A Kávédarálóval strekkzártáig

Akárhogy is nézném, kisgyerekkorom második legfontosabb helyszíne Udvarhely. Így, röviden, „Székely” nélkül, hiszen akkoriban élő ember nem mondta „Csíkszeredának” Csíkot, „Marosvásárhelynek” Vásárhelyt vagy pláne „Szatmárnémetinek” Szatmárt.

No, de visszatérve Udvarhelyre, apai nagyszüleim és az ő szüleik, nagynénéim, nagybátyám és unokatestvérem város(káj)a volt, az otthonosság, élmény és kaland szinonimája, ahol jóleső-furcsán mindenki magyarul beszélt és mindenki ismert mindenkit. Kiváltképpen nagyapámat, a helyi futballélet egykori nagy személyiségét, illetve tanár nagybátyámat, nagynénémet.

Ez amúgy tudott ám fárasztó is lenni egy-egy séta alkalmával, amikor a kolozsvári utcaviszonyok közt alig használt számat száz méteren rongyosra köszöntem.

Udvarhelyt a Kávédarálóként ismert vicinális kötötte össze a nagyvilág többi részével, mértéktartó sűrűséggel (de semmiképpen ne elektromos őrlőre tessenek gondolni, a metafora névtelen szerzőjét a kézi változat ihlette meg!).

Segesvárról kattogott ki naponta háromszor, vagy talán kétszer.

Azt hihetnénk, hogy az udvarhelyi utast, kinek szárnyvonal és döcögés egyaránt teljes hosszban adatott, legkésőbb félúton leterítette az unalom. Tévedés. Egyrészt a Küküllő-menti táj sosem volt unalmas. Másrészt a pálya körül sorjázó települések hely- és hiúság-történetének tudora testre szabott provokatív kérdések sorával játszhatott állomásonként. Elméletileg legalábbis, az alkalmazott tudás ugyanis a „megverődés” igen konkrét lehetőségét hordozta.

Kihajolni az ablakon a keresztúri állomáson és megkérdezni „Mondja kérem, ez itten Csekefala?” (Keresztúr gúnyneve, egyébként közeli falu – ejtsd így, „v” nélkül) vagy ártatlanul érdeklődni ...-falván, hol lakik a pap (a faluban nem lévén paplak), evidens módon nem számíthatott életbiztosításnak.

Az egy szál sínpár valahol Udvarhely határában „strekké” lényegült (igaz, csak a gyalogos vándorok számára, lásd „rövidítsünk a strekken”!), majd a várost átszelve, a Küküllőn átívelő acélhíd után, a „nagy” állomásnál egy utolsó nekirugaszkodással megsokszorozódott, hogy utána, az „ipari zónában” vakvágányokba torpanva adja fel végleg.

Csíkba már csak busz járt. Nem is volt szükség többre, tősgyökeres udvarhelyi hűvös távolságtartással viszonyult a megyeszékhelyhez: „Négysávos út van a központjukban, de egy sávon nem fér el egy kocsi (mármint autó), érted-e…”

Lakni idősebb nagynénémnél, nagybátyámnál laktam udvarhelyi heteim alatt, mégpedig a legelső években stratégiailag eszményi ponton, egy impozáns földszintes házban, az Orbán Balázs utcában, kettőre a strekktől (vasút), szemközt a főzővíz-ellátásban kulcsfontosságú utcai karos kúttal és egy kenyérbolttal.

Az apró, ám illatos üzletben félhold alakú kiflik, ropogós sósperecek (is) szemeztek az emberrel, már nem emlékszem hány banis alapon...Talán 25?

A strekken túl, néhány lépésre volt a trafik. Onnan szereztem be alkalomadtán dohányos nagybátyám megbízásából a „filtrus nélküli Kárpáci” cigarettát (Carpați fără filtru). Egyszerre több csomaggal. Alkalmi füstölőknek szálanként is árultak. Ellenkező irányban, legfeljebb száz méterre tőlünk volt az „alimentára”. Onnan vásároltuk a hatszögű mintázattal ékes, bádogkupakos üvegben kínálkozó málnaszörpöt, ami a szejkei borvízzel adta csak ki igazi aromáját (kolozsvári csapvízzel például ennek a nyomába sem ért…).

Inni különben szörp nélkül is mindenki borvizet ivott. Molett cserépkorsókban terítették minden háztartásnak a bivaly-, vagy traktor-húzta, félreismerhetetlen, polcos szekerekről.

A főzővízért ehhez képest mindenki aznapi szükségletei és programja szerint zarándokolt az utcai kúthoz. Vödörrel, aminek fogantyúját a dekoratív öntöttvas-foglalatú kút csövének végén kialakított bütyökben akasztotta meg az ember, hogy ne kelljen kézben tartania a lassan telő, egyre nehezedő tízliteres edényt. Magát a kart sem volt éppen pipepurc lenyomni, így aztán a dolog rendes menete úgy festett, hogy a kúthoz járuló (gyakran kiskorú) illető mindenek előtt szét- … bocsánat! ... „széjjelnézett” egy megfelelő méretű és formájú kavics után. Ezt aztán gondosan beillesztette a lenyomott kar és vágatának felső pereme közé, hadd tartsa „pozícióban” vödörteltéig a vizet fakasztó acélrudat, anélkül, hogy perceken át egész testével lógnia kellene rajta.

