jóindulatra hangolva, egy-egy kivételesen merész sofőr nekiszaladt a jeges átfolyásokkal szabdalt havas útnak felfelé. Ha a párkák is úgy akarták, a hatalmas zökkenőkkel, farolásokkal együtt, a masina üveghangig fel-feltúrázott motorral sikeresen megbirkózott a terepviszonyokkal és felküzdötte magát. Szinte, vagy akár a menedékházig, mindenki legteljesebb elragadtatására...

Hát ezért mentünk általában teherautóval.

A ponyvás raktér hosszában két vagy három sorban fapadok álltak, ezekre ültünk, a padok között hevertek hátizsákjaink, síléceink, botjaink. Nagyobb zökkenőknél előfordult, hogy a padok velünk együtt eldőltek, és mi testek, zsákok és sílécek amorf halmazából próbáltunk ismét ülő helyzetbe önállósulni. És nehéz volt eldönteni, hogy a ponyva alatt hidegebb van, mint büdös, vagy fordítva…

Félreértések elkerülése végett: említett szag forrása nem mi, utasok, hanem a beáramló kipufogógáz volt.

Visszatérve a szállítóeszköztől vett érzékeny búcsú helyére: amint a fentiekből már sejthető, az általában azért huzamosabb kaptatásnyira esett végső célunktól.

Mindezen viszontagságok – amint az már lenni szokott – pozitív hozadékkal is bírtak. Például Zoli bácsi menedékháza már a kényelem otthonos netovábbjának hatott utánuk: meghitten meleg, világos szigetnek a végtelen, fagyos, erdős, havas térben, amiben mászás közben – bónuszként – általában ránk is sötétedett.

Oázisunk belsejében az ebédlőt, közösöket fával fűtött, időnként rosszul szelelő csempekályhák melegítették, ezek mellé gyűltek esténként az átázott bőrbakancsok, vászon- és kötött kesztyűk, zoknik, miegymások.

A világításba talán egy generátor is besegített, de csak módjával. Van egy tétova emlékem a kint felhangzó burrogásra az ebédlőben lassan megvilágosodó villanykörtékkel, de nem esküszöm, hogy Kisbányához kötődik.

Ami biztos, hogy a közösökben petróleumlámpákra hárult a goethei mehr licht feladata. Pontosabban a lichté, annyi, amennyi.

A sípálya szép hosszú, és sallangmentes volt: nuku felvonó, ratrack. Felső szakasza lefelé menet a „kis falban” végződött, amelynek tövében egyébként az út is keresztezte. Ne gondoljunk semmi drámai kontrasztra! Az út egyszerűen keskeny vízszintes sávként működött két lejtő között, pont olyan havasan, mint a pálya. Amely alatta a csaknem függőlegesen kezdődő „nagy falban” folytatódott, majd ért véget.

Amint említettem, hódöngölésre, egyengetésre jármű nem adatott, így havazások után ezt a gyerekcsapat, felcsatolt sílécekkel maga végezte, az oktatók, felnőtt kísérők hozzájárulásával, a pálya teljes szélességében oldalazva felfelé.

Mi, legkisebbek, általában csak a kis falig tartó, azért így is elég hosszú, de szelídebb, és főleg hoppmentesebb (hopp = kiemelkedő bucka, halom) szakaszát használtuk, ennek aljában ösvény vezetett a közeli menedékházig, amelyet élő ember kizárólag „kabanának” tisztelt.

Tiszta időben, amikor a kötelező képzési menet utánra is futotta még a kinti világosságból, csodálatos lazítóprogramnak számított a pepsis üvegek (akkoriban tényleg üvegbe palackozták a népszerű – és még kapható – üdítőt) eregetése a menedékház alatti lejtő havába vájt, fantáziadús kacskaringókkal, ugratókkal tervezett „bobpályán”. Persze szánkózni is lehetett, Neagra pedig lelkesen loholva követett üveget, gyereket, ami, aki éppen adódott.

Első táborom után, amit erős túlzás lenne akár lélektani, akár tudás-bizonyítási szempontból átütő sikernek nevezni, meghívást kaptam életem első versenyére is. Honvágyak ide, szilveszterre halasztott karácsony oda, ez dagadó büszkeséggel töltötte el ibolyaszerény lényemet.

Az első versenyt továbbiak követték. Mivel – mint kiderült – ezek szezonja egész télen át tartott, akár a tavaszba is áthúzódva, menetrendszerűen el kellett kéredzkednem tanító nénimtől, ami persze az indoklás kötelezettségével és az osztálytársak részéről ennek folyományaként kialakuló spontán csodálat hájjal kenegető érzetével járt. Főleg az első dobogós helyezések, serlegek, diplomák befutását követően.

Amit a kívülállók nem volt honnan tudjanak: korosztályomban egy megyei versenyen sem indultunk négy-ötnél többen, egyszerűen ennyien voltunk a színen, ekkora volt a választék. Vagyis öldöklő vetélkedést emlegetni, finoman szólva költői túlzás lenne. Ráadásul a nekünk kialakított pálya ritkán foglalta magába a kis falat (a nagy végképp nem jött szóba), vagyis a „Feladat” kényelmes siklás volt egy viszonylag szelíd szakaszon.

