A világutazó magyar vándorpiktor, aki lefestette az indiai maharadzsát, a török szultánt és a mexikói uralkodót is

A pesti festődinasztiából származó Schoefft Ágoston (1809–1888) pályafutása egészen a közelmúltig még a szűkebb szakmai közönség számára is csak kevéssé volt ismert Magyarországon. Bár életében még számontartotta a szélesebb publikum – a korabeli napilapokban és folyóiratokban rendszeresen jelentek meg híradások indiai utazásáról, külföldi kiállításairól –, ám emléke halálát követően elhalványult, és személye idővel a teljes feledés homályába merült. A magyar művészettörténet-írás csak az 1960-as években fedezte fel őt újra.

Ezzel szöges ellentétben a világszerte élő szikh közösségekben még a kisgyermekek is ismerik a szikh történelem egyik legfontosabb korszakát festményein dokumentáló Schoefft nevét. Az utókor részéről a „méltatlan” bánásmód nem utolsósorban annak tudható be, hogy Magyarországon csupán néhány eredeti művét őrzik közgyűjtemények (úgy mint Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, a bajai Türr István Múzeum).

A mai napig nem lehet pontosan tudni, hogy a festőnek hány műve maradt fenn, mert csak néhány került közgyűjteménybe; nagy részük magántulajdonban van szerte a világban, olykor-olykor felbukkannak aukciókon. A legnagyobb számú és a legjelentősebb Schoefft-képegyüttes eközben kétségkívül az a tizenegy festmény, ami a Princess Bamba Collection részeként az utolsó szikh maharadzsa, Duleep Singh (1838–1893) egyik leszármazottja, illetve annak örököse révén 1961- ben került Pakisztán állam tulajdonába, és a mai napig Lahore városában található.

Schoefft egyrészt a világutazó festő típusát testesíti meg – eljutott Indiába, Észak-Amerikába, Mexikóba és a Közel-Kelet több országába is –, ugyanakkor azon kevés 19. századi magyarországi festőművész egyike, akik par excellence orientalista festőnek tekinthetők. Több ízben járt a Keleten, 1838 és 1842 között Indiában töltött éveinek élményei egész pályafutását meghatározták. Indiába eredetileg 28 évesen részben kalandvágyból, részben pedig új megrendelői kört keresve indult el még 1837-ben. Schoefft indiai tevékenysége viszonylag jól rekonstruálható. Négy ott töltött éve alatt bejárta az indiai szubkontinens nagy részét. Útközben abból élt, hogy brit és francia hivatalnokokat, diplomatákat és indiai fejedelmeket festett.

Delhiben például megfestette az utolsó nagymogult, Bahadur Shah Zafart (1775–1862) és két fiát, Mirza Mughalt (1828–1857) és Mirza Jawan Bakht-ot (1841–1884), és Kőrösi Csoma Sándor egyetlen autentikus profilportréját is ő készítette el Kalkuttában (Kolkata) egy whist kártyaparti közben, titokban. Meerutban egyik festményéhez a börtönben készített portrévázlatokat a Káli istennőt imádó, vérfagyasztó rituális gyilkosságairól ismert thug szekta tagjairól (akik valójában egyszerű rablók voltak, és csupán a korabeli brit leírásokban avanzsáltak egy barbár szektává).

Schoefft 1840. november 14-én érkezett a ma Pakisztán második legnagyobb városának számító Lahore-ba, az akkoriban függetlenségének végóráit élő Szikh Birodalom központjába (az országot 1849-ben annektálták a britek), ahol másfél éven át udvari festőként tevékenykedett Sher Singh maharadzsa udvarában. Pandzsáb ekkor az európaiak számára nem volt túl biztonságos vidék, de Schoefft gyakran kockáztatott, hogy uralkodók bizalmába férkőzhessen, és így biztosítson a maga számára nagyszámú megrendelést rövid távon.

Privilegizált státuszba került, mert a hagyományos miniatúra-stílusban alkotó helyi festőkkel szemben az európai iskolát képviselte, és akkoriban még egy másodvonalbeli európai művész is komoly tekintélyt vívhatott ki magának. Megérkezése után néhány nappal már Amritszárban, a szikhek mintegy ötven kilométerre lévő szent városában tartózkodott, ahol vázlatokat készített a Ranjit Singh maharadzsát a szikh vallás szent könyve, a Szent Granth hallgatása közben ábrázoló képhez.

Itt Schoefft kalandos élete majdnem tragikus véget ért, mert a festés közben a szájában tartott, használaton kívüli ecsetet a közelben tartózkodók szivarnak nézték, aminek láttán a szigorú vallásosságáról és harciasságáról ismert szikh akali szekta tagjai végtelen haragra gerjedtek – a szent hely közelében ugyanis tilos volt a dohányzás. Üldözőbe vették a festőt, és bizonyára meg is lincselték volna, ha nem sikerül időben bemenekülnie pártfogója, Bai Gurmuk Singh házába – meséli el visszaemlékezéseiben az erdélyi származású Martin Honigberger, a szikh maharadzsa udvari orvosa.

