Mozdonyfüttyös mindennapok – Történetek a létező szocializmusból

A Caragiale utcában laktunk, jókora közös udvarra néző, kétszobás „vagonlakásban”, a harmadikon.

Akkoriban nem ott fordult a villamos, mert – Jerry Lewist parafrazálva – „ahhoz, hogy a villamosod megforduljon, lennie kell”. Így, ha valakinek el kellett magyarázni, hová is tegye kurta utcácskánkat, annyit mondtunk: „a Horea útról balra, szinte az állomásnál”.

Az állomás amúgy is meghatározó eleme volt egyrészt földrajzi környékünknek, másrészt varázslatos kiskoromnak. Élő jelenlét, sűrű mozdonyfüttyök, nyitott ablak mellett beszűrődő kerékkattogás és a fehér műanyag függönyeinken (édesanyám számára) érzékelhetően lerakódó korom jelzéseivel. És persze a kihangosított vasutas szolgálati üzenetek hol jobban, hol kevésbé kivehető szekvenciáival: „Nucuuu, Nucuuu…!” (ezt erős orrhangon kell elképzelni) Nem tudom, ki lehetett Nucu, de hogy évek hosszú során át megkerülhetetlen tagja volt a csapatnak, az kétségen felül áll.

Ha történetesen nem utazni mentél ki (és azért ez volt a gyakoribb eset), az állomás lenyűgöző pezsgését legjobban a repülőhídról lehetett megfigyelni. Ez az épület jobb oldalánál, nagyjából a perontetők szintjén vezetett át a sínek felett a szemközti hűtőgépgyár elé.

Odafentről isteni kilátás nyílt érkező és induló szerelvényekre, tolatásra. De a legek legje az volt, ha jó érzékkel a kellő sín fölé állva, bizsergő izgalommal követhetted a fújtatva közeledő gőzöst, kormos vörös csillaggal kazánja frontján! A gyereknek szinte mindig kijutott a mozdonyvezetői mosoly, integetés, aztán a fekete óriás elzihált alant és néhány pillanatra teljesen beburkolt a kellemes illatú füst (hiába na, tisztára Moldova-érzet!).

A repülőhíd kötelező napi programpont volt tehát, függetlenül attól, hogy szüleim, vagy később az éppen aktuális széki pesztonkám vitt sétálni.

A szertartás igazán ünnepi záróakkordja gyanánt – no nem mindig, de időről időre – hazafelé menet kitértünk a Horea utat jobbról lezáró Doina cukrászdába. Ha lazán kezelhettük az időt, leültünk és ettünk egy-egy elbűvölően zöld bevonatú, titokzatosan finom, barna masszájú „broszkucát” (békát mintázó tésztát), vagy puncstorta szeletet, narancs-, esetleg citromszörppel öblítve le. Ha valamiért éppen sürgősebb volt hazaérni, becsomagoltattunk valamit: gyerek-rajzolta hegyekre hajazó, kimért cukorsüveget, vagy vékony, hengeres alátét-morzsalékkal megszórt, hatalmas, csokibevonatú rumos meggyet (ajajjj... bizony kiskorúként is kaptam!), esetleg tésztát.

A „komolyabb”, szülői bevásárlások terepe a sarok után sorjázó „Aprozar” (zöldség, gyümölcs), „Carne-Hús” meg „Pîine – Kenyér” boltok voltak. A hatvanas években, meg a hetvenesek első felében még meglehetősen változatos kínálattal. És – nem emlékszem, meddig – az idézett feliratkombóval.

Gyerekként amúgy sokáig nem szembesültem különösebb kommunikációs gondokkal. Egyrészt Kolozsvár lakóinak csaknem fele eleve magyar volt. Másrészt a többiek viszonylag jelentős hányada minimum értett, de sokszor beszélt is magyarul, ha pedig egyik sem, irtózatosan fontos üzenetek esetén még mindig akadt egy-egy ad hoc önkéntes tolmács, nem a derékig (sem) érő kisfiútól várták el, hogy az feltalálja magát.

Azért természetesen én sem voltam teljesen nyelvtudatlan. Birtokomban voltak például a „sărumîna” (akkoriban a „român” és származékain kívül mindent „î din i”-vel kellett írni) vagy a „mulțumesc” varázsszavak, előbbit ökonomikus-egyetemesen alkalmaztam, nemtől függetlenül.

Nyelvi továbbképzésemmel főként udvarhelyi édesapám foglalkozott (látványosnak aligha mondható eredménnyel, de töretlen kitartással). Ő Bukarestben végezte a vegyészmérnökit, így idegen akcentus nélkül, kifogástalanul beszélt románul.

Első komoly projektjét a legkézenfekvőbb szükséglet szülte. Akkoriban éppen lenszőke, klasszikusan „aranyos” fiúcska voltam, így az elbűvölt többségi nénik, bácsik a felnőtt hozzátartozónak járó elismerés kifejtése után obligát módon hozzám fordultak és feltették az ilyenkor dukáló két alapkérdést: 1. Cum te cheamă? 2. Cîți ani ai?

Esetleg némi – az alapüzenet szempontjából – mellékes kiegészítővel.

Akkori ismereteim a fenti kihívás egyértelműen meghaladta, így édesapám – akár saját megfontolásból, akár Mao Ce-tung elvtárs „nagy ugrásától” megihletve – első nekifutásból ennek a feladatnak gyürkőzött neki.

– Figyelj rám! A „cum te cheamă?” azt jelenti, „hogy hívnak?” Válaszold csak azt, hogy „András”!

A „cîți ani ai?” azt jelenti „hány éves vagy?”. Erre azt mondod szépen, hogy „trei”. Vagyis „három” – magyarázta.

Ismétlés a tudás atyja, ennek jegyében igyekeztünk alaposan, némi szerepjátékot is beleértve, gyakorolni feladványt és megfejtését. A próbatétel pillanata nem sokat váratott magára. Azt hiszem éppen a 11-es vonalon közlekedő kis púposon (így becéztük a szovjet gyártmányú buszokat) utaztunk hazafelé a Grigorescu/ Donát negyedből, amikor egy katonatiszt (!) bácsi lépett mellém elérzékenyült mosollyal és feltette a Két Kérdést. Amire ÉN habozás nélkül, folyékonyan válaszoltam. Virtuóz válaszaim láthatóan nagy hatással voltak rá, szélesen elmosolyodott és a kiegészítő eszmecserét már édesapámmal folytatta le.

Feszített a büszkeség! Amint leszálltunk, nekiszegeztem a – szerintem nyilvánvalóan költői – kérdést apámnak, egyben tanítómnak: „Na, ügyes voltam?”

– Vitán felül! Még annyit lehet tökéletesíteni a dolgokon, hogy a „cum te cheamă”-ra „trei” helyett „András”-t mondasz, a „cîți ani ai”-ra meg „trei”-t, de ez tényleg csak részletkérdés – jöve a válasz.