Általában táborozó társaságon belül alakult a mezőny, bár elő-előfordult kisbányai, illetve egy tordai fiú is, akit édesapja mindig arra intett: „,menj lassan, ne ereszd, a többiek majd esnek, te jársz jobban!” Nem emlékszem, hogy valaha estünk volna. Megbízható (nem párásodó) szemüvegek híján jobbára anélkül ereszkedtünk, fel tudom idézni az érzést, amint a menetszél folyamatos könnypatakot présel ki szemünkből. Jó érzés volt, a sebességé, nem zavart a látásban sem.

Részben ezért is volt kedvencem az óriás-műlesiklás. Kevés kapuval, amit kiszámítottan lazán lehetett venni, szinte pontozás nélkül, „schuss” (mi „slussz”-nak mondtuk) pozícióba gömbölyödve, oldalhoz szorított botokkal.

A műlesiklás ennél sokkal „technikásabb” versenyszám volt, nagyon oda kellett figyelni a sűrűn álló kapuk „megtámadására”, minden késés megfarolással, időveszteséggel, legrosszabb esetben kicsúszással járt. Ráadásul a kapuk közötti ívek minden áthaladó kisebb-nagyobb farolásaival jegesedtek egy fokot, a kivetett hó pedig lassan de biztosan torlasszá lényegült. Frissen fent kantnik nélkül egyetlen rossz, vagy megkésett mozdulat kicsúsztatott, oldalról bele a torlaszba, ami könnyen átborulással járt.

Akkor már természetesen sokkal komolyabb, műanyag talpú síink voltak, a szászrégeni gyár „rábeszélős” nevű sorozatából: Campion, Olimpic, stb. Ezekhez önkioldó, keletnémet gyártású Mesta kötés járt. Jellemző módon sokkal jobban aggasztott, hogy esetleg egy keményebb fordulóban öntörvényűen kiold, mint az, hogy eséskor esetleg nem teszi meg. Ezért általában mindenki a lehető „legkeményebbre” állította.

A télvíz idején ponyvás teherautón utazások, pályán fázások, esetenként sűrű havazásban, netalán hóviharban végigsízett napok olyan edzettekké tettek, hogy nemigen volt az az influenza, hűlés, ami képes lett volna bármelyikünket leteríteni hosszú éveken át. Ugyanakkor a táborok, versenyek adta tudás birtokában, de ezek kötöttségei nélkül, már egészen más, teljesen felszabadult öröm volt csúszkálni, vagy éppen száguldozni.

Gyakori vendég lettem a téli szünidőközben a férjhezmenetele után Brassóba költözött, fiatalabb nagynénéméknél, tőlük ingáztam naponta, szólóban a Pojánára, nagymamám nem kis aggodalmára. Hogy legalább részben leszereljem félszeit, elfogadtam az általa készített „dögcédulát”, nevükkel, címükkel (ha netalán baleset érne odafent). Óvakodtam elárulni neki, mekkora élvezetet jelentett a Kanzelről lefelé vezető néptelen pályákat (bizony, akkoriban voltak még ilyenek!) választani, félreállni egy-egy szakasz közepén, a sí surrogása után a csendet hallgatni a fenyők között.

Egyébként nem nagyon estem, főleg nem nagyot. Ismertem korlátaimat és nem feszítettem túl a húrt. Ebből kifolyólag dögcédulám is talonban maradt.

Ami a versenyeket, táborokat illeti, a sorozatban otthontól távol töltött télivakációk, hétvégék gyerekként lassacskán erős hiányérzettel hagytak. A töréspont akkor jött el, amikor már édesapám is így reagált egy városi „szárazedzésen” kiderült váratlan versenyre: „azt hittem, legalább ezen a hétvégén együtt leszünk”. Lemondtam a részvételt, majd nem sokkal azután minden bátorságomat összeszedve kimondtam otthon: nem szeretnék több tábort, versenyt, hadd maradjon civil örömnek a sízés!

Sikerült meglepnem szüleimet, de elfogadták álláspontomat.

Engem is meglepett, mennyire megkönnyebbültem…

Azzal együtt, hogy már akkor éreztem, sokat tanultam, rengeteget fejlődtek a reflexeim és a stresszt is másképpen bírja az, aki már számtalanszor állt lendülésre készen az indítóállásban, hogy aztán vállára ereszkedjék a bíró tenyere és elhangozzék a „zece secunde...cinci...patru...trei...doi...unu...start!”**
---------------

* szó szerinti fordításban a sízők himnusza: „Ha látom, hogy közeledik a tél, örvendek és kurjongatok, ahogy torkomon kifér. Mikor látom, hogy hegyeket, völgyeket beterít a hó, feltüzel a boldogság, mert tudom, nem hiába havazik! Hó és fadongák, juhééé, két remek ötlet!”

** fordításban: „ tíz másodperc...öt...négy...három...kettő...egy...indulj!”