„Házunkba” – mármint a nagybátyámékéba – pontosabban az előtte levő falatnyi udvarba, beépített, magas, masszív, zöld kapun át lehetett bejutni. A széles, kovácsoltvas kilincset lenyomva félhomályos kapualjba jutottál, amelynek sarkaiban vaskos pókhálók sorjáztak egymás fölött, termetes készítőikkel szőttes barlangjukban, borzongatóan feszült, örökös lesben. Tőlük tisztes távolból is féltem, de ha valamiért közelebb kellett lépnem hálóikhoz, a félelem rettegésbe váltott…

A félhomályos kapualjból néhány lépcsőfok vezetett fel a jobbra dohányvirágokkal, „tátogtatókkal” (tátikák) beültetett, minden oldalról fal-szegélyezte udvarkába, egyben az L alakú ház zárt, üvegezett tornácának, lakószobáinak szintjére. A deszkapadlós tornác jobb oldali végéből egyenest a konyhába nyílt az ajtó.

Udvarhelyre akkoriban még nem volt bevezetve a gáz, a főzőkályha butéliás alapon működött, a szobákban álló jókora csempekályhákat pedig ősztől tavaszig fával fűtötték.

A kolozsvári tömbházlakásunkhoz képest irdatlanul magas helyiségek falait „rolnival” festették mintásra. Különösen szerettem a konyhafal világoszöld alapján sorjázó hercig (nagymamám kedvenc jelzője), piros kalapos légyölő galócákat, melyek egyik nyári ottlétem alatt váltották a korábbi nem-emlékszem-miket, a kétágú létrával leszállás nélkül lépkedni tudó „szaki” közreműködésével.

Nyár végén-ősz elején mindenki feltöltötte tűzifa készletét.

A fát nagyobb tönkökben szállították ki, az aprítás következő szakasza favágógépes „kisiparosokra” hárult. Hogy ők mennyire egyéni, esetleg szövetkezeti alapon működtek, azt már nem tudom, akkoriban nyilván nem is érdekelt. Az igazán lebilincselő az „ahány iparos, annyiféle gép” konstrukció-kavalkád volt. Képzeljünk el egy vidéki ezermester által százféle alkatrészből összevarázsolt „kerti traktort”, orrában körfűrésszel, amit némi szíjáttételek közvetítésével ugyanaz a (motorbicikli-?) motor hajt, mint a traktort magát!

Nem hiszem, hogy akadt volna két egyforma gép az egész városban…

A sivító masinával feldarabolt fát már ölben le tudta hordani az ember a pincébe, de ahhoz, hogy a kályhába is beférjen, azért még kellett aprítani fejszével is...

Bár „nagyvárosi” szemmel a felsoroltak igazi félrusztikus egzotikumnak számítottak, nagybátyámék lakása egy másik tekintetben már a nagy J-s Jövőben járt: televízióval rendelkezett!

Ez szinte ugyanannyira sci-fi kategóriába tartozott, mint autót, egy csónak-Wartburgot, Trabit, ne adj isten valami ennél is komolyabb járgányt (Fiat 600???) birtokolni...

Az akkoriban egyetlen (de nekünk varázslatos) fekete-fehér bukaresti csatorna afféle virtuális csodák palotája volt, sorozat- és művészfilmek sokaságával, a szombat esti Teleenciklopédiával és az azt követő Az Angyallal (Roger Moore-ral Simon Templar, a fehérvolvo-s brit akcióhős szerepében), a talán vasárnap délelőtti Bonanzaval és Fury lóval (ezt Udvarhelyen franciásan „Füri ló”-nak ejtették), vagy a Fireball XL5-ös sci-fi bábfilmmel, melynek hőseit, Steve Zodiac ezredest, Doctor Venust, Matt Matic professzort vagy Robert robotot minden gyerek ismerte, akár kiváltságos, tévés lakásból származott, akár csak bekérezett valakihez a sorozat idejére („menő” filmek, műsorok idejére rendszeresen begyűltek a tévétlen szomszédok). Izgatottan vártuk továbbá a focimeccseket. No nem a meccsért magáért, hanem a szünetért, amit meglepetés-rajzfilm töltött ki, például „az öreg a macskával” (ennek hivatalos címére nem emlékszem, talán nem is tudtuk, vagy nem érdekelt, hiszen megvolt a sajátunk, amit mindenki ismert).

Bár esti híradókat gyerekként nem nagyon néztünk, a javában zajló, de igen távolinak érzett vietnami háború képei azért hozzánk is eljutottak. Ezzel együtt úgy éreztük, alapvetően másik világról szólnak, nálunk ilyesmi nem lehetséges…

Mígnem egy nyári napon, számomra minden átmenet nélkül, a híradó képsoraiból, nagybátyám, nagynéném pattanásig feszült mondataiból hirtelen testet öltött a komor lehetőség.

A tévében Nicolae Ceaușescu, a Román Kommunista Párt három évvel korábban „megválasztott” főtitkára mennydörgött a bukaresti tömegnek, országok, pártok önrendelkezési jogáról, a fegyveres beavatkozás elfogadhatatlanságáról.

1968 augusztus 21-ét írtunk. A Varsói Szerződés négy tagállamának hadserege (a szovjet, a lengyel, a magyar és a bolgár) előző éjjel legázolta Csehszlovákiát, emberarcú szocializmus-kezdeményével együtt.