Történetek a létező szocializmusból: Helyeink a zöldben

„Járós” család voltunk, azaz kirándultunk valahányszor tehettük.

Azt hiszem, akkoriban sokan voltunk így ezzel, mert hétvégenként (értsd vasárnap), ünnepnapokon igencsak ajánlatos volt korán kelni, hogy az ember elkerülje a gyúródást a buszon és – mondjuk a Bácsi-torokban, Gorbó völgyében – a megszokott helyére telepedhessen.

Az utazás természetesen (városi) autóbusszal történt, a végállomásig, ahonnan mindenki szépen kigyalogolt, oda-oda sandítva szeme sarkából a zöld felé áramló többi családra, csoportra, nehogy jogcím nélküli, fürgébb jöttmentek hátulja alá kerüljön sajátnak érzett szeglete.

A kirándulás kellékeinek listázása és előkészítése általában már szombaton megtörtént, ez értékes startelőnyt jelenthetett másnap.

Mindenkinek megvolt a hátizsákja, viszonylag állandó tartalommal. A pokrócot például felnőtt vitte, lévén nagyobb darab, a labda, vitorlázó repülőgép, elemes csónak elrekesztett patakra, esetlegesen begyűjtött ebihalnak, békának, egérkének szánt doboz szállítása természetesen engem illetett. Sütni való szalonnát, kolbászt csak nagyobb társaságban vittünk, sört még akkor is ritkán, elvégre csak üveges kivitelben árulták, ami azért jókora holtteher a hátizsákos kiruccanónak.

Itt kell megemlítenem, hogy egyesek táskarádiót is hurcoltak magukkal, hogy a már akkor (és vélhetően a rádiózás prekambriumától) is dívó vasárnapi kívánságműsortól a természet lágy ölén se fosszák meg magukat. Róluk minden valódi, nevezett lágy ölet kellő tisztelettel járó és ülő turista tudván tudta, hogy kocakirándulók csupán, akik ha tehetnék, egyszerűen autóval hatolnának be a Zöldbe (ez a tudományos hipotézis az évek múltával, a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság, valamint értelmiség anyagi helyzetének lassú de töretlen „fokozódásával” maradéktalanul igazolódott).

Mások ugyanakkor nem a honi kínálat kedvéért cipelték ki a készüléket, hanem a román vagy magyar nyelvű Szabad Európát igyekeztek befogni, leginkább szintén zenéért (pl. Metronom By Request).

Ma már nehezen tudnám betájolni, holt volt a „helyünk” a Bácsi-torokban. Azt hiszem, réges-régen beépítették.

Három oldalról védett, a patak felé kitáruló öblös mélyedés volt a domboldalban (akkor inkább hegyet mondtam volna), néhány jókora, kövületes mészkősziklával. A galagonyabokrok éppen csak annyira nőtték be, hogy viszonylag balesetmentesen lehessen eregetni a vitorlázórepülő-modelleket, előbb boltiakat, később a Pionírház szakkörén bütykölt favázas, kartonszárnyú Gólyát (költőietlen munkanevén „planor faza I – Barza”) vagy a már sokkal finomabb, egyben sérülékenyebb, selyempapír szárnyburkolatú utódját („ő” azt hiszem, egyszerűen „planor faza II” volt).

Ezt inkább olyankor gyakoroltam, ha valamiért magunkban mentünk ki. Jellemző módon nem így történt, hanem a Horea út átellenes oldalán lakó Sz.-ékkel és/ vagy B.-ékkel, esetleg a Grigo-ban lakó L.-ékkel, ami gyerektársaságot is jelentett, történetesen mind lányokat.

Julival jókat lehetett bóklászni, közös nevezőn voltunk érdeklődésben, állatszeretetben, az ő édesanyja (egyedül nevelte lányait) időnként otthon maradt teendőivel, szüleimre bízva lányát, hogy kirándulhasson. Meglehetősen szabadon csatangolhattunk, a környék rengeteg élményt kínált, ha nyitott szemmel róttad.

Most is emlékszem a – nevéhez híven – zöld lapin gubbasztó, bársonyos bőrű levelibékára, akit természetesen elragadtatva, azonnal begyűjtöttem, hogy következő vasárnapig otthon tanulmányozhassam. Amiért ő láthatóan nem volt oda...