Schoefft 1842 márciusában elhagyta Lahore-t, s Agra és Bombay (Mumbai) érintésével egy rövidebb időre visszalátogatott Magyarországra. Útközben tett egy kitérőt Egyiptomba, ahol Mohamed Ali khedive portréját is megfestette. 1842 végén viszont már hazai patrónusával, Széchenyi Istvánnal vacsorázott Pesten. Immár ismét Európában tartózkodva a vázlatai alapján nekilátott olajképei kidolgozásának (a maharadzsa udvarában festett képekről még ott készített magának másolatot). Hamarosan elkezdte „körbeturnézni” Európát, sőt eljutott az Egyesült Államokba és Mexikóba is.

Képeivel szerepelt a párizsi Salon és a bécsi Kunstverein tárlatain, és több mint 70 festménye volt látható az 1862-es londoni világkiállítás egyik kávézó-éttermében. Ezenkívül számos önálló kiállítása is volt Angliában, 1855-ben pedig Bécsben nyitott önálló tárlatot, amihez katalógust is kiadott. Konstantinápolyban, az azonos nevű palota részeként újonnan felépített Dolma Bakçe Színházban tartott tárlatát 1859-ben Abdul-Medzsid szultán is megtisztelte látogatásával. Schoefft eközben a szikh uralkodócsaládnak később angliai száműzetésbe kényszerülő tagjaival is kapcsolatban maradt, sőt még 1873-ban is kapott tőlük portrémegrendelést.

Kalandos életútja és egykori mesés gazdagsága ellenére – keleti útjáról visszatérve többek között palazzót vásárolt a velencei Canal Grandén – végül Londonban, elszegényedve, magányosan, elborult elmével halt meg 1888-ban. Annak ellenére, hogy élete első két évtizedét töltötte csupán Magyarországon, és később soha többé nem települt vissza szülőhazájába, kényesen ügyelt arra, hogy az újságokban megjelenő híradásokban magyar művészként szerepeljen. Bár képeit Schoefft több ízben is megfestette, több példány egyelőre csak Sher Singh maharadzsa portréjából ismert – az egyik egy londoni magángyűjteményben, a másik a legnagyobb pakisztáni múzeumban, az 1865-ös alapítású Lahore Múzeumban található.

A legkomolyabb szenzációnak a monumentális, közel 3× 5 méter nagyságú, lahore-i udvari ünnepi jelenetet, abban pedig a szikh történelem gyakorlatilag összes fontos szereplőjét (az akkor már nem élő) Ranjit Singh maharadzsa alakjával együtt történelmi tablóként ábrázoló képe számított, amellyel 1848-ra készült el. Schoefft egész életében az indiai és keleti vázlatait dolgozta ki újból és újból. Ebben az értelemben tehát orientalista volt, bár festői stílusára szemlátomást semmiféle hatással nem volt a Keleten töltött öt esztendő. Valójában egész pályafutása során megrögzött biedermeier festő maradt, ebben a kedélyes, tetszetős stílusban festette jól komponált, intenzív színekben bővelkedő orientalista képeit is. Feltehetően részben épp ennek köszönhette sikerét is: a korabeli közönség kedvelte az ízléséhez jól illeszkedő, ugyanakkor „egzotikus” tárgyakat és személyeket ábrázoló alkotásokat, és munkásságát elsősorban indiai képei miatt tartotta figyelemre méltónak.

Schoefft pályafutását érdemes szélesebb kontextusba helyeznünk, ezáltal körbejárni az orientalizmus jelenségét. Mit is takar tulajdonképpen az „orientalista festészet” kifejezés: stílust vagy inkább tematikát? Mi alapján tekintünk valakit orientalista festőnek? Olyan festő is lehet Orientmaler, aki maga soha nem járt „Keleten”? Hogyan értelmezhetjük ezt a kifejezést a magyarországi művészet viszonylatában? Orientalizmus alatt nem stíluskorszakot értünk – az orientalistaként számontartott festők közé teljesen eltérő stílusirányzatokat képviselő művészeket sorolunk –, hanem inkább egy kultúrtörténeti jelenséget, amely végigvonult a 19. századon, és minden művészeti irányzatban éreztette hatását. E művek egyetlen valóban közös vonása pedig az ábrázolt téma.

Az orientalista festészetről szóló diskurzusban a Kelet nem azonos az égtájként értett kelettel, előbbi inkább kultúrtörténeti (ellen)fogalom. (Egyes nyelvekben külön szó jelöli a kettőt, a magyarban okoz némi bizonytalanságot a szóazonosság.) Az orientalizmusnak önálló esztétikája alakult ki, mindenekelőtt pittoreszk, azaz „festői”, „szemet gyönyörködtető” beállításokat, témákat festettek az erre specializálódó művészek, de jellemzően teret engedtek a harmonikus fogalmától távol eső, lenyűgöző, meghökkentő, felkavaró, bizarr szépség esztétikumának is.

A 19. századi orientalizmus többnyire meglehetősen differenciálatlan Kelet-képpel dolgozott: a keleti, azaz orientális „érzet” megteremtése volt a lényeg – a hitelesség nem igazán volt szempont, inkább csak az európaitól való különbözőség. Jól példázza ezt a korabeli színházi kosztüm- és díszlettervezők gyakorlata: a keleti helyszínen játszódó cselekmény színpadképéhez vegyesen és különösebb aggodalom nélkül használnak kínai, indiai, egyiptomi motívumokat, épületeket, díszítőelemeket. A festők a „zavaró” tényezők kiiktatásával a festői Kelet egyik kliséjét, az időtlen, állandóság uralta Keletet teremtették meg vásznaikon.

A Kelet tehát épp annyira volt imaginárius, a képzelet által kreált projekciók, vágyak, álmok megvalósulásának fiktív helyszíne, mint valóságos hely. Az osztrák és magyar orientalista festők számára a Keletet elsősorban Egyiptom, a Szentföld, Szíria és Törökország (Konstantinápoly) jelentette; ennek minde nekelőtt történelmi-gazdasági-politikai okai voltak. A 19. századi orientalista festészet magyarországi közvetítésében Bécsnek, úgy is, mint porta Orientisnak meghatározó szerepe volt, melyen keresztül mindenekelőtt a francia orientalista hatás bontakozott ki. Az orientalista festészet ily módon folyamatosan jelen volt a 19. századi magyarországi művészeti szcénában is, jóllehet nem fősodorként: összesen mintegy két tucat művész életútjának és oeuvre-jének kapcsán beszélhetünk e körbe sorolható művekről.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a magyar orientalista festők nem tartoztak a progresszív, újításokat kereső művészek közé. Életművük inkább az akadémikus, a század végén műcsarnokiként aposztrofált festészet körébe sorolható – mely jelző korábban szinte szinonimája volt az értéktelennek. A magyarországi művészettörténet-írásban azonban az utóbbi nagyjából két évtizedben bekövetkezett egyfajta szemléletváltás, amelynek eredményeképpen többé már nemcsak az újító, „eredeti” művészekről szól a diskurzus, hanem a vizuális kultúra teljességét kívánják vizsgálni, jóval összetettebb és hitelesebb képet adva így az adott korszak művészetéről.

Amennyiben kronológiát szeretnénk felállítani, inkább a stílusok, illetve műfaj-preferenciák alapján lenne érdemes korszakolni a századot. A Zimmer- vagy pszeudoorientalisták – Borsos József, Beck Vilmos, Kann Henrik, Marastoni Jakab, Tikos Albert, Canzi Ágoston, Barabás Miklós – körében az 1840-es évek elején az ideálképmás az uralkodó képtípus. A Kelet-utazó festők közül Schoefft volt a legelső. Az utána következő orientalista művészek az 1840-es évek folyamán fedeztek fel „egzotikus” vidékeket: Forray Iván, Róth Imre megfordult Egyiptomban, Andrássy Manó járt Ceylonon, Jáván, Borneón, majd Dél-Kínán keresztül eljutott Bengálba, míg a temesvári szerb családból való Petrovits Pál Indiában és Kínában utazott. Ők mind a biedermeier jegyében alkottak, képeiket egyfajta kedélyes könnyedség jellemzi – Andrássy kalkuttai halottégetést ábrázoló albumtábláját éppúgy, ahogy a Heicke–Forray-album alexandriai rabszolgavásár-jelenetét, de még Schoefft a thug „szekta” tagjait megörökítő olajképét is.

A másik világutazó „kalandor” festő, Petrovits legnagyobb számban szintén portréfestményeket készített, de ezek közül csak kevés maradt fenn; kizárólag Schoeffttől ismertek keleti fejedelmeket vagy európaiakat keleti környezetben ábrázoló alkotások. A második, 1850-es évekbeli hullámhoz sorolható orientalista festők közül említendő Karaczay Fedor, Libay Károly Lajos, Ligeti Antal és Melka Vince neve. Esetükben a topografikus tájábrázolás, az etnográfiai dokumentumértékkel is bíró zsánerjelenetek, viseletsorozatok voltak a jellemzők. A cseh születésű, Kolozsvárott elhunyt Melka a biedermeier gyökerű realisztikus tájfestészetet képviselte. Ligeti ide kapcsolódó művein sajátos kettősség figyelhető meg: a kidolgozott olajképek többségén a lemenő nap fényével bearanyozott ideáltájak láthatók, de a helyszínen készített akvarelljei, tusrajzai topografikus tájvázlatokat tartalmaznak.

A kortársak Ligeti és Libay képeit nem is annyira orientalista művekként, hanem elsősorban tájképekként értelmezték. Az 1860-as és 70-es években átmenetileg ritkultak az utazások, tudomásunk szerint egyedül az erdélyi származású, az önállósult Romániába áttelepült Szathmáry Papp Károly járt több ízben az Oszmán Birodalomban. Az utazókedv az 1880-as években támadt fel újra, ekkor lett diákkorú a majdani műcsarnoki festészgeneráció: a bácskai Eisenhut Ferenc, Ferraris Arthur, Nádler Róbert és Tornai Gyula. Ők elsősorban a müncheni, illetve párizsi akadémizmushoz igazodtak. Szemben a korábbi művészekkel, akik – talán egyedül Schoefft kivételével – elsősorban helyi megrendelőknek alkottak, e generáció tagjai nemzetközileg is komoly sikereket értek el, és ma is jegyzik őket a műkereskedelemben.

A század legvégén, az 1890-es évek második felében aztán a Bécshez is szorosan kötődő Ransonnet-Villez Eliza bárónő látogatott el Egyiptomba, majd (immár állami ösztöndíjjal) a Vastagh fivérek töltöttek pár hónapot a mai Algéria és Tunézia területén. Az imént felsorolt művészek között kevesen vannak a par excellence orientalista festők, olyanok, akik több ízben is ellátogattak az általuk Keletnek gondolt területekre, vagy esetleg hosszabban, éveken át tartózkodtak ilyen helyeken, és akiknek munkásságára Kelet-élményük alapvetően rányomta bélyegét. Ha a keleti útnak nem is volt elementáris ereje egy-egy festő életében, motívumkészletére azért még hathatott megújítólag: belefoglalhattak például bibliai és történelmi jelenetekbe olyan részleteket, amelyeket utazásuk során láttak és skicceltek, illetve elkezdhettek keleties szcenírozású zsánerjeleneteket, „keleti tájakat” ábrázoló tájképeket is festeni.

A 19. század közép-európai művészetét eközben leginkább az egykori Habsburg Birodalom viszonylatában érdemes vizsgálnunk. Beszélhetünk-e egyáltalán magyar iskoláról a 19. századi orientalista festészet vonatkozásában? A művészeket nemzeti alapon elkülönítő csoportok, „iskolák” sémáját bajos ráhúzni a kor régióbeli viszonyaira. Amennyiben a nyugat-európai orientalisták alkotta iskolák pendantjaként szeretnénk egy csoportot körülhatárolni, inkább egy Bécs, később München központú regionális iskolát tudnánk körvonalazni.

A magyarországi életpályák egymástól függetlenül, egymással párhuzamosan futnak, és nem mutatnak egy „iskola” irányába. A Gérôme-tanítvány Ferraris Arthur Párizsban például közös műteremben dolgozott az osztrák Charles Wildával, aki nem mellesleg Leopold Carl Müller-tanítvány volt. A pályakezdő Tornai Gyula és a morva Johann Victor Krämer 1890-ben közösen vágnak neki észak-afrikai utazásuknak. A Magyarországról származó művészek inkább tehát e külföldi eredetű, transz nacionális „iskolákba” tagozódtak be, a Párizsban, illetve Münchenben megismert kollégákkal ápoltak közelebbi barátságot, a művészetüket is formáló szakmai kapcsolatot.

A legfrissebbek:

• Vámpírok Drakula előtt: a 18. század elején ütközött először a vérszívó élőhalottakba a Habsburg-hadsereg
• Követúton Perzsiában: a kolozsvári Kakas István volt az Európán túli világ magyar felfedezésének egyik úttörője
• Magyar zarándokok a középkorban: Lászai János erdélyi kanonok 1483-ban vágott neki a jeruzsálemi útnak
• A nyugat-európai hadjáratokkal a magyarok közvetlen és erős hatást gyakoroltak Európa sorsára és emlékezetére
• Az időszámításunk előtt 6000 évvel ideérkező közösségek forradalmi változást hoztak a Kárpát-medencébe
• Kuruc bujdosókból állt össze az első francia huszárezred, a magyar csapatnem azóta globálisan elterjedt
• Barátság a felvilágosodásban: Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman, az afrikai származású bécsi szabadkőműves találkozása
• A gőzhajózás forradalmasította a vízi utazást és elősegítette a Duna európai integrációját
• Bölöni Farkas Sándor: az erdélyi unitárius utazó, aki elsőként mutatta be magyarul az amerikai demokráciát