Mezei egérke szállóvendégünk is volt, egyszerűen megbabonáztak ezek az apró, rendkívül finom lények, akiknek biztonságos elszállásolása nem kis gondot jelentett – így visszagondolva, végtelenül türelmes – szüleimnek.

Az ideiglenes várózóna rendszerint a fürdőkád volt, ami lehet, hogy egy aranyhörcsögöt, vagy akár „hagyományos” békát biztonsággal tárolt, viszont a levelibéka kecses, tapadókorongos ujjaival úgy mászott ki függőleges oldalán, mintha vízszintben sétálna.

Az egérkéről is kiderült, hogy nem idegenek számára a fizika törvényei.

„Ugye, nem tud kijönni?” – kérdezte édesapám a nagyszoba közepén, ölében a mosatlan edényes vájdlinggal (én meg biztosítottam arról, hogy kizárt dolog), majd szinte rálépett apró vendégünkre, aki pont lendült neki gépi perzsánknak, hogy a szekrény mögött keressen menedéket. Fürgén begyűjtöttem és visszahelyeztem a kádba. Ahol megfigyelhettem télaktechnikáját: nekifutásból lendült a menedékes oldalnak, majd ívben, a centrifugális erőt kihasználva szaladt végig rajta, pályája csúcsán elérve a peremet.

A kirándulóidény hétvégéihez évente egy bónusz-alkalom járult: május elseje (augusztus 23-át nem számolom, az amúgy is szabadság-időszakra esett), avagy „a munkásosztály nemzetközi szolidaritásának ünnepe”. Ez szabadnap volt, amely szerencsés (de feltétlenül vörös) csillagzat alatt szombatra vagy hétfőre esett, péntek vagy kedd esetén a köztes munkanap sorsa egyedi elbírálás tárgyát képezte a legmagasabb szinten.

A hatvanas években a majális még nagyjából kötelező felvonulással kezdődött, körülbelül ugyanazon az útvonalon, amelyen a díszszemléket ma is tartják. Nem emlékszem, hogy valaha is kivittek volna ilyesmire, bár a korabeli fényképek tanúsága szerint más gyerekek igenis megdobták jelenlétükkel a kicsattanó tavasz forradalmi lendületét

(„Râde iarăși primăvara, / Peste câmpuri, peste plai, / Veselia umple țara, / C-a venit Întîi de Mai.” – Szó szerinti fordításban: Ismét kacag a tavasz, rétek s mezők felett, vidámsággal teli az ország, mert eljött május elseje).

Számomra a lényegi kérdés inkább az volt: lufival, vagy lufi nélkül zajlott a felvonulás, és ha az előbbi, akkor héliummal, vagy prózai levegővel fújták fel a léggömböt. Amit szüleim a rendeltetésszerű felhasználás után természetesen hazahoztak.

No most azt igazán nem nehéz elképzelni, hogy egészen más benyomást kelt egy magasba vágyakozón a plafonra tapadó lufi, mint egy, minden óvatlan pillanatban a lábad alá kerülő rest példány.

Mivel moziélményeim között már szerepelt Umberto Nobile sarkvidéki léghajós expedíciója (Lásd: A vörös sátor), könnyen belátható, hogy minden levegőnél könnyebb, léghajópotenciált mutató tárgy ellenállhatatlan kísértéssé lényegült számomra.

Sajnos a rendelkezésemre álló, laposelemes, műanyag burkolatú csónakmotor súlya messze meghaladta akár két, ragasztószalaggal összekapcsolt héliumos lufi felhajtóerejét is, így – fájdalom! – a Schwartz Dávid és Ferdinand von Zeppelin gróf kijelölte utat már ebben a korai szakaszban el kellett hagynom, Sir George Cayley és Otto Lilienthal nyomdokaiba lépve.

No, de vissza a felvonuláshoz! A munkásosztály és az ővele „nem antagonista ellentétbe” – lásd Tudományos szocializmus tantárgy – feszülő értelmiség (azaz például szüleim) ilyenkor viszonylag korai órán, operatívan lerótta lelkesedését a tribünök előtt, majd szétszéledt egyéni habitusainak megfelelően ünnepelni. Ehhez adott volt a szervezett keret is, mint opció, de mi – szokásunkhoz híven – inkább kirándultunk.

A Gorbó völgyét viszonylag későn hódítottuk meg vasárnapi célpontként. Talán mert lényegesen többet kellett gyalogolni odáig. A Monostori tömbháznegyed nem létezett még, így a busz végállomása is alig valamivel a Kálvária dombja után volt. Onnan kellett kicaplatni a Szent János-kút irányába, de már előtte jobbra térve, az akkor még mindenféle építmény nélküli, nyílt prériként kitáruló patakvölgybe.

A Gorbó ugyan messze elmaradt vadregényességben mondjuk Homoród pataka mögött, de azért mutatóban még akadtak benne rákok (egy-egy jobb vasárnap 10-15-öt is sikerült befogni), pecázó édesapámnak pedig hébe-hóba néhány másfél-kétaraszos márna is kijutott. Mivel horgászambíciói nagyjából pariban voltak nagymamám lottó-elvárásaival, ezzel a fogással ő is tökéletesen boldog volt.

A patakpart néhány meredeken lejtő, majd a víz mentén elszélesedő, tocsogósabb szakasza békaparadicsomnak számított, gyerektenyérnyi kecskebékák kuruttyoltak kórusban, hirtelen elhallgatva közeledő lépteink zajára. Kirándulásaink stabil programpontja volt becserkészésük, majd megfogásuk. Az elnémult, mozdulatlanná merevedett kétéltűek jó okkal alapoztak rejtőszíneikre, de gyakorlott gyerekszemen ez sokszor nem fogott ki!

A sem túl hirtelen, sem túl lassú megközelítés, majd a villámgyors tenyérmozdulat összehangolt egymásutánja jó eséllyel hevesen rugdalózó foglyot hozott a gyűjtőzacskóba.

Hogy minek? Jó kérdés! Azt hiszem a közvetlen közelből való mustra, lehetőségéért, a tapintás élményéért. Mindez a vértelen vadászat izgalmával tetézve... Hiszen a begyűjtést, mustrát, összeszámlást kötelező módon szélnek eresztés követte, lehetőleg az eredeti helyszínen.

Persze az is teljesen biztos, hogy ha akkoriban kecskebéka-körökben gyereknépszerűség versenyt szerveznek, nem végzek az első tízezerben…

Tény viszont, hogy feleségem – akivel történetesen már gyerekkorunkban is többször kirándultunk együtt (lásd ismerős vegyészcsaládok), évtizedek múltán is jól emlékezett, milyen megpróbáltatásoknak tettem ki, gondjaira bízva egy pontos leltárral átadott, öklömnyi békákkal benépesített, minden elképzelhető irányba rúgdalózó, kilyuggatott nejlonzacskót, hogy én közben a következő célpontra koncentrálhassak.

A hétvégén önerőből elérhető kirándulóhelyekhez néhány távolabbi is járult. „A gyár” (szüleim munkahelye) ugyanis támogatta a maga eszközeivel alkalmazottainak közös kiruccanásait a zöldbe. Például teherautót (rakterében padokkal) vagy buszt bérelt, mondjuk a Tordai-hasadékba, Kisbányára tett kirándulásra. Ami mindig „teltházas” vállalkozás volt, aki nem iratkozott fel idejében, nagy eséllyel már nem kapott helyet.

Talán nem kell mondanom ezek után, hogy közös nyaralásaink a szüleimmel általában a hegyekben zajlottak, viszonylag nagyocska voltam már, amikor először mentünk „a tengerre”.

Soha nem fakul meg emlékeimben a biharfüredi ég sziporkázó csillagaival, a mézgedi (Meziad) cseppkőbarlangra készülés egész lényemet átjáró izgalma.

Mint ahogy azokat a păltiniși juhászkutyákat sem lehet elfelejteni, akikkel egyik helyi kirándulásunk induló szakaszában megosztottuk az útra csomagolt keménytojás készletünket (ők héjastól fogyasztották el a nekik adott darabokat), ahhoz, hogy a visszaúton a minket megtámadó társaikat határozott fellépéssel „leszereljék”. Mert a kutyák is emlékeznek. Mint